Hogy minden a régiben maradjon

2022. június 24. 9:23

Győrffy Ákos
Ahogy körülnézek, azt kell látnom, úgy teszünk, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. A könnyed és gondtalan élet látszatának erősítése soha nem volt annyira kidomborítva, mint az utóbbi évtizedben. De én egész életemben éreztem azt a sötét árnyalatot a világ színpada mögött.

A szobi révnél üldögélek. Régebben sokat jártunk erre biciklivel, a söröző kerthelyiségében olykor hosszú órákat töltöttünk el. Innen nagyon szépen látszik a folyókanyar. Talán innen a legszebben. Már amennyiben lehet ilyen kijelentéseket tenni. Valószínűleg nem. Mert mi az, hogy a legszebben látszik? Sok helyről látszik a legszebben, sok „legszebb” arculata van. De talán mégis innen látszik a leginkább egyben. A Dél-Börzsöny vonulatai félszigetként torlódnak fel, a Szent Mihály-hegy, a Remetekereszt-bérc.

Már nincs sörözés, nem is kívánom. Elmúltak azok az idők, amikor egy-egy ilyen üldögélés során olykor egy tucat korsóval is legurítottunk. Most hosszú kávé, szóda, bámészkodás. A szomszéd asztalnál egy nagyobb társaság diskurál. Egy részük angol anyanyelvű, egy részük magyar, akik angolul is valahogy magyarul beszélnek, a hangsúlyaik a magyar nyelvre jellemzőek, miközben angolul ejtik ki a szavakat. Az egyik magyar angolul épp arról beszél, hogy nemrég volt egy biciklitúrán Szlovákiában, „Banská Štiavnicában”. Ez a Banská Štiavnica megüti a fülemet. Selmecbányát hívják így szlovákul. Az angol anyanyelvűeknek nyilván nem tűnik fel, ők a város nevét se magyarul, se szlovákul nem ismerik. Honnan is ismernék.

Elmélázom azon, hogy vajon kiejtettem-e valaha egy valaha Magyarországhoz tartozó település nevét ilyen formában. Mondtam-e valaha bárkinek is, hogy Cluj, Košice, Bratislava vagy Oradea. Azt hiszem, soha.

„régen egy rábaközi faluban hallottam siratóasszonyokat jól mosdatott halott körül énekeltek a jövőről Íme” (Horváth Elemér: napfogyatkozás)

Megpróbálok eltávolodni attól, hogy azonnal valamiféle érzelmi kérdésként kezeljem ezt az egészet. Ami nem könnyű, mert óhatatlanul megelőz mindent ez az „érzelmi színezet”. Vajon ha Selmec­bányát már nem Selmecbányának nevezzük, nem a feledés asszisztensei vagyunk-e? Nem az van-e, hogy egy ilyen aktussal a múltat taszítjuk egyre mélyebbre, hogy aztán örökre elsüllyedjen minden abban a bizonyos mélységesen mély kútban? A névnek – minden névnek – mágikus természete van. Egy név beláthatatlanul többet jelent a puszta szónál. Ha azt mondom, Selmecbánya, az sok mindent jelent. Bele sem kezdenék abba, hogy mi mindent. Ha azt mondom, Banská Štiavnica, az is jelent valamit, de leginkább olyasmiket jelent a számomra, amik nem visznek közelebb semmihez, inkább eltávolítanak valamitől.

Ennek semmi köze bármiféle politikai meggyőződéshez: egyszerűen a nyelvről, az anyanyelv természetéről van szó. Ha kivonjuk az az anyanyelvet egy tájból, semmink sem marad. A szó szoros értelmében szavunk sem lesz rá. Ha pedig nincsenek szavaink, nem lesznek gondolataink és érzéseink sem, legfeljebb homályos érzeteink és ösztöneink maradnak. Olyasmi történik ilyenkor, mint ami éppen ezekben a napokban történik a Sajó nevű folyóval, amely egy jókora szakaszán élettelenné vált egy régóta tartó szennyezés miatt.

Nem tudok nem arra gondolni, hogy minden, ami a világban történik, először bennünk történik meg. A lélekben és a szellemben indul útjára minden, hogy aztán odakint, a világban testet öltsön. A mérgek idebent, az ember titkos belső vegykonyhájában bugyognak, és csak azután szivárognak szét minden lehetséges irányba.

Itt, a Duna partján ülve nem tudok nem a Sajóra gondolni. Egy folyó látványa amúgy is az időn kívülre taszítja a szemlélőjét. Azt írom, taszítja, de ez valójában valami végtelenül finom elmozdulást vagy átbillenést takar. A hömpölygő víz tempója a világegyetem emberi ésszel nem elgondolható mozgását idézi meg. A közelmúltban elhunyt kiváló költőnek, Bertók Lászlónak van egy verssora, amely önmagában talán nem tűnhet sokatmondónak, számomra mégis fontos és megvilágító erejű. Ennyi csak: „A túlvilágon a Duna”. Létezik-e odaát is a Duna, látom-e majd? Vagy itt kell majd hagynom minden mással együtt? A folyókat – az örökösen egy irányba sodródó idő jelképeiként – már-már közhelyesen hozzuk összefüggésbe az idő múlásával. A folyó az, ami a múltból érkezik és a jövőbe tart. De vajon miféle jövőbe tart egy megmérgezett és elpusztított folyó?

A folyó az, ami a múltból érkezik és a jövőbe tart. De vajon miféle jövőbe tart egy megmérgezett és elpusztított folyó?”

Böhöm nagy utasszállító hajó közeledik Esztergom felől. Német zászló alatt hajózik, a farára mégis az van írva, hogy máltai illetőségű. A fene se érti ezt, vagyis inkább az van, hogy nem is akarom érteni, hogyan kerül a Dunára egy máltai hajó. Talán inkább a Földközi-tengeren kellene ringatóznia. De nem is ez a fontos, nem a közeledő jármű, hanem az a néhány ember, aki – miután észrevette – azonnal jet skire pattan, és a hajó által keltett hullámokon ugrál féktelen jókedvében. Ezeknek a szerkezeteknek iszonyatos hangjuk van, mintha a környék összes fűnyíróját és benzines láncfűrészét hallanám egyszerre. Mindig is végtelenül idegesítettek, és akkor még finoman fogalmaztam. Látom a hírt, mely szerint idén is megrendezik a nagy hajós felvonulást Szob és Verőce között. Ami azt jelenti, hogy egy rakás motorcsónak pöfög fel és alá, ami valami általam érthetetlen okból sokaknak igazi látványosságot jelent. Legalábbis a hír alatti hozzászólásokból az derül ki, a legtöbben alig várják már, hogy megpillanthassák a lenyűgöző armadát. Egyetlen olyan hozzászólást látok, amelyben valaki azt emlegeti, hogy talán mégsem kellene erőltetni ezt az egészet, mert zajjal és bűzzel jár, ami embert és állatot egyaránt zavar. Nem is túlságosan népszerű ez az észrevétel.

Nyitókép: Győrffy Ákos költő, zenész, esszéista. Fotó: Földházi Árpád

Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés