Egyetlen ablak

Ceausescu bákói villájában éjfél magasságában próbálunk kinyitni egy üveg bort, de nagyon nem akar menni.

Ostoba módon nincs nálunk dugóhúzó, illetve volt, de az a másik autóban maradt, amit Gyergyószentmiklóson hagytunk. Kitalálunk mindenfélét, de csak annyit érünk el, hogy a dugó megáll félúton, és onnan aztán nem mozdul. Végül a villa padlásáról kerítünk egy rozsdás vaspálcát, és azzal nyomjuk be a dugót. A Kondukátor soha nem járt ebben a villában, de bármikor jöhetett volna, ezért aztán évtizedeken át folyamatosan olyan állapotban kellett itt lennie mindennek, hogy ha egy óra múlva mégis jönne, mindent rendben találjon. Tökéletes elmebaj. Állítólag nagyjából száz ehhez hasonló villája volt szerte Romániában, és ezek többségében soha nem járt. Személyzetnek viszont mindenhol lennie kellett, a konyhának készen kellett állnia, a kertnek is rendben kellett lennie.

Azért jöttünk Bákóba, hogy bemutassuk a könyveinket, de egyrészt soha nem éreztem késztetést arra, hogy a könyveimről beszéljek, másrészt sokkal érdekesebbnek találom azt, ha a vendéglátóink beszélnek. Itt a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége lát vendégül minket, illetve helyi román képzőművészek. Akik végtelenül kedvesek, és ebben a kedvességben semmiféle mesterkéltséget nem érzek. A könyvbemutatóra is eljönnek, amiből nyilván egy szót sem értenek, de végig figyelnek. Búcsúzóul kapunk egy-egy fotóalbumot, Nagy Botond Kéve, mit összeköt a lélek című könyvét. Fotók Hidegségről, Sötétpatakáról, Pusztináról, Külsőrekecsinről, Bükkhavaspatakáról, Gyimesközéplokról. Túlzás nélkül megrendítő ez a fotóalbum, egy olyan világot mutat be, ami minden ízében gyökeresen más, mint a mi életvilágunk. Ahogy nézegetem a képeket, elszégyellem magam. Mindannyiunk nevében, talán mondhatom így.

Küzdelmes, egyszerű, hiteles és valóságos életek látszanak ezeken a fotókon. Olyan arcok, amilyeneket manapság az utcán már nem nagyon látni. Ha összevetem ezt a képi világot azzal, amit az otthoni tájakon tapasztalok, tényleg a sírás kerülget. Nem akar ebben semmi túlzás lenni, semmi „wassalbertezés”, „nyirőzés”, ócska Erdély-romantika, pusztán rögzítem, hogy ezek az emberek még emberhez méltó életet élnek, és nagyon is jól látszik, hogy ehhez az élethez nincs szükség szinte semmire abból, amivel mi rendelkezünk. Persze én is úgy nézem ezeket a fotókat, mintha már valami nem valóságosat néznék. Boronaházak, havasi rétek, tehenek, idős férfiak és nők, gyerekek, és mindez mintha már nem is létezne.

Egy nappal korábban még Parajdon hallgattam a zúgó Küküllőt. Ezek a hegyi vadvizek megbabonáznak, életem végéig tudnám hallgatni őket. Nálunk a patakok ezt csak ritkán tudják produkálni, legfeljebb hóolvadás vagy nagy esők után. A hideg, sűrű, éles levegőben a bükkfa füstjének illata. A Görgényi-havasok fenyvesei. Egy hágóról megpillantani a Fogarasi-havasok hófödte vonulatait. Néhány ilyen erős, nehezen felejthető kép. De tulajdonképpen nem is erről akartam beszélni, bár mindez hozzátartozik. Már útban hazafelé megálltunk néhány órára Máriaradnán, a ferences kolostorban. Éjjel kettő magasságában értünk oda. Fél órával az érkezésünk előtt egy rendőr félreállított minket. Közölte, hogy gyorshajtás történt, ezer lejes büntetésre lehet számítani. Sofőrünk (és egyben a könyvbemutatók szervezője) erre elmondta neki románul, hogy költőket szállít, akik halálosan fáradtan hazafelé tartanak, átszelték Erdélyt, előadásaik voltak, találkoztak iskolásokkal, beszéltek Böjte Csaba testvérrel, egyszóval sűrű napok állnak mögöttük. A rendőr, egy szőke, fiatal férfi mosolyogva és nagy figyelemmel hallgatta végig. Aztán azt mondta, hogy ő élő költőket még soha nem látott, és most megköszöni nekünk, hogy végre láthatott, úgyhogy menjünk nyugodtan tovább, ő eltekint ettől a büntetéstől.

Éjféli érkezésről volt szó, két órát késtünk, de semmiféle szemrehányás nem hangzott el, az asztalon kolbász, szalonna, kenyér, pálinka, együnk nyugodtan. Az idős szerzetes mesélt a fogyatkozó hívekről, Márton Áron püspökről, aki a lelki vezetője volt, a kolostorról, aminek legnagyobb kincse egy középkori Mária-kép. Milyen lehet utolsónak maradni ebben a kolostorban. Milyen lehet huszonkét éve egyedül, egyfajta mindenesként élni itt. András atyán a magány egyáltalán nem látszott. Rezzenetlen, derűs kedélyében semmiféle árnyékot nem vettem észre. Nincs egyedül, mondta, hisz vele van az elmúlt háromszáz év valamennyi itt élő és imádkozó ferences testvére, vele van Márton Áron lelki öröksége, és végül, de nem utolsó sorban soha nem lehet magányos az, aki Isten közvetlen közelségében él. A kolostor nagy része ma már múzeum, András atyának egy kis cellája és egy konyhája van, semmi más. Sűrű köd volt odakint, szemerkélt az eső. Álltam a sötét kolostorudvaron. Egyetlen ablak mögött volt világosság, és ez a gyenge lámpafény ebben a mélységes éjszakában valami olyasminek a jelképét jelentette hirtelen, amire nincsenek szavaink, és amire egyedül csak az életünk lehet a válasz. 

***

(Nyitókép: Mandiner)