Szia, mentő!

„Ez most nem a négyéves kisfiú és a mentős szívmelengető története, ami bejárta az országot. Az heppienddel végződött. A miénk nem biztos. Mert a vonal másik végén is mi vagyunk. Mi vagyunk azok, akik nagy bajt látunk, és mi vagyunk azok is, akik segíteni tudnak. Miénk a panasz, és miénk a felelősség.

Rajtunk múlik minden. Hogy képesek vagyunk-e időben meglátni a veszélyt, és világosan megfogalmazni azt. Hogy képesek vagyunk-e gyorsan lépni, mozgósítani társainkat, és visszafordítani a bajt, amíg még lehet.

Mert a baj most nem a lassan megszokott mértékű. Hogy mit művel ez a rendszer az ország szellemi, gazdasági, erkölcsi állapotával, azt eddig is láttuk. Igaz, ahogy most ránk ömlenek a gyermekvédelmi botrány újabb és újabb taszító részletei, az eddiginél csupaszabban áll előttünk a nagy hazugság a kormány gyermekbarátságáról. Amit csak az új ellenség kijelölése, a pedofilokkal gonoszul összemosott melegek meggyűlöltetése kedvéért tűzött a zászlajára.

Még magunkhoz sem térhettünk, jött az újabb lelepleződés. Ez a kormány sok éve azt sugallja: szemben az őt kritizálókkal, ő aztán a feje búbjától a talpáig „nemzeti”. Csakis ő egyedül az. Jó, kicsit (sokat) lop, kicsit (nagyon) lezülleszti az állami szolgáltatásokat és a gazdaságot, de nemzeti külpolitikát folytat! Megvéd minket és szuverenitásunkat mindenáron. 

Ilyen hatalmas teljesítményért igazán megérdemlik Hatvanpusztát, a lezsírozott közbeszerzési pályázatokat, kaszinót-autópálya-koncessziót-földet-kastélyt-szállodát-trafikot (kinek-kinek hasznos szolgálatai mértékében). Hát ennyi csak jár nekik, cserébe a nemzet biztonságáért és jövőjéért, kár elirigyelni tőlük!”

Nyitókép: Attila KISBENEDEK / AFP

***