„Isten művét szemlélve ismerjük fel, nekünk magunknak mit kell tennünk” – Kocsi Lajos a Mandinernek

***

Mi az a létszemléleti – vagy László András megvilágító erejű kiegészítésével-pontosításával élve: létszemlélési – keret, illetve az a természetfogalom és természetfelfogás, amely egybeköti az Ars Naturae folyóiratban megjelenő írásokat?

Az Ars Naturae folyóirat voltaképpen egy 2009 óta létező szellemi műhely naplója – ha fogalmazhatok így. E műhely fő célja a tradicionális természetfelfogás kutatása és kibontása, annak feltárása, hogy a hagyományos kultúrákban, társadalmakban hogyan értelmeződik, milyen jellemzőket ölt magára az ember környezetéhez való viszonya. Ez elsősorban vallási – teológiai – kérdések vizsgálatát követeli meg, hiszen a tradicionális világban itt találjuk meg az élet minden területével, így a természetértelmezéssel és a környezetfelfogással kapcsolatos alapelveket is. Igyekszünk elkerülni a kizárólag történeti, vagy fenomenológiai vizsgálódások buktatóit, nem tévesztve szem elől a szentség érzékelésének és a hit szerepének fontosságát.

Kutatásaink nemcsak a nyugati kultúrkörre, hanem a keletiekre is kiterjednek, így magától értetődően itt nem egy egységes természetfogalom és természetfelfogás kifejtéséről van szó, hiszen ez még kizárólag keresztény vonatkozásban sem volna lehetséges. Ami az eddigi folyóiratszámokban szemléletileg egységesnek mondható, az pusztán az, hogy a tradicionális létezési módok feltárására törekszünk, vagyis a modernitás által nem megfertőzött szemléletmódok elemzésére és együttlátására. Ez ad lehetőséget arra is, hogy e szempontokat ütköztessük a mai modernista-ateista, posztmodern természetfelfogással és életmóddal. E két fő irányulásban határoznám meg az Ars Naturae írásait összekapcsoló szemléleti alapelveket, amelyek tehát a vallási és kulturális hagyományokban eleve meglévő természet- és életfelfogás megismertetését célozzák. A bennük rejlő változhatatlan értékrendet, filozófiai, etikai összefüggéseket, ha úgy tetszik, környezettudatosságot mutatjuk be, amit a mai környezetvédelem ritkán vesz figyelembe, pedig az emberiség egyetemes szellemi kincséről van szó.

Az a felismerés vezérli, hogy a természet egyetlen eleme sem magyarázható kizárólag a természetből, ezért amikor a természetet kutatjuk, isteni eredetű valóságokat kutatunk.

Az Ars Naturae-ban saját kutatásaink, a folyóirat számára született tanulmányok, esszék mellett elsősorban az úgynevezett tradicionális szerzők témához kapcsolódó tanulmányainak, előadásainak, könyvfejezeteinek közlésére vállalkozunk, helyet adva az egyes vallások természetképét, környezetfilozófiáját elemző kutatásoknak, esetenként vallási szentiratokhoz kapcsolódó tradicionális szövegeknek is. Az első szám 2010-ben jelent meg, azóta több mint 160 írást jelentettünk meg a folyóirat hasábjain. Nem könnyű kiemelni bárkit is a szerzők közül. A természettel kapcsolatos összefüggések leglényegibb és legpontosabb feltárása tekintetében az angolszász szerzők közül Seyyed Hossein Nasrt, Philip Sherrardot, Wolfgang Smith-t, Ananda K. Coomaraswamyt, olasz vonalon Rutilio Sermonti munkásságát, német-osztrák vonalon pedig az Othmar Spann nevéhez köthető univerzalista iskola szerzőit említeném meg. Magyar vonatkozásban Horváth Róbert, Laki Zoltán, Murányi Tibor, Jeszenszky Ferenc, Hegedűs Zoltán, Stamler Ábel írásaira hívnám fel a figyelmet, művészeti vonalon pedig Kondor Attila, Horváth Krisztián, Gálhidy Péter, Menasági Péter alkotásaira. (Kondor Attila festőművésszel készült interjúnkat ide kattintva olvashatja el – a szerk.)

A nagy vallások – leglényegüket tekintve – nagyjából azonosan gondolkodnak a természet jelentéséről, jelentőségéről?

Minél mélyebbre hatolunk a vallások teológiai, metafizikai tanításaiba, annál figyelemre méltóbb analógiákra bukkanhatunk a különböző vallási világok között Isten–ember–természet viszonyával, a kozmosz eredetével, szerkezetével, az ember létbeli feladatával összefüggésben. Azonban az analógiák és megfelelések értelmezése nagy körültekintést és hozzáértést igényel, hisz sok tekintetben egymástól szélsőségesen távoli szemléletmódok megnyilvánulásairól van szó. Nem szabad tehát valamiféle végletes leegyszerűsítés jegyében, szinkretista módon egységesnek tűnő szemléletté kovácsolni a természettel kapcsolatos bölcseleti igazságok – úgyszólván – nekünk tetsző elemeit, mert ezzel csak a vallások eredeti tanításait relativizálnánk és torzítanánk.

és minél inkább megegyező princípiumokra bukkanunk, ez annál inkább így van. A természeti környezethez való viszony vizsgálatánál azonban az egyetemes igazságok alkalmazási területére lépünk, így a különböző vallási hagyományok és kultúrák itt rendkívül szerteágazó megközelítési módokat mutatnak fel, egymástól eltérő kozmológiai tudást, környezeti etikát közvetítve. A vallások természetszemléletének vizsgálatánál mindig egy adott vallás univerzumán belül érdemes vizsgálódnunk, az adott fogalmi-tanításbeli kereteken nem lépve túl, és megragadva legmélyebb jelentésrétegüket.

Ami a vallások között a tradicionális természetértelmezés tekintetében szemléletileg egységesnek mondható, az például

vagy az az elv, hogy a természettel kapcsolatos problémákat nem oldhatjuk meg kizárólag fizikai síkről kiindulva. Ide tartozik például a rítusok szerepe és összefüggésrendszere a megnyilvánult világgal. Minden vallás hatalmas tudást őriz arról, hogy a rítusok a valóság magasabb szintjéhez kapcsolják a földi létezést: ezáltal pótolhatatlan szerepük van a kozmoszban a harmónia, az egyensúly és a rend fenntartásában. Istennel és a kozmikus hierarchia magasabb szintjeivel való összhang megléte nélkül lehetetlen egy emberi közösség számára a természettel békében együtt élni – mondja Seyyed Hossein Nasr. A vallások sokkal kiterjedtebb valóságnak tekintik a természetet, mint ami számunkra a fizikai tartományban az érzékszervek vagy bármilyen technikai eszköz révén megközelíthető. Ennélfogva a természeti környezettel kapcsolatos problémákat sem az éghajlatváltozásra, a természeti erőforrásokra vagy társadalmi–gazdasági kérdésekre vezetik vissza, hanem végső soron az Istennel való kapcsolatra. Hangsúlyozom: a vallások eredeti, tradicionális doktrínáira gondolok. Nagyon lényeges, hogy a hagyományok a természeti rendet összekapcsolják az emberi létezőn belüli renddel, ugyanakkor, ahogy említettem, mindkét rend eredetét Istenben határozzák meg, és mindkettőt az isteni valóság hordozójának tekintik. Ezért

Sokszor elfelejtik, hogy a szellemi hagyományok környezetfilozófiai vonatkozásban emberközpontúnak tekintett szemlélete eredetileg arra utal, hogy az embernek középponti és megszentelt helye van a kozmoszban, amely nem azonos azzal, amiről például a felvilágosodás és a modernizmus beszél, továbbá a hagyományos antropocentrizmus magában foglalja azt a felismerést is, hogy a világban kialakult válságos állapotokért mindig az ember a felelős, ráadásul sokkal mélyebb összefüggésekben, mint azt bármilyen mai tudományos elmélet tételezni képes. Ez a felelősség a transzcendenciához való viszony kérdésétől függ. Valamennyi hiteles tradíció tud arról a kozmikus katasztrófáról, amely a kereszténységben az „ősbűnként” jelenik meg. Tud arról, hogy a világban minden szenvedés, Istennel, az embertárssal és a világgal való eredeti ősállapot megromlása egyaránt ide vezethető vissza, és emberi oldalról a helyreállítás is ennek felismerésétől függ. Mindez napjainkban sajnos gyakran már a vallásos emberek számára sem több meseszerű történetnél, egy ismerős, ám súlytalan „babonánál”, amit dédszüleink talán még komolyan vettek, de mára a tudomány felülmúlt. Pedig nem kerülhetjük meg, hogy újra komolyan vegyük az eredeti értelmét, enélkül ugyanis nincs jövője az emberiségnek.

Miért fontos – avagy kifejezetten nélkülözhetetlen –, hogy a szellemileg orientálódó – például mélyen vallásos – ember, egyéb részirányultságai mellett, a természet felé is nyitott legyen, és tudatosan keresse a természet közelségét?

Úgy vélem, az igazi vallásosság eleve magában foglal egy mély, ugyanakkor mindenféle szentimentális kötődést nélkülöző természetszeretetet, amely nem a „vissza a természetbe” felkiáltáson alapul, hanem sokkal inkább a „műveld és őrizd” egyetemesen érvényes útmutatásán. Azt is mondhatnám, ez a fajta „természetszeretet” valójában a teremtő Ige alkotótevékenységének szemléletébe merül, így feltárulnak számára a csodák, amelyek a mindeneket létrehozó és életadó Ige művei a világban. Vagy ahogy László András fogalmazott egy interjúban: „A természetfelettihez kapcsolódó ember, minthogy meglátja a természetben a természetfeletti jelenlétét, természetet szerető ember.” Ebben a viszonyban tehát nem is szükséges külön hangsúlyozni, hogy a természet közelségét keresni kell. Voltaképpen egyedül Istent kell szeretnünk, aki megadja számunkra azokat a kegyelmeket, amelyek a természet megfelelő műveléséhez szükségesek, beleértve a természet helyes szemléletéhez szükséges nyitottságot is. Ily módon a szellemileg orientálódó ember képes felfedezni Isten nyomait a természetben és rajta az Ő keze munkáját. Megtanul olvasni a természet jeleiben: harmóniájából, szépségéből a természetfeletti eredetet, a mennyei világ tükörképét, pusztító megnyilvánulásaiból pedig az égi figyelmeztetést és intést. „Isten művét szemlélve ismerjük fel, nekünk magunknak mit kell tennünk. Az egész természet Istenről beszél, az egész természet az embert tanítja, az egész természet ideákat hív életre, és a mindenségben nincs semmi terméketlen” – Szentviktori Hugó e kijelentése a vallás egy lényegi elemére világít rá. Minthogy

Egy ilyen távlatban az élet nem pusztán biológiai szintű valóság: eredete és végső célja is természetfeletti. Áthatja azonban az a felismerés, hogy a természetfelettihez a természeten keresztül vezet az út. Nem lehetséges Istenhez eljutni mintegy átugorva a természetet, sorsunk a természet sorsával Isten által meghatározott módon össze van fűzve. Az ember okozta – az ördög kísértésének engedve –, hogy a természet kizuhant a paradicsomi állapotból, és az ő felelőssége az is, hogy Istenhez visszaemelje magával. Ezt azonban nem tehetjük meg szentimentális kötődésekkel, Istenért el kell tudnunk szakadni mindentől, ami természeti vagy világi, és akkor csodálatos módon visszakapjuk egy új, isteni formában, ami már Isten misztériuma. 

Lehetséges – úgymond – „rosszul használni” a természetet? Hogy látja, melyek a legjellegzetesebb szellemi buktatók, eltévelyedések a természetszeretet vonatkozásában?

Az igazi probléma és eltévelyedés abból adódik, ha az ember abszolutizálja a természet körét, és elveszítve „tájékozódási képességét” a transzcendencia irányában, nem gondol többé a természetnél magasabb rendű valósággal. Azt lehet mondani, hogy szinte az összes környezetfilozófiai irányzat beleesik ebbe a csapdába, de ha a mélyére nézünk, általánosan a modern tudományosságra nézve is igaz ez. Innen szemlélve nem lehet igazi rálátást nyerni a környezeti problémák lényegére, és csak részleges vagy kifejezetten negatív hatású megoldások születnek. Szellemi tekintetben pedig éppen a lényeg, az igazi centrum vész el az élet vonzásköréből.

Ennek azonban az ellenkezője is igaz. Ha az ember kizárólag a természetre támaszkodik, és a természettel oly mértékben nő össze, hogy szellemi érzékelőképességét teljesen elveszti, az előbb-utóbb súlyosan visszaüt. Mindennek az alapját talán úgy ragadhatjuk meg, ha felidézzük azt a tradicionális elvet, mely szerint a természet mindenkori állapota, szűkebb és tágabb környezetünk pontos megfelelésben áll az ember belső világával, az emberi tudat mindenkori állapotával. Azt mondanám, tulajdonképpen az ember összes problémája, így a természethez való negatív viszonyulás is mindig tudati kérdés. Többek között ilyen összefüggéseket állít középpontba a tudatökológia irányzata is, amelynek kezdettől fogva helyet adott az Ars Naturae folyóirat. Eszerint minden megismerésünk, amely a körülöttünk lévő világra irányul, tudati szintekhez kapcsolódik: hogy milyennek ismerünk meg egy tárgyat vagy élőlényt, az tudati működésünktől, éppen aktuális tudatszintünktől függ. Csak azt foghatom fel, amit képes vagyok felfogni, csak azt vizsgálhatom, amivel azonosulni tudok. A tudati modalitás határozza meg, hogy egy dolog természete miképpen tárul fel számomra: a magasabb tudatosság tisztább megismerést jelent, ily módon minden megismerhető a megismerőtől függ. Ebből következik, hogy a mindeneket megelőző, első ökológiai feladat a saját tudati környezet megtisztítása és rendezése. Ez az, ami a természettel kapcsolatos téves elgondolásoknak is elejét veheti. Mindezt – kevés kivételtől eltekintve – figyelmen kívül hagyják például a klímaváltozás mai szemléleti paradigmái.

A ma divatos megközelítések azt a téveszmét közvetítik, hogy ha megújuló energiaforrásokat használunk, vagy ha csökkentjük a környezetterhelésünket, a dolgok jobbra fordulnak. Mindez fontos lehet, egy bizonyos síkon, azonban az így létrehozott legzöldebb társadalmak szintén katasztrófákat vonzanának be, mert a dolgokon való ilyesféle változtatás nem oldaná meg azt a helyzetet, ami miatt a problémák kialakultak, hiszen ezt az új világot is Isten nélkül, vagy egy hamis istenképpel gondolják el.

Igazi és sorsfordító megrázkódtatás. Erről a lényegileg vallásos tapasztalatról a hagyományok beszélnek.

Visszakanyarodva a kiinduló kérdéshez, a természettel, pontosabban a teremtményekkel kapcsolatos téves felfogásmódokat tömören és lényeglátóan foglalja össze például Aquinói Szent Tamás a Summa contra gentiles második könyvének harmadik fejezetében. A vonatkozó rész magyar nyelven az Ars Naturae soron következő számában is olvasható lesz egy idézetgyűjtemény keretében.

Az Ars Naturae számos evolúciókritikus írást is közöl. Miért fontos önöknek ez az elméleti vonulat?

A helyzet az, hogy amennyiben az ember komolyan veszi a kozmosszal vagy az emberrel kapcsolatos tradicionális tanításokat, tehát ha nem pusztán fikcióként, vagy csupán lehetséges elgondolásként közelít feléjük, hanem a világra vonatkozó igaz és érvényes tudásként – amely ráadásul az ember túlvilági sorsával kapcsolatban is súlyos konzekvenciákat foglal magában –, akkor előbb-utóbb az evolúcióelmélet problematikus oldala is megmutatkozik számára. Az evolúciókritika ma nem pusztán egy tudományos elméletről való diskurzust jelent. Könnyű belátni, hogy az evolucionizmus mára jóval túlnőtte egy biológiai elmélet kereteit, egyfajta vallásként, megkérdőjelezhetetlen igazságként gyermekkorunk óta csepegtetik belénk. Nyugodtan mondhatjuk, hogy az egyik legpusztítóbb társadalmi, politikai, gazdasági doktrínává vált, sőt érinthetetlen világnézeti evidenciává, amellyel kapcsolatban már a kérdésfelvetés is indulatokat kelt és nevetség tárgyát képezheti.

pedig az emberiség már eddig is hatalmas árat fizetett azért, hogy alárendelte magát ennek az eszmének. Részben ennek az elméletnek köszönhetjük azt is, hogy a természetpusztításhoz oly kifinomult technikai háttérrel rendelkezünk. Kizárólagossá, megkérdőjelezhetetlenné és szinte babonás félelemmel tisztelt sarokkővé tették, csakhogy utólag elfelejtik arról tájékoztatni a „nagyközönséget”, hogy alapfeltevései továbbra is kikezdhetők, és maga az elmélet ma is több kérdést vet fel, mint amit megválaszol.

Szögezzük le: az evolucionizmus egy színtisztán ateista-materialista elgondolás, amelyben nincs helye sem a teremtés isteni koncepciójának (tehát az ember és a természet isteni eredetének), sem a fizikai világot meghaladó létszinteknek, sem a földi életen túlmutató eredetnek és céloknak, és még sorolhatnánk azokat a létezéstől elválaszthatatlan élettényeket, amelyekről viszont a vallások szellemi tanításai részletesen beszélnek, és amelyek nélkül – meggyőződésem szerint – nem lehetséges normális és értelmes életet élni. Már a filozófiai gondolkodás és a hit szétválasztása is nagyon negatív hatással jár egész gondolkodásmódunkra nézve, ily módon életünkre is.

Az érzékszerveinken keresztül tapasztalt világ megértése – tehát a természetről és az emberről alkotott képünk is – csorbát szenved, ha a következtetéseinket meghatározó fogalomvilágunk, eszmei alapelveink eleve kizárják a teológiai igazságokat. Költői kérdés: hogyan fogadhatjuk el igazságként a kinyilatkoztatást, amely Isten általi teremtésről, a létezés finomanyagi és szellemi szintjeiről, a világot és az életünket befolyásoló szellemi erőkről beszél, ha közben kritikátlanul azt is elfogadjuk, hogy az ember nem több évmilliók alatt magától kifejlődött hús-vér organizmusnál?

Ezen a problémán valójában az sem segít, ha az evolúcióelmélet spiritualizálására teszünk kísérletet – gondoljunk Teilhard de Chardin zavaros próbálkozására –, mert ez esetben éppen spirituális vonatkozásokban kényszerülünk engedményeket tenni, eltorzítva a szellemi tanítások eredeti értelmét.

Az evolúciókritikai szövegek közlésével kapcsolatban egyébként nincsenek illúzióink, és senkire nem szeretnénk ráerőltetni a nézőpontunkat, ugyanakkor vállaljuk a közlésükkel járó „kellemetlenségeket”. Egyetlen célunk ezekkel az írásokkal, hogy felmutassuk, létezik megalapozott, a szent könyvek tanításaival összhangban álló nézőpont is a természet és az ember eredetével kapcsolatban. Szempontokat szeretnénk adni a további vizsgálódáshoz azok számára, akiket komolyan foglalkoztat a kérdés és elég bátrak ahhoz, hogy ebbe az irányba elinduljanak. Egy istenhívő embernek, ha hitében kitart és elmélyül, előbb-utóbb felül kell vizsgálnia magában ezt a kérdést.

Számunkra ez elsődleges szempont. Annyit tudunk tenni, hogy bemutatjuk a kritikai felvetéseket, s akiket komolyan érdekel, ezek alapján el tudnak indulni az írásokban található szempontok és hivatkozások mentén. Eddig számos tanulmányt, könyvrészletet közöltünk már a témában olyan szerzőktől, mint Roberto Fondi, Giuseppe Sermonti, Rutilio Sermonti, Max Thürkauf, Alfred Locker, Wolfgang Smith, Philip Sherrard, Kurt Almqvist, Rodney Blackhirst, Ananda K. Coomaraswamy, Seyyed Hossein Nasr, Jeszenszky Ferenc, Murányi Tibor, Buji Ferenc stb. Ha valakit komolyan érdekel a kérdés, olvassa el ezeket, nézzen utána az irodalmaknak, és mindenekelőtt próbálja meg elfogulatlanul megismerni a bennük felvetett szempontokat.

Úgy képzelem, a legnagyobb megütközést ezek a szövegek válthatták ki az egyszeri és „gyanútlan” olvasókból; hiszen az evolúcióelméletet még a római katolikus egyház is „megengedi” – vagyis nem tartja végletesen kibékíthetetlennek a tanításával. 

Nem tudom megítélni, mennyire keltettek megütközést e szövegek, ezzel kapcsolatban nincsenek információim. Tény, hogy e kérdésben – miként legutóbbi számunkban Murányi Tibor fogalmazott – már kezdettől fogva állóháború alakult ki: „A felek egymás álláspontjának különösebb vizsgálata és megértése nélkül utasítottak el minden érvet és ellenérvet. Ráadásul a fejlődésben hívők az evolucionista gondolat elutasítóit középkorból itt rekedt ostoba és bigott fajankóknak címkézték (»akik mindent elhisznek«), a teremtés eszméjének elfogadói az evolucionistákat pedig pogány majomhitűeknek állították be. Az utóbbi évtizedekben a »történelminek« nevezett egyházak (talán néhány »tiszta evangéliumi« gyülekezetet és szűk református köröket kivéve) teljes mellszélességgel felsorakoztak az evolucionizmus zászlaja alá. Ezzel ugyan elkerülték, hogy maradinak avagy »reakciósnak« állítsák be őket, viszont egy csapásra elveszítették ama követőiket, akik ragaszkodtak a teremtés eszméjéhez és az evolúciót tudományos álruhába bugyolált eretnekségnek tekintették.”

A helyzet tehát meglehetősen problematikus, és nem meglepő, ha a kérdés megosztottságot vált ki. Mindazonáltal a szellemi hagyományok szempontjait, a teológiai alapelveket nem lehet elintézni azzal, hogy egyszerűen a tudomány által mára meghaladott elgondolásoknak tekintjük azokat. 

Ami az egyházi vonatkozásokat illeti, meglehetősen identitászavarosnak tűnnek számomra azok az állásfoglalások, amelyek a természettel kapcsolatban megjelennek a katolikus egyházban. Ezzel összefüggésben két dolgot emelnék ki. Egyrészt az evolúciót illetően nem kérdés, hogy az egyház a nagybetűs modernizmust öleli magához, amikor az evolucionizmusnak teret enged és engedményeket ad a tanításaiban. Ez egy velejéig modern eszme, és ahhoz a világnézethez tartozik, amely ellen X. Piusz pápa is kellő éleslátással és határozottsággal felszólalt Pascendi dominici gregis kezdetű enciklikájában. Evolúció és teremtés csak akkor válik bizonyos mértékben együtt kezelhetővé, ha felismerjük az evolucionizmus korlátait, rendkívül behatárolt érvényességi körét, s főképpen azt, hogy ez az elmélet legjobb esetben is a tradicionális kozmológiai tanítások rontott és kifordított változata. A fajok változékonysága, időbeli egymásutánisága vallásbölcseleti összefüggések figyelembevételével is magyarázható, azonban nem egészen ez történik, hanem a fejlődés modern „mítoszának” teologizálására tesznek kísérletet, aminek – újra hangsúlyozom – a kinyilatkoztatás hagyomány által szentesített értelmezése látja kárát.

Másrészt, sajnos, azt kell mondjam, az ökológiai szempontok egyre fokozódó jelenléte sem kelt bennem túlzott bizalmat a tekintetben, hogy az egyházon belül jó irányban haladnak a dolgok. Sokkal inkább úgy tűnik, hogy ezen a területen ismét a legújabb világtendenciáknak hódol be az egyházi vezetés. Ha megnézzük a tradicionális vallások tanításait, viszonylag hamar világossá válik, hogy nincs szükség új tanítások bevezetésére a természetet illetően. Egyszerűen

Félreértés ne essék: igen, újra fel kell fedeznünk a természetet, igen, fontos, hogy a hívők humánökológiai vonatkozásokban is tájékozottak és felelősségteljesek legyenek. Ugyanakkor nem mindegy, hogy az ökológiai érzékenység felkeltését honnan kezdjük. Például érthetetlen, hogy a természet mélyebb megértésére és a felelősségteljes cselekvésre való ösztönzést miért nem a szentségekkel való kapcsolat elmélyítésével kezdik. Mert amíg az egyházon belül bármilyen külső – legyen az társadalmi vagy természeti – körülményt jobban előtérbe helyezünk, mint a szentségi valóságokat és a szentségi életet, és nagyobb körültekintéssel fordulunk feléjük, mint például az oltáriszentség misztériuma és kiszolgáltatásának módja felé, addig az egyháznak nagyon kevés lehetősége marad arra, hogy ellenálljon bármilyen külső világnézeti behatásnak, és még kevesebb, hogy a természetről érvényes mondanivalója legyen. Éspedig azért, mert mindez arról tanúskodik, hogy a saját vallásunk tanításaival sem vagyunk tisztában, nem értjük azokat mélységükben. Alapvető hangsúlyeltolódások vannak e tekintetben az egyházban, mivel hivatalos tanítása, dogmatikája stb. nem egyenlő az ilyen vagy olyan emberi nézőpontból ezeket közvetíteni próbáló teológiai véleményekkel, irányzatokkal. Véleményem szerint ennek vonatkozásában mindenekelőtt nem ökológiai eszmefuttatásokra lenne szükség, hanem

és amelyek a természetre irányulóan is vitathatatlanul érvényesülnek.

Hová lett az a tudás, hogy imával és böjttel felfüggeszthetők még a természeti törvények is, hogy velük háborúk szüntethetők meg? Ez nem „középkori babona”, hanem a kereszténységben jelen lévő élő valóság, amelyet szüntelenül gyakorolnunk kell. Vissza kellene állítani a rítusok hatékonyságába vetett hitet és bizalmat. Bocsánatot kérek, vegyük már észre újra – hiszen közel két évezreden keresztül azért csak nem merült feledésbe –, hogy a civilizációnkban nincs hathatósabb eszköz a természettel való kapcsolat helyreállításához sem, mint a liturgia, az a misztérium, ami nap mint nap az oltárokon megtörténik! Erősíteni kellene azt a tudatot, hogy a természeti katasztrófák léte összefügg a vallásgyakorlással, az imák, rítusok végzésével, a misék megtartásával – ez a szemlélet mára szinte teljesen elveszett Nyugaton. Ez nem morális kérdés, a rítus, a liturgia konkrét fizikai és metafizikai szinten egyaránt Isten által jóváhagyott és megszentelt összeköttetést teremt a mennyei és a földi világ között.

De ne menjünk ilyen messzire: az egyházi hagyomány, vagy például az egyházatyák írásai stb. mérhetetlenül gazdag bölcsességet őriznek a természeti elemekről is. Például többek között a vízzel kapcsolatban ennek kiváló összefoglalását olvashatjuk Pavel Florenszkij A kultusz filozófiája című könyvében. Ortodox szerzőről van szó, e tekintetben azonban minden további nélkül érdemes hivatkozni rá katolikus oldalról is. Ennek fényében egyszerűen tragikus és rettenetes, hogy az utóbbi két évben templomainkból milyen könnyedén elhagytuk és szinte elfelejtettük a szenteltvizet… Ha az élethez legalapvetőbb természeti elemről való keresztény bölcsességet sem vesszük komolyan, ugyan miféle ökológiai fordulat menthet meg bennünket?

Létezik a mai magyarországi tudományos életben – akár csak búvópatakszerű formákban is – evolúciókritikus vonulat? Gondolom, az ilyen gondolkodás nyílt felvállalása mindenféle „szalonokból” való azonnali kitiltást – sőt, talán amolyan undorodó elfordulást is – von maga után...

Külföldön létezik ilyen vonulat, tudományos kutatásokkal, publikációkkal. Csak hogy néhány tudóst említsek a természettudományok területén belül maradva: Giuseppe Sermonti, Roberto Fondi, Giovanni Monastra, Douglas Dewar, Michael Behe, Michael A. Cremo, Harun Yahya vagy Ludwig von Bertalanffy tanítványa, a 2005-ben elhunyt Alfred Locker. Megemlíteném még az Intelligent Design mozgalmat (magyar vonatkozásban lásd: ertem.hu – a szerk.), amely eddig is könyvek százaiban mutatott fel érvényes és figyelemreméltó kritikát. Idehaza különösen Tasi István és Jeszenszky Ferenc (1932–2011) könyveire, előadásaira hívnám fel a figyelmet. Előbbi a „védikus tudományok”, utóbbi a kereszténység iránt köteleződött el, de kutatásaik nem vallási alapúak és indíttatásúak. (Két további tanulmányozható weboldal: teremtestudomany.hu, teremtesvagyevolucio.hu – a szerk.) Ezektől eltekintve – ismereteim szerint – az evolúció Magyarországon megkérdőjelezhetetlen evidenciának számít a tudományos gondolkodásban. Mindazonáltal, ha a magyar tudományos körökben ilyen „búvópatakot” nehéz is találni, azért a szórványos könyvek, folyóiratok, előadások, tematikus beszélgetések, viták azt mutatják, hogy nem lehet figyelmen kívül hagyni már e vonulatot.

A kritikai felvetések hiányának problémája egyébként onnan is megközelíthető lenne – miként egy szerkesztőtársam fogalmazott –, hogy

miszerint a „Nagy, hivatalos Tudomány” birtokolja az igazságot, egyszóval minden más vélemény, sőt kutatás jelentéktelen és érdektelen. Márpedig erről nem lehet szó, ha szeretnék is ezt sokan – például akik azzal manipulálnak, hogy nevetségessé teszik az evolúcióval szembeni kritikai meglátásokat.

Mennyiben mondható az Ars Naturae folyóirat – szűkebb és tágabb értelemben véve – jobboldalinak?

Az Ars Naturae az életet és a természetet meghatározó teremtő törvényszerűségek, ideák kutatásával foglalkozik, amelyek az egyén és a közösség számára egyaránt örökérvényű igazodási pontokat jelenthetnek, ha a harmónia és a rend kialakítása, megőrzése felmerül az ember világában. Tevékenységünk ilyen értelemben konzervatív: értékőrző és értékközpontú. Azok a társadalomszervező elvek érdekelnek bennünket, amelyek a tradicionális civilizációkat jellemzik, s amelyek lényegük szerint túlmutatnak a földi élet és az érzékszerveinkkel érzékelhető természet körén.

felismerésük és alkalmazásuk a túlvilág lét minősége iránti érzékenységgel is összefügg. Ezt elsősorban azért említem, mert úgy vélem, az ökopolitika nem ugorhatja át az élet végső kérdéseit. Nem elég tapasztalni, elemezni a világ jelenségeit, hanem fel kell tenni a végső kérdéseket, és azok függvényében állást foglalni: honnan ered az élet? Mi végre vagyunk a világon? Mi az ember küldetése a földön? Mit tekintünk legfőbb jónak? E kérdésekre adott válaszokból következnek a cselekvési elvek és lehetőségek is. Ha nem fókuszálunk a végső Igazságra, nem fogjuk tudni, mi a helyes egy adott területen, és csak pillanatnyi szükségleteink szerint, vakon cselekszünk. Ebben az összefüggésben tehát a társadalmi igazságosság kérdésköre is végső soron teocentrikus kérdésként vetődik fel. Ugyanezen alapelvek szerint a politika, az állam- és társadalomszervezés célja Isten uralmának kiterjesztése, minél szélesebb körű érvényre juttatása az ember világában is.

De nagyon-nagyon kevés baloldali volt, akit ilyen kérdések komolyan érdekeltek. Ha a politikát nem az (ön)uralom és kormányzás tradicionális művészeteként, hanem csak pártpolitikai szinten gondoljuk el, könnyen megfeledkezünk arról, hogy a különböző politikai állásfoglalásokban kimondva-kimondatlanul, de mindig megfogalmazódik egy létértelmezés és egy bizonyos létátélés fenntartásához szükséges magatartásmód is.

Klasszikus értelemben és nagyon leegyszerűsítve a kérdést, kétségtelen, hogy a jobboldaliság körébe soroljuk azokat a társadalmi-politikai koncepciókat, amelyek a létezés isteni középpontját tekintik végső vonatkoztatási és hivatkozási alapnak, azzal a céllal, hogy a társadalom egy Istennek tetsző életberendezkedést valósítson meg. Ugyanakkor a baloldali formációk olyan nézeteket tesznek társadalomszervező erőkké, amelyek tagadják, társadalmi vonatkozásokban elutasítják, vagy nem a helyükön kezelik az élet, az univerzum spirituális valóságait, végső forrását, Istent.

Azonban ne felejtsük el, Isten uralma messze nem pusztán a ma demokratikus keretekben felvetődő jobb- és baloldaliság kérdése. Nagyon fontos kritikusan szemlélnünk azokat a pusztító tendenciákat és ideológiai elemeket, amelyek távol állnak attól, ami a tradicionális politikafelfogásban pozitívnak és felfelé vivőnek tekinthető, ily módon a – számomra elfogadható – jobboldaliságtól és konzervatív szemlélettől is idegenek. Ilyen, egyértelműen modern és a materializmussal szorosan összefonódó jelenség például a racionalizmus, az individualizmus, az uniformizáló, nivelláló és leegyszerűsítő tendenciák, vagy a végletesen külsőségekre fókuszáló, úgynevezett „külső változtatásokban” hívő szemlélet. A pártpolitikai megnyilvánulásoktól mindig távol állt a folyóirat.

Valószínűleg minden túlzás – és búsongás – nélkül kijelenthető, hogy manapság az emberek nagy többségének eszébe se jutna egy 2-300 oldalas folyóiratot a kezébe venni. Mennyire tartja fontosnak az olvasás „aktusát” úgy általában – akár az olvasott szöveg tartalmától függetlenül is –, illetve a szigorú értelemben vett szellemi előrehaladás vonatkozásában?

Az olvasást a megismerés egyik nélkülözhetetlen módjának tartom, nem csak kikapcsolódásnak vagy az információszerzés egy formájának. Többet jelenthet ezeknél.

Nem elsősorban történetekre gondolok itt, hanem szellemi minőségekre, eszmékre, amelyek gondolkozásunk és egész életünk vezérfonalává válhatnak, ihletet és teremtőképességet fakasztva belőlük. Olyan felismerésekre ad lehetőséget, amelyekre egyébként nem lenne módunk, és e ráébredések magatartásunkra, életvezetésünkre is kiható belső fordulatokat eredményezhetnek. Az olvasás révén megújíthatjuk, új élettel tölthetjük meg szavainkat, fogalmainkat, érzéseinket, világlátásunkat. Nem mellesleg a jó olvasmányok a lelki betegségektől, a kiégéstől és fásultságtól is megóvhatják az embert: tartást adnak, támpontokat nyújtanak a helyes önismerethez, társas kapcsolataink és környezetünk alakításához. Ehhez persze olvasás közben valódi megismerő erőket kell mozgósítanunk magunkban. Ezért is utaltam arra, hogy nem kizárólag kikapcsolódásról, lazításról van szó.

ezért a legkevésbé sem mondható gyorsnak vagy éppen felületesnek. Legnagyszerűbb áldása talán az, hogy elősegíti a gondolkozás és a tudat megtisztítását az érzéki benyomásoktól, továbbá lehetőséget ad az értésre, egy olyan intellektuális aktusra, amelyben a legintenzívebben éljük át önmagunkat, más szavakkal, a leginkább jelen vagyunk. Ez az olvasás ama formája egyébként, ami kiveszőben van és kiváltképpen veszélyeztetett a digitális eszközök előtérbe helyeződésével, a néhány kattintásra elérhető információhalmazok világában. Képernyők előtt ülve nehezen valósul meg. Az ilyen elmélyült olvasás révén közelíthetjük meg azokat a könyveket, amelyek a történeti időben, mint Hamvas Béla írja, a szakralitás és a hagyomány őrzői, és „az emberi ajkakon elnémult theosz logoszt mondják ki”.

Mit jelentenek önnek Hamvas Béla írásai? Mely Hamvas-szöveggel találkozott először? (Palkovics Tiborral, a Hamvas Béla életműsorozat szerkesztőjével készült nagyinterjúnkat ide kattintva olvashatja el – a szerk.)

Körülbelül húsz évvel ezelőtt, húszas éveim elején találkoztam először Hamvas Béla nevével, úgy emlékszem, a metafizikai hagyomány ideája, a halottaskönyvek, továbbá az indiai és tibeti spiritualitás kapcsán. A láthatatlan történet, a Scientia sacra, a Babérligetkönyv, az Arkhé, a Mágia szutra című köteteit olvastam először, melyeket mezőtúri és szegedi könyvtárakból kölcsönöztem ki. Már akkoriban törekedtem rá, hogy az összes elérhető kötetét megismerjem, és néhány év múlva egyetemi szakdolgozatom is a Karnevál című regényével foglalkozott. Kivételesen sokat köszönhetek ennek az életműnek.

A spiritualitás és a természet iránti fogékonyságom elmélyítése sok tekintetben az ő műveihez köthető. Többek között az írásai hatására ismertem fel, hogyan érdemes szemlélni és művelni a természetet, és milyen fontos a vallás és a művészet jelenléte az emberi életben. Mindenki rendelkezik egyfajta veleszületett érzékkel a természet harmonikus megnyilvánulásai iránt, amelyek vonzást gyakorolnak rá, örömöt és gyógyulást jelentenek számára. Kevesen ismerik azonban a természeti létezők, a tájak, az emberi tevékenységek szellemi értelmét és jelentőségét. Még ritkább az, ha valaki ezek birtokában megfelelően képes együttműködni a természet erőivel, nem feledve, hogy melyek a környezet vonatkozásában elmulaszthatatlan kötelességeink. Mindezek együttes tudása mély spirituális érzékenységgel jelenik meg Hamvas életművében. Elvezet a „létezés legintenzívebb helyeire” és inspirál abban, hogy felismerjük életünk legmélyebb gyökereit. Mint minden emberi alkotásnak, nyilvánvalóan ennek az életműnek is megvannak a maga hibái, következetlenségei, ellentmondásai. Vitathatatlan azonban, hogy az arra alkalmas és nyitott olvasó számára Hamvas művészileg is kiemelkedő, és egyedülálló módon képes átadni tradicionális ideákat, amelyek az életet megnemesítik, valódi közösséget teremtenek, és az élet legapróbb mozzanataihoz is szellemi távlatokat adnak.

Nagy jelentőségűnek tartom magyar vonatkozású írásait, válságfilozófiával foglalkozó tanulmányait, esszé- és regényírói munkásságát, azt a szellemi tevékenységet, amit a tradíciók irányában kifejtett, s amelynek egy rendkívüli példája Az ősök nagy csarnoka című fordítás- és kommentárgyűjteménye. Életművének számomra talán legfontosabb üzenete az, hogy az életet a csoda atmoszférájában érdemes élni, és minden elemét be kell vonnunk a megszentelés körébe, nem feledve, hogy „az ember a teremtés folytatója és befejezője, és minden gonosz által elrontott kozmosz helyreigazítója is kell hogy legyen”.

Mindjárt az Ars Naturae legelső számában több, nálunk addig teljesen ismeretlen – ám annál inkább figyelemre méltó – szerző írása is felbukkant. Az ember azt hihetné, hogy egy ilyen lapszám egymagában képes lehet megtermékenyítően hatni a magyarországi könyvkiadásra.

Az utóbbi tíz évben számos fontos helyre eljutott a folyóirat, sok pozitív visszajelzést kaptunk. Azt azonban nem tudom megmondani, hogy a magyarországi könyvkiadásra milyen hatást fejtett ki. Némileg furcsállom, hogy ökológiával foglalkozó jelentős szerzők nem igazán említik, pedig részünkről nem volt és nem is lesz szó „rivalizálásról”…

Egy időben önök is terveztek egy könyvsorozatot; ha jól emlékszem, a legelső kiadványuk a már említett Seyyed Hossein Nasr perzsa tradicionális gondolkodó egyik műve lett volna. Ez az elképzelésük végül miért nem valósult meg?

Ennek főként anyagi okai vannak, másrészt a könyvkiadásban végzett egyéb irányú tevékenységeimre koncentráltam, így nem maradt kapacitás az elindítására. A sorozat terve valójában már a folyóirat kiadásával egy időben megfogalmazódott. Terveink szerint a jövőben a Sursum Kiadóval együttműködésben valósítjuk meg a „Libri Artis Naturae” sorozatot. Ebben

Például Seyyed Hossein Nasr, Philip Sherrard, Lord Northbourne, Wolfgang Smith, Brian Keeble, Rutilio Sermonti vonatkozó könyvei szerepelnének itt első körben. A jelen pillanatban még azért is tolódik a könyvsorozat megvalósítása, mert egy megnyert EMMI-pályázatnak köszönhetően évente kétszer jelenhet meg a folyóirat. Nem lesznek olyan terjedelmes számok, mint eddig, de most ennek teljesítésére szeretnénk összpontosítani.

Miért tartják Nasrt kiemelkedően fontos szerzőnek?

Seyyed Hossein Nasr amellett, hogy korunk egyik legkiválóbb muszlim vallástudósa, sokat tett azért, hogy a különböző vallási világok szellemi horizontját a természeti környezet vonatkozásában is megismertesse. Az ökológiai válság témaköréhez kapcsolható könyveiben bemutatja a vallások és a természet kapcsolatát, a természeti rend vallásos értelmét, az ember életében játszott spirituális szerepét, figyelmet fordít arra, hogy megértsük a természet jelentőségét és az ember létszemléletében elfoglalt helyzetét az egyes vallások, például a kereszténység történeti kibontakozásának vonatkozásában is. Mind etikai, mind intellektuális szinten felmutatja a környezeti válságra adott vallási válaszokat, hogy a vallások miként szolgálnak egy környezeti etika és a természeti rendre vonatkozó tudás forrásaként.

Az egyes hagyományok szentségfelfogását alapul véve feltárja az ábrahámi (judaizmus, kereszténység, iszlám), az indo-árja (hinduizmus, buddhizmus, zoroasztrizmus) és európai, a távol-keleti (taoizmus, konfucianizmus) és egyiptomi vallások természetképét, valamint kitér a sámánizmusra és az észak-amerikai tradícióra is. Újra és újra felhívja a figyelmet arra, hogy

amely nemcsak erkölcsöt, de egy olyan tudást is magában foglal, amely a leglényegibb szempontból összhangban van a kozmikus valósággal.

Külön érdeme, hogy a környezeti problémákkal összefüggésben a nyugati filozófia és tudomány nézeteinek is mélyére hatol könyveiben, főként a ma uralkodó természetfelfogással kapcsolatos súlyos felelősségük miatt. Elemzi a modern tudomány kialakulását, filozófiai feltételeit, ismeretelméletét, valamint a természeti és szellemi értékek megítélésében való kompetenciáját. Összességében kivételes pontossággal láttatja a természettől végletekig elidegenedett ember világképének filozófiai és tudományos alapjait, a materializmus széleskörű pusztítását, a mechanikus természetfelfogás kialakulását és következményeit, a természetromboló magatartás motivációit és a problémákra adható tradicionális válaszokat is. Nasr mellett ugyanezen a vonalon feltétlenül megemlítendő Philip Sherrard és Wolfgang Smith munkássága is.

Mit gondol az iszlámmal szembeni – a Nyugat nagy részén jóformán általánosnak mondható, olykor kifejezetten „zsigeri” – idegenkedésről?

Összetett kérdés, miért tapasztalható ez a fajta idegenkedés. A vallási, társadalmi, kulturális eltérések eleve adottak. Ha valamit nem ismerünk, általában idegenkedünk tőle. Itt azonban ennél többről van szó.

Nem véletlenül, hiszen a sötétség irtózik a világosságtól. Ugyanakkor nem szabad elfelejtenünk, hogy ami ma az emberek körében szemléletileg „általánosnak” mondható, az az esetek többségében valamilyen politikai és egyéb hatalmi szándékkal létrehozott véleménytermék. Nincs köze megalapozott, valós élményeken és megismerésen alapuló elfogulatlan állásfoglalásokhoz, hanem mindössze a média, valamint a közoktatás eszközeivel és módszereivel előre megalkotott nézetek, vélekedések, minősítések, ítéletek szövevényeként van jelen.

és ez minden vallás esetében igaz. Létfontosságúnak tartom a kiállást mellettük, bármelyikről is legyen szó. Úgy látom, nemcsak az iszlámmal szemben, de például a hagyományhű katolikussággal szemben szintén zsigeri idegenkedés tapasztalható még a kereszténységen belül is. Ezt a fajta idegenkedést és gyűlöletet csakis azok számolhatják fel, akik képesek arra a benső fordulatra, amiről már beszéltem: elhagyva minden világi késztetést, vonzalmat és ellenszenvet, utat törnek magukban Istenhez, pontosabban fogalmazva: előkészítik magukat arra, hogy Isten beléphessen az életükbe. Magunkon kell megtenni a legdöntőbb lépést, hogy bármely vallás lényegét megközelíthessük, és arról érvényes megállapítást tehessünk.

Azt hiszem, nyugodtan mondhatjuk, hogy az Ars Naturae küldetése részben az, hogy állandó „útitársként” – majdnem azt mondtam: „barátként” – jelen legyen a komoly érdeklődők számára. Ezzel együtt azonban lapszámról lapszámra tisztán érzékelhető egy olyan – teljesen tudatos – építkezés is, amelynek, legalábbis elméletileg, egyszer csak – „az épület elkészültekor” – vége lesz. Nagyjából mi lehet az a pont, ahová elérve kijelenthető volna, hogy a folyóirat mintegy „beteljesítette a küldetését”?

Egyelőre csak vázlatrajzokat látok, így a kész építménytől még messze állunk. Valójában olyan hatalmas témakörök kifejtésére lenne szükség, amelyekhez külön-külön is kevés egy élet. Talán mondhatom, hogy az eddigi számokban nagyjából sikerült felvázolni azokat a területeket, amelyek mentén a főbb irányokat meg lehet határozni. Ide tartoznak a szakrális kozmológiák, a tudomány határai, az istenközpontú környezetfilozófia és környezeti nevelés, a teremtésvédelem, a tudatökológia, a tájfilozófia és tájesztétika – különösen a magyar tájak –, város és vidék, a kultúra és művészet kapcsolódó kérdései; a szentség érzékelése, a vallási etikák természeti vonatkozásai.

Nem beszélve az ember és a természet között kialakult krízis okainak és megoldási lehetőségeinek vizsgálatáról. A folyóirat küldetése lényegében e témák és szempontok felvetése, elmélyítése. A magam részéről hálás vagyok a gondviselésnek, hogy ebben közreműködhetek, s amíg lehetőségeink, erőink engedik, folytatjuk a munkát.

A következő lapszám 2022 májusában, hamarosan megjelenik. Mint említettem, az Ars Naturae folyóirat egy szellemi törekvés írásbeli lenyomata, amely az arra fogékonyak számára mindig nyitva áll. Ahogy egy barátomnak nemrégiben fogalmaztam: a téma és a vonatkozó ideák iránti szeretet élteti. A szerkesztők, szerzők, fordítók, közreműködők, és azt hiszem, az olvasók is tisztában vannak ezzel. Úgy vélem, küldetésének sikere abban állna, ha a magyarság számára erősítené a keresztény tradicionális bölcsesség és egyetemesség atmoszféráját a természetről való tudás és gondoskodás területén. Továbbá hozzájárulna egy olyan környezettudatosság kibontakozásához, amely úgy viseli gondját a földieknek, hogy mindig az ég felé tekint, és benne az ember, az élet, a természet tisztelete és védelme az emberfeletti, az életfeletti és a természetfeletti tudatosításából, tiszteletéből és védelméből fakad.

(Nyitókép: Kawanabe Kyōsai: A mongol kalózhajók visszaszorítása, 1863)

Kapcsolódó anyagaink:

Európának csak teste van, lelke nincs – Buji Ferenc a Mandinernek

A kulcskérdés az, hogy eléggé szomjazzuk-e a szellemet – Kondor Attila a Mandinernek

Hamvas Bélát se jobbról, se balról nem lehet kisajátítani – Palkovics Tibor a Mandinernek

„Az erős holdfényben olyan volt az egész, mint egy jelenés” – beszélgetés Győrffy Ákossal
 

***
Ismerkedjen meg hangoscikkeinkkel!

Borítókép: R.J.
Zene: Kajsa Lindgren – Treetops
Az eredeti írás a Mandiner hetilap 2022/2. számában jelent meg, egy részlete ide kattintva olvasható
Sorozatszerkesztő: Kemenes Tamás