„Az erős holdfényben olyan volt az egész, mint egy jelenés” – beszélgetés Győrffy Ákossal

***

Soha nem vágytál a városba? Nem volt ilyen jellegű kísértésed?

Nem volt. Bár a feleségemmel közös életünket Budán kezdtük, a Feneketlen-tó környékén, talán három évig voltunk ott. Életem első harminc évét Nagymaroson töltöttem, nagyon nem vonzott az urbánus környezet. Alkatilag sem tudom elviselni, hosszú távon végképp nem. Régebben még belefért, hogy néha megmártóztam a budapesti éjszakában, de egyrészt nem bírom már az ivást sem, szörnyen másnapos tudok lenni minimális mennyiségtől is, másrészt semmi vonzót vagy inspirálót nem találok az egészben. Jobb hallgatni a baglyokat, vagy nézni, ahogy a pelék holdfénynél rohangásznak a háztetőn. Nyilván vannak olyan városok, ahol otthonosan tudnám érezni magam, a dalmát tengerparton például vagy Skóciában, de

Olyannyira, hogy baj történne, akár súlyos benső következménye is lehetne, ha valami miatt végleg a városba kényszerülnél?

Nem gondolom, hogy összeomlanék, ha muszáj lenne városi életet élnem. Aztán meg eleve nem jó, amikor olyan rettenetesen ragaszkodik valamihez az ember. Egy időben talán túlságosan, már-már rögeszmésen kötődtem a tájhoz, ahol élek. A ragaszkodásnak ez a szintje már nem az otthonosság felé mutat, hanem a menekülési utakat kutatja. A táj mint búvóhely, az erdők mint az eltűnés terepei. Eltűnni persze mindig szerettem, most is szeretek. Lemenni a térképről. Olyan völgyek, amelyekben nincs térerő. Eszményi. De nem jó, ha túlságosan kötődünk bármihez is. Egy táj, álljon bármennyire is közel hozzánk, nem old meg helyettünk semmit. Legfeljebb vigasztaló lehet, és ez sem kevés. Érdekes volt, hogy amikor két évvel ezelőtt New Yorkban jártam, azt vettem észre magamon, hogy minden várakozásom ellenére nem is érzem olyan szörnyen magam a felhőkarcolók között. Ebben persze nyilván az is benne volt, hogy tudtam, bármikor kimehetek metróval az óceánhoz. Ki is mentem. De ha már választhatok, akkor

Egyszerűen ilyen közegben érzem embernek magam, a természet ciklikus „ügymenete” megnyugtató. 

Tehát a ragaszkodás felszámolása átmenetileg kötődhet a természetközeli életmódhoz? Jobb itt kezdeni?

Mármint egy napot elkezdeni? Vagy az életet? Persze, mindkettőt jobb. És valószínűleg befejezni is jobb itt, akár az életet is. Persze ez, hogy „természetközeli életmód”, nem igazán fedi a valóságot. Nem műveljük a földet – erdőben nem is lenne könnyű –, nincs önellátó gazdaságunk, nincsenek háziállataink, csak egy makacs és a lopásról nem leszoktatható puli-mudi keverék kutyánk és néhány aranyhalunk. A természetközeliség amúgy sem jó szó. Mégis mi az, hogy természetközeli? Az ember a saját testében, a sejtjeiben hordja a természetet, életünk minden egyes pillanatában a természet fokozhatatlan közelségében létezünk. Ami már nem is közelség, hanem benne-lét. Akár tudomásul vesszük, akár nem. De félretéve a szőrszálhasogatást: persze, „természetközeliség” van, elvégre a kertünk az erdő egy darabja. Csertölgyek, gyertyánok, vadcseresznyék, mezei juharok, kőrisfák, énekesmadarak. Plusz a botanikai revízió jegyében két, az Alacsony-Tátrából hozott lucfenyő. Nagy esők után szalamandrák. Olykor a hatalmas erdei sikló is kilátogat a vízóra aknájából. Nem a szomszéd ház tűzfalára látok reggelenként. De ahogy öregszem, egyre inkább látom, hogy

Ami itt a leginkább azt jelenti, hogy érzelmileg a legkevésbé kötődni, felszámolni a ragaszkodásokat. Ez nem egy előre elhatározott, buddhista program a részemről, hanem egy szinte magától formálódó igény. Minimális részeredményeim vannak ezen a téren, még sokszor meg tudok rendülni egy kora reggeli bükkös látványától is.

Honnan lehet tudni, hogy a ragaszkodás valóságosan felszámolódott?

Bizonyosságokról itt a legritkább esetben lehet beszélni, és a legkevésbé sem akarom azt állítani, hogy nekem ezzel kapcsolatban bármiféle biztos tudásom volna. Ezek inkább megérzések, sugallatok, vagy álomképekhez hasonló benyomások. Eszembe jut az a helyzet, amikor múlt év októberében az a megtiszteltetés ért, hogy Kismaros díszpolgárává választottak. Tényleg meglepett, soha nem gondoltam, hogy az úgynevezett irodalmi munkásságom megérdemelne egy efféle kitüntetést. Az átadáskor tartott laudációban nagy hangsúlyt kapott az a megállapítás, mely szerint az eddigi életművem centrumában a táj áll, mégpedig ez a táj, a Dunakanyar és a Börzsöny, amelyben élek, és bár nem hangzott el szó szerint, mégis az volt a konklúziója ennek a beszédnek, hogy végül is ennek a tájnak a költője volnék. Nyilván kicsit ünneprontó is voltam, de azért a beszéd után el kellett mondanom, hogy

Más kérdés, hogy az írásaim hátterében, vagy azoknak a díszleteiben, atmoszférájában ez a táj, illetve ennek a konkrét tájnak valamilyen stilizált verziója mégiscsak hangsúlyosan jelen van. 

Furcsa helyzet.

Egyfelől pontosan értem, hogy annak, amit művelek, van egy ilyen értelmezési rétege is. Ez egy érvényes megállapítás, noha csak részben fedi az igazságot. Többször megírták korábban a könyveimmel kapcsolatban, hogy itt valamiféle tájköltészetről van szó, természetlíráról, a Börzsöny megénekléséről. Én ettől mindig ódzkodtam. Ez az egész nem a Börzsönyről szól, nem Kismarosról szól, és nem erről a régióról. Még akkor sem, ha az írásaimban sok helyen felbukkannak konkrét, létező helyek, hegycsúcsok, források, patakok nevei. De erre röviden csak azt tudom mondani, amit Krasznahorkai László írt mottóként valamelyik könyve elejére: „Az egyes szám első személy használata nem azt jelenti, hogy: én.” 

A legelső verseskötetednek mindjárt a címében egy egészen konkrét hely szerepel, a Csóványos északi oldala.

Igen, de már ott, a kötet címadó versében is arról van szó, hogy annak a konkrét hegycsúcsnak az északi oldalán addig még soha nem jártam. Az egy számomra ismeretlen terület volt akkoriban. Az a könyv a létező helynevek ellenére valójában az ismeretlenről szól. A földrajzilag beazonosítható helyek emlegetése egyfajta csapda, de nem tudatosan készített csapda. Soha nem szerettem a rafináltságot az irodalomban. Egyszerűen arról volt és van szó, hogy a valós tájelemeket egyfajta mankóként használom.

Mi a viszonyod az erdő „nagy egyéniségeihez”? Egy Mandineren korábban megjelent írásodban például egy több száz éves, magányos kocsánytalan tölgy képe is felbukkant.

Ezek a matuzsálemek őriznek és felmutatnak egy olyan minőséget, a létezésnek egy olyan minőségét, amely mára szinte teljesen eltűnt a világból. Az erdők rég nem igazi erdők, a Börzsönyben alig van egy-két olyan erdőfolt, amely némi jóindulattal őserdőnek mondható. Az őserdő itt persze azt jelenti, hogy mondjuk az utóbbi száz évben nem volt fakitermelés egy adott erdőterületen. Igazi őserdő-foltok a Kárpátokban vannak még itt-ott, de ahogy látom, a napjaik meg vannak számlálva. Rönkszállító teherautókon végzik előbb-utóbb, ha csak valamiféle isteni csoda meg nem óvja őket ettől. Mindig mosolyognom kell, bár ezzel az erővel sírhatnék is, amikor azt hallom vagy olvasom valahol, hogy érintetlen természet. Vendégházunk az érintetlen természetben található – ilyesmit például sokszor olvasok különféle hirdetésekben. Tehát igazi erdők rég nincsenek már, igazi erdőket legfeljebb a középkorban láthattak errefelé utoljára. Bár lehet, hogy már akkor sem. Valóságos csoda, hogy a világ szinte minden szegletét megrontó és megmérgező brutális mohóság és érzéketlenség hogyan kerülhetett el mégis néhány idős fát például itt, a Börzsönyben.

Amúgy is alig valami van már körülöttünk, ami réginek mondható. Ez a világ gyűlöli a régit. Amikor öreg fák közelében lehetek, ebben a kozmikus időben létezhetek. Végtelenül megnyugtató egy háromszáz éves tölgy csöndjében ülni.

A Bakonyban mennyire vagy ismerős? Sokszor jártál arrafelé? Nagyon különleges hely, és erősen különbözik a Börzsönytől.

Van egy nagyon intenzív élményem, amely a Bakonyhoz kötődik. A kétezres évek legelején történt, egy életkrízis mélypontján, vagy legalábbis a mélypont közvetlen közelében. Szerelmi ügyek voltak, mély, fájdalmas drámák. Ebben a szétesett, de másfelől kihegyezett, hiperérzékeny állapotban egyszer csak komoly késztetést éreztem, hogy elmenjek a Bakonyba. Fogalmam sincs, miért épp a Bakony ködlött fel bennem úticélként. El is buszoztam Bakonybélbe és rögtön nekivágtam az erdőnek. Fogalmam sem volt, hol vagyok, merre megyek, térképet sem vittem magammal. Rendesen el is tévedtem, ami az akkori állapotomban nagyon mély benyomást tett rám.

Ez érdekes, mivel elég gyakran megjegyzed, hogy kiváló tájékozódó képességed van.

Igen, de ebben nincs semmi büszkélkedés vagy legendaképző kivagyiság, egyszerűen arról van szó, hogy

mert nincs szükségük rá. A GPS és a Google Maps korában pedig már végképp lemondtunk arról, hogy az ösztöneink és a sugallataink alapján jussunk el bárhová is. 

Gondolom, nem azzal a szándékkal mentél bele a bakonyi erdőbe, hogy most majd jól eltévedsz, hanem egy természetes bizalommal.

Nem, semmi szándékosság nem volt ebben. Egyszerűen nem akartam gondolkodni, kikapcsoltam magam, amennyire tudtam, csak az volt bennem, hogy gyalogolni akarok, kóborolni, mindegy, merre visznek az ösvények. Csak belépni egy tájba, aztán történhet bármi. Elég hamar rám esteledett, nem volt nálam lámpa sem, az öngyújtómat is elhagytam útközben. Feljött a Hold, recsegni és ropogni kezdett körülöttem az erdő, egy csapat szarvas vágott át közvetlenül előttem.

Órákkal később beértem egy faluba, ahol egyetlen embert sem láttam sehol. Nagy sokára észrevettem egy férfit egy buszmegállóban, akiről ma sem tudom eldönteni, hogy kísértet volt-e vagy hús-vér ember. Megkérdeztem tőle, hol vagyok egyáltalán és tudja-e, hogyan juthatok vissza Bakonybélbe. Nem szólt egy árva szót sem, csak elmutatott valamerre. Egy utolsó, éjszakai busz aztán elvitt egy darabon és letett egy bekötőútnál. Én voltam az egyetlen utas. A buszsofőr jelentőségteljes hangon azzal bocsátott utamra, hogy nagyon vigyázzak, nehogy letérjek az útról. Ezt a mondatát már ott is egyfajta isteni intésként értelmeztem, nem is tehettem mást, annyira abszurd volt az egész. Legalább tíz kilométert gyalogoltam még onnan Bakonybélig. Azóta sem tudom, mi volt annak a falunak a neve, ahol kiértem az erdőből. Hajlok arra, hogy az a falu nem is létezik. Ahogy az az utolsó éjszakai busz sem létezett, és a sofőrje sem. Amikor később Carl Gustav Jung önéletrajzi könyvében arról olvastam, hogy egy ravennai templomban olyan mozaikokat látott, amelyek a valóságban nem is léteznek, azonnal eszembe jutott ez a bakonyi éjszaka. Ki tudja, lehet, hogy én is valami hasonlót éltem át.

Veszélyben érezted magad?

Egyáltalán nem. Sőt, minden álomszerűsége ellenére életem egyik legvalóságosabb élménye volt. Mintha ott kezdődött volna az igazi életem.

Utólag visszatekintve olyannak tűnik az egész, mint Dante utazása a túlvilágon. Azzal a különbséggel, hogy a jeles mesterrel ellentétben én nem igazán tudtam felfogni azóta sem, hogy mi történt velem. Csak a rendkívül erős atmoszférája maradt meg bennem, a delejes vonzása, amitől azóta sem szabadulok.

Hogy állsz a kereszténységgel? Mármint a rendszeres, egyházias formáival.

Jó kérdés. Nyilván rosszul. Kevéssé vagyok közösségi ember, ebből adódóan a kereszténység kontemplatív formái és technikái állnak közelebb hozzám. Magyarul leülök például a patakparton és elmondok egy Miatyánkot. Ez egy folyamatos dilemma is egyben, mert látom és tudom, hogy a kereszténység fundamentuma a közösség, de hát mit tegyek, ha soha nem találtam olyan közösséget, ahová szívesen tartoztam volna. Talán nem is kerestem eléggé, nem tudom. Vannak, akik gőgként értelmezik mindezt. Itt van ez a nagyképű költő, aki cinikusan lenéz mindent és mindenkit, neki semmi sem felel meg. De hát nem erről van szó.

– ahogy Hamvas írja A magyar Hüperionban. És ez is milyen könnyedén lehet félreérthető. Aki érti ezt a hamvasi mondatot, annak nem kell tovább magyaráznom, aki pedig nem, annak hiába magyarázkodnék. Úgyis rosszul jönnék ki belőle. 

Ha már közösség: viszonylag gyakran írsz fiatal költőkről. Van ebben bármiféle szándékosság? Úgy értem, tudatosan igyekszel odafigyelni a feltörekvő fiatal szerzőkre?

Szerintem nem írok gyakran fiatal költőkről. Igaz, az utóbbi években néhány, a pályája elején álló költő megtisztelt azzal, hogy megkeresett az írásaival. Néhányuk első kötetéhez írtam is fülszöveget. Úgy vagyok ezzel, hogy igyekszem csak akkor írni egy könyvről, ha találok benne olyasmit, amiről érdemes írni. A lehúzás, mások munkájának pellengérre állítása nem az én műfajom. Istennek hála, nem vagyok kritikus, de nem is lennék alkalmas rá. És az is van persze, hogy tudom, mennyire fontos lehet egy pályakezdőnek az, ha valaki figyel rá, ha valaki veszi a fáradtságot és komolyan veszi az írásait. De csak akkor foglalkozom ilyesmivel, ha tényleg meglátok valamit egy pályakezdő írásaiban, ami megérint. Olykor felbukkannak ilyen „ködlovagok”. Legutóbb Makáry Sebestyén például, akinek nemrég jelent meg Delta címmel az első kötete. Érzékeny, erős versekből áll.

Nyilvánvaló, hogy Hamvas Béla kiemelkedően fontos szerző számodra. Még ma is rendszeresen – akár napi szinten – foglalkozol az írásaival? (A Hamvas Béla életműkiadás szerkesztőjével, Palkovics Tiborral készült nagyinterjúnkat ide kattintva olvashatja el – a szerk.)

Napi szinten már rég nem. De nem azért, mintha ma már kevésbé érdekelne vagy érintene. Életem egy korábbi korszakában, úgy húsz-huszonöt évvel ezelőtt faltam Hamvas könyveit. Talán túlságosan is. Ekkora dózis egyben sok volt. Azóta is emésztem. Hamvas nagyon meg tudja találni az erre fogékonyakat, talán ezért is alakulhatott ki egyfajta kultusz körülötte a kilencvenes években. De a kultusz kissé mindig elhomályosítja a műveket, hamis fénytörésbe állíthatja. Akkoriban nyilván nem sokat értettem abból, amiről beszél. Annyit viszont értettem belőle, hogy nála valami olyasmiről van szó, ami engem mindennél mélyebben foglalkoztatott. Sokáig én is – mint oly sokan – abban a tévedésben voltam, hogy Hamvast olvasni már önmagában elég ahhoz, hogy megoldjuk az életünket. Nagyobbat nem is tévedhettem volna. Persze néhány munkáját mostanában is előveszem. A zseniális Karnevált például, vagy a Patmosz esszéit. Legutóbb a leveleit olvastam. A leveleiben a legmeztelenebb, nem akar irodalmat csinálni, és talán éppen ettől olyan megrendítők olykor.

Sokszor ismételte magát, tudom, és olykor kissé zavaros is. Mint mindannyian. De volt ereje és bátorsága következetesen végigmenni egy úton, sokszor olyan körülmények között, amelyeket manapság még elképzelni is nehéz. A legtöbben a lába száráig sem érünk fel, és akkor finoman fogalmaztam.

Mennyire követed a kortárs magyar irodalmat?

Visszafogottan. Annyi mindent nem olvastam még, komoly hiányosságaim vannak, felfedezetlen területek a magyar és a világirodalom korábbi korszakaiból. Az ember elolvassa Tömörkény, Krúdy vagy Kosztolányi novelláit, Babits és Weöres Sándor költészetében búvárkodik, ezek után valahogy nincs igazi igénye arra, hogy a kortárs irodalom legújabb fejleményei iránt érdeklődjön. Valamelyest azért ismerem a terepet, a legnagyobbakról tudok és becsülöm is őket. Igaz, ők többnyire az idősebb évjárathoz tartoznak.

Kik a kedvenceid?

Bodor Ádám, Oravecz Imre, Krasznahorkai, Ambrus Lajos, Tolnai Ottó és Takács Zsuzsa jut most hirtelen eszembe, a „fiatalabbak” közül Bartis Attila, Szijj Ferenc vagy Kemény István költészete. De ott vannak a nemrég elhunyt nagy költők, Tornai József vagy Vasadi Péter.

De nem is folytatom, az ilyen felsorolások mindig hézagosak és egyoldalúak. Lehetne még neveket említeni. Egy alapos, átfogó képhez Szerb Antalnak kellene lennem, de minimum Szörényi László tanár úrnak. Sajnos az én képességeim ennél jóval korlátozottabbak.

Adódik a szokásos utolsó kérdés: dolgozol-e jelenleg valamin „íróilag"? 

Novemberben jelenik meg egy verseskötetem a Magvető Kiadó Időmérték című sorozatában, A távolodásban címmel. Legutóbb 2010-ben jelent meg verseskötetem, azóta főleg esszék és prózák. Talán ebben a kötetben lesz a legkevesebb tájköltészet, amennyire látom. Meglepett, hogy elolvasva a kéziratot úgy tűnt, mintha rengeteget utaztam volna az elmúlt években. New York, Drezda, Róma, Szófia, Varsó, az Adria, az Északi-tenger, az Atlanti-óceán.

Talán az egész olyan, mint Jung látomása a ravennai mozaikokról, vagy az én bakonyi „túlvilági” zarándoklatom. Ki tudja, hogy valójában mi történik velünk.

Fotók: Földházi Árpád