„Ukrán részről bocsánatot sem kértek” – exkluzív interjút adott az elhunyt kényszersorozott kárpátaljai Sebestyén József nővére a Mandinernek!

Sebestyén József halála júliusban rázta meg a közvéleményt, és világított rá az ukrajnai kényszersorozás kegyetlen valóságára. Nővére, Sebestyén Márta, öt hónappal fivére tragédiája után érezte magát elég erősnek ahhoz, hogy lapunknak hosszabb lélegzetvételű interjúban beszéljen mindarról, ami történt. 

Mit tudna elmesélni a gyerekkorukról, hogyan nőttek fel?

Nekünk nagyon szép gyerekkorunk volt. Szerencsére semmiben nem szenvedtünk hiányt. Nagyszüleimnél és nagyapám testvérével éltünk családi házban, hatalmas kerttel. Szüleim nyugodtan tudtak dolgozni, mert levették róluk a terhet, vigyáztak ránk. Minden délután mindig az én feladatom volt a kicsi Józsika altatása. Talán ezért, a későbbi távolság ellenére is megmaradt köztünk az a köldökzsinór, amit most sem tud senki szétszakítani. Rengeteget voltunk nagyszüleimmel a kertben a jó hegyi levegőn, mert virágokkal foglalkoztak és folyton ott szorgoskodtak. 

Innen is az öcsém szeretete a virágok, a piac iránt. Imádott főzni és nagyon kreatív volt. Mindent szeretett, ami szép volt. Nagyapám presbiterként és a málenkij robotról visszatért egyedüli férfiként a családban nagyon óvta és védelmezte egyetlen fiú unokáját, hiszen ő maga két testvérét veszítette el a háborúban. A kis Józsika családunk szeme fénye volt: „kisgazdának” becézték. Most utólag sajnálom, hogy öcsém életében aktívan csak tizenkét éves koráig tudtam részt venni, mert tizennyolc évesen elkerültem Szegedre tanulni. Közel 500 kilométer volt köztünk, és a kilencvenes években a távolságok nagyobbnak tűntek, mint manapság. De a szüneteket együtt töltöttük. Rengeteg filmet néztünk meg együtt , sokat bicikliztünk, tollasoztunk, pingpongoztunk, és jártunk a Borzsa folyóra fürdeni. Volt olyan, amikor nagyon beteg volt, és akkor télen a vizsgaidőszak után otthon voltam és ápoltam. Sőt olyan is, amikor sikerült kimentenem a Borzsa folyóból, mert horgászás közben elsodorta a víz. Imádta a természetet, a madarakat, az állatokat, és volt egy kis Dongó motorja, amivel járt, mikor már nagyobb lett... Soha nem volt haragosa, mindenkivel nagyon könnyen szót értett, akármilyen nemzetiségű volt is az illető.

Hogyan állt József a kérdéshez, hogy Ukrajnáért kelljen esetleg valaha egyenruhát húznia?

Ez minden magyar számára nagy csalódás volt. Tömegesen jöttek át Magyarországra, előbb legálisan, később pedig átszöktek. Ez már nem az őshonos kisebbségek háborúja volt. Kárpátalja falvai kezdenek elnéptelenedni. A férfi lassan a falvakban olyan, mint a fehér holló. Viszont Kárpátalja  még mindig a nyugalom szigete volt, és a front jóval odébb tolódott. A belső menekültek úgy érkeznek Kárpátaljára, mintha ez már nem is Ukrajna lenne. Ott telepednek le, ott vásárolnak házakat, ott dolgoznak. Szabadon mozognak. Mígnem a magyar embernek el kell menekülnie vagy bujkálnia kell.

József kapott egyébként valaha is katonai kiképzést?

Öcsém nem volt sorkatona soha, nem is volt nyilvántartva, mert volt egy autóbalesete, és annak idején nem vitték el a kötelező sorkatonai szolgálatra, aztán meg is szüntették azt. Így fegyverismerete sem volt. Amikor most erőszakkal elrabolták és a kórházban volt, a halála napján megmondta nekünk a kezelőorvos, hogy felhívta a katonaságot és ott azt mondták, hogy őt 

Ha ezt előbb elmondja nekünk, akkor a Magyarországra hozatala is megoldható lett volna könnyebben. 

József Beregszászott nem tartott attól, hogy hadköteles korúként előbb-utóbb elkapja a TCK? Vagy sikerült valahogy ügyesen elkerülni, és ebben bízott, hogy ez továbbra is menni fog?

Az öcsém magyar állampolgárként és magyar nemzetiségűként élte Beregszászban a mindennapjait. Nem volt ukrán lakcíme, ki volt jelentkezve Ukrajnából. Tehát jogilag nem is vihették volna el. Akárhányszor igazoltatták, mindig elengedték. Ezért is értetlenül álltunk az erőszakkal való elhurcolása előtt. Mert hiába, hogy háború van, de ott is létezik egy protokoll a besorozásról. Csak kezdjük azzal, hogy az öcsém soha nem kapott behívót. Nem kellett megjelennie a Vojenkomaton, a Katonai Regisztrációs és Besorozási Hivatalnál. Rengetegen kapnak behívót és meg kell jelenniük az adott időpontra és utána halasztással, orvosi igazolással vagy pénzzel sikerül megúszniuk. Ukrajnában nagy a korrupció, így a pénzt Istenként tisztelik és mindenki szemet huny a szabálytalanságok felett. A tehetősebbek így mindent megúsznak, a szegények pedig szenvednek. De visszatérve az öcsémre: József biztonságban érezte magát. Szolgáltatást nyújtott, üzemeltette a panzióját. Igazi lokálpatrióta volt, aki soha nem hagyta volna el a szülővárosát, hiába is hívtam ide élni. Neki a mindene volt Beregszász, mivel anyukám részéről tősgyökeres ’szásziak vagyunk. Ahogy Petőfi Sándor írta, „De semmi kincsért s hírért a világon / El nem hagynám én szülőföldemet, / Mert szeretem, hőn szeretem, imádom / Gyalázatában is nemzetemet.” Ez nagyon jellemző volt rá.

Honnan és hogyan értesült pontosan arról, hogy a testvérét elvitték? 

Már ez is egy testvéri megérzés volt azon a nyári napon. Láttam a Facebookon, hogy „zöldben van”, de semmire nem válaszol. Nyugtalan voltam, és szóltam a szüleimnek este, akik másnap vasárnap reggel elmentek a házához, de már hiába keresték. Akkor derült ki, hogy jól megéreztem, baj van...

Mi az, amit tudhatunk, mi az, amit most – hogy zajlik a nyomozás – megoszthat velünk?

Annyit tudunk és amit elmondott nekünk, hogy aznap szombaton reggel megpucolta a krumplit és főzni akart. De aztán valamiért felment a városba. Majd annál a kávézónál támadtak rá, ahova többször járt. Piacnap volt aznap, sok ember láthatta, de senki nem segített rajta… Öcsémtől tudjuk, hogy mindössze 15 perc alatt értek vele Ungvárra. Ez a Forma 1-ben is nagy teljesítmény. Sajnos kómába esett és mi jórészt csak a vallomását ismerjük már.

(megjegyzés: interjúnk elkészítése után kiderült, hogy az ukrán fél lezárta a nyomozást, és a hivatalos álláspont most az ukrán részről, hogy a számos riasztó jel és kérdőjel ellenére ők mindenben szakszerűen jártak el a katonaságnál és a kórházban is, nincs itt semmi látnivaló...)

Egy Rázsó Zoltán nevű, sokak szerint igen rovott múltú, magát ápolóként bemutató személy azt állította, ő ápolta Józsefet, és nem talált külsérelmi nyomokat. Mit gondol, mer bárki beszélni ennek az ellenkezőjéről?

Láttam a videót és nagyon mélyen megérintett, mert nem is értem, hogy mondhatott ilyet, amikor az öcsémet agyba-főbe verték. Nagy fájdalmai voltak, három bordája eltört, fogait csikorgatta. Háromszor vitték CT-re, katétert kapott, pelenkázták. Sőt napokra kómába esett. Ezt csak a vak nem látta, vagy aki nem akarta. Rázsó Zoltánt nem ismerem, de azt mondják ott dolgozik a pszichiátrián. Viszont ő nem ápolta. Nem is találkoztunk ott vele.

Hogyan reagáltak az átlagemberek – szomszédok, rokonok – a helyzetre, mit jelentett önöknek a segítség, amit felkínáltak akár magánszemélyek, akár magyar állami szereplők?

A kórházban magunk vívtuk a harcunkat és csak magunkra számíthattunk. A temetés után viszont nagyon sokan fejezték ki részvétüket a családunknak. Ez főleg nem anyagi, hanem erkölcsi támogatás volt és kiállás mellettünk. 

Bár tudom, hogy háború van és egy ember halála most sajnos mindennapos. Beregszászban mindenkit ledöbbentett a tragédia és mindenki elítélte ezt a kegyetlen gyilkosságot. Viszont háború van és az emberek félnek. De nagyon sokan vannak azok, akik már alig várják, hogy vége legyen, és mindenki megtudhassa az igazságot. Mert még mindig értetlenül állunk ezelőtt a tragédia előtt, hogy miért is történhetett ez meg pont az én testvéremmel? Akit mindenki szeretett és mély tisztelettel beszélnek róla. Naponta imádkozom, hogy végre legyen béke és minden aljasság derüljön ki végre, amit Józseffel és sorstársaival is tettek. Viszont azt kijelenthetjük, hogy egész Kárpátalján ilyen brutalitás csak az öcsémmel történt.

Hogyan van a család többi tagja, fél évvel a nagy veszteség után? Hogyan érzi most Ön magát?

Most Mikuláskor lesz öt hónapja, hogy az öcsém már nincs velünk. Már nem mutatja videóban, vagy nem küldi a fotókat hogyan díszítette fel a házat vagy a panziót. Ez a hónap a legnehezebb időszak lesz: az első karácsony nélküle. Nem jön már ide hozzánk többé, nem megy már a szüleimhez. Hiába lesik az ajtót, vagy hogy vakkant a kutya. Nem nyílik már soha többé az ajtó. Szüleim nagyon rosszul viselik, hogy idős korukra ezt meg kellett élniük. Az a legrosszabb, ha a szülő temeti el a gyerekét. Annál fájdalmasabb dolog nincs is s világon. Én sem vagyok túl jól. A videókat nem is merem még mindig megnézni. Mert hallom az elkeseredett hangját és nem bírom elviselni, hogy már nem tudtam rajta segíteni. 

Az öcsém lelkét hordozom amíg élek. József az utóbbi fél évben nagyon sokat járt a templomba és amikor tehette adakozott is. Nagyon sokszor küldte a fotókat, hogy a templomban van. Érezte, hogy ott megnyugszik és ha egyszer kiderül az igazság, akkor a lelke örökre megpihen. Nekem pedig, úgy érzem, az lett a küldetésem, hogy elmondjam a történetét a világnak, hogy ez a tragédia soha, de soha semmilyen körülmények között ne ismétlődjön meg senkivel! 

Járt mostanában Kárpátalján? Mit tapasztalt, milyen a hangulat?

Igen, novemberben. Az embereken látszik, hogy vannak olyanok akik beletörődtek a sorsukba, de olyanok is, akik már ezt a félelemben tartást nem bírják sokáig. S erre még külön bosszúság a napi több órás áramkimaradások. Ami minden háztartást keményen sújt, hiszen felborítja az amúgy is keserves életüket, a háztartási eszközök a ki-be kapcsolgatástól felmondják a szolgálatot, az ételek, húsok megromlanak. A gyerekek pedig gyertyafénynél tanulnak. Lassan azok is elmenekülnek, akik eddig kitartottak. Így várja Kárpátalja a karácsonyt.

Nyitókép: Facebook, József és Márta