Nem véletlen, hogy a baglyokat évezredek óta misztikus légkör övezi. Különös, nem evilági szerzetek, irracionális atmoszféra lengi körül őket. Győrffy Ákos Mindennapi metafizika sorozatának újabb írása.
Az anyamadár egy közeli fáról figyel minket. A költőláda peremén egy fióka üldögél. Valószínűleg több fióka is lehet, csak azok már kirepültek, ő a leggyengébb, egyelőre erőt gyűjt.
Ha a fiókáiról van szó, az uráli bagoly nem ismer kíméletet. A szakirodalmak nem győzik felhívni a figyelmet az ezzel járó veszélyekre. Ilyenkor gondolkodás nélkül megtámadhatja az embert, és mivel elsősorban a fejet veszi célba,
Halljuk is az anya jellegzetes hangját, de valamiért megbízik bennünk, nem ront ránk.
Adódna a hülye szóvicc, hogy a költőláda a költők számára fabrikált holmi, és arra szolgál, hogy a poéták nyugodt körülmények között, tökéletes csendben alkothassanak, de tekintsünk el inkább a hülye szóviccektől.
Ez a költőláda uráli baglyok számára készült, nem egy esztétikus darab, de nem is kell annak lennie. Azért helyezték ki néhány évvel ezelőtt, hogy a nevezett baglyok kikölthessék benne a fiókáikat. Az uráli bagoly elég ritka jószág mifelénk. Magyarországon egy 2017-es felmérés szerint nagyjából százhúsz pár fészkelt belőlük. Ebből akkoriban bizonyíthatóan két pár élt a Börzsönyben.
Kora reggel van a Magas-Börzsönyben, és olyan minden, mintha legalább két-három hetet visszaugrottunk volna az időben. Mert miközben odalent már erőteljesen lombosodnak az erdők, itt fent még épp csak rügyeznek a fák. Itt másképp telik az idő, a lassúság jegyében áll a hegyvidék.
Vagy inkább a „normális” tempó jegyében.
Ember sehol, ezen a területen turistaút sincs, csak egy távolabbi gerincen. Nehezen bukkanunk rá a ládára, noha egyikünk többször felkereste már. Az erdőben nehéz bármit is megtalálni, engem is sokszor megtréfált már a folyton változó környezet. Fák dőlnek ki, kövek gurulnak lejjebb, a ritkán használt utak néhány év alatt szinte észrevehetetlenné válnak. Régi tapasztalatom, hogy inkább a megérzéseimre hallgatok, ha erdei tájékozódásról van szó. Térképpel a kezemben többször eltévedtem már, térkép nélkül alig. Minden nagyképűség nélkül mondhatom, hogy elég fejlett „topográfiai tudattal” rendelkezem. Nem nagy dicsőség, valószínűleg mindenki így van ezzel, aki viszonylag rendszeresen járja az erdőt. A domborzat jellegzetes elemei, az öreg fák, a patakok iránya, a beazonosítható hegycsúcsok segítenek ilyenkor. És persze még valami, ami inkább intuíció, mint konkrét tapasztalat.
Amire emlékszem, az elnagyolt: a finomabb árnyalatok nem látszanak rajta. Mégis megvan valahol. Valahol mélyebben. De ezek nem is térképészeti részletek, hanem benyomások, sejtelmek, sugallatok lenyomatai. Egy lelki térkép. A tájnak ez a belső képe sokszor alig egyezik a valós látvánnyal, mégis illeszkedik hozzá.
Talán az egész világról létezik egy ilyen térkép minden egyes emberben, csak a legtöbben soha nem tudatosítják magukban. Mert olyan helyeken is képes működni ez a titokzatos iránytű, ahol korábban soha nem jártam. Idegen, távoli városokban gond nélkül visszataláltam már így a szállásomra. Vagy olyan tájban csatangolva, ahol akkor jártam először. Nyírségi dűlőutakat róva például, vagy épp Rómában.
Olyasmi lehet ez, mint a madarak tájékozódása. Vagy az állatok kollektív emlékezete. Egy barátom mesélte, hogy egy sokáig itthon kihaltnak hitt madárfaj példányai ugyanott raktak fészket évtizedek után, ahol utoljára látták őket. Ezt nehéz lenne mással magyarázni, mint egyfajta kollektív emlékezettel.
Némi tanácstalanság és bolyongás után ráakadunk tehát a költőládára. Egy bükkfa törzséhez erősítették jó magasan, hogy a ragadozók ne tudjanak hozzáférni. A ládákra azért van szükség, mert egyre kevesebb az olyan idős fa, amelyekben az uráli baglyok megfelelő méretű odúkra találhatnának. Ez az erdő is nagyjából egyidős, hatvan-hetven éves fákból áll, korábban hatalmas tarvágások voltak errefelé. Ekkora fákban legfeljebb a harkályok képesek fészkelni, nagyobb testű madarak számára itt nincs megfelelő menedék.
De öreg fákat már csak elvétve látni. Nagy öröm, ha olykor rábukkanok egy-egy idősebb példányra. A környékünkön van egy hatalmas kocsánytalan tölgy, a törzsének kerülete öt méter. Nagyjából kétszázötven éves lehet. Ő a hajdani erdők egyetlen túlélője. Ma már nehéz elképzelni, miféle erdők lehettek egykor errefelé. 17. századi felfedezők visszaemlékezéseiből tudható például, hogy milyen hatással voltak rájuk az érintetlen, irdatlan kiterjedésű észak-amerikai erdőségek. Európában már akkoriban is kevés őserdő volt, mára csak néhány folt maradt belőlük.
Már az is nagy élmény, ha egy néhány évtizede békén hagyott erdőben járhatunk, de ilyen erdőből is kevés van.
Hosszú évek óta hetente többször látom a hatalmas rönkökkel megrakott teherautókat, amik a Magas-Börzsönyben kitermelt fát szállítják, ki tudja, hová. Otromba, pótkocsis gépszörnyek végtelen sora vonult már el így előttem. A kertünkben nevelgetek néhány csertölgyet, vadcseresznyét, diófát és lucfenyőket az Alacsony-Tátrából – utóbbiakat azért, hogy a Kárpátok fájó hiányát enyhítsem a jelenlétükkel. Botanikai revizionizmus.
Tudom, milyen lassan nőnek a fák, legalábbis az emberi mérce szerint. Egy-egy ilyen teherautón olykor legalább százötven éves fák törzseit látni, amelyeket tíz perc alatt kivágnak a kiváló láncfűrészeikkel. Viszik a teherautók az öreg fák törzsébe zárt lassúságot, miközben a motorjukat évmilliókkal ezelőtti erdőkből származó olaj hajtja. Az Univerzum eredeti „sebessége” tűnik el ezekkel a fákkal a világból.
Vissza az uráli bagolyhoz: most végre megfigyelhetem a baglyok azon elképesztő tulajdonságát, hogy a fejüket száznyolcvan fokkal képesek elfordítani, miközben egy helyben ülnek.
Megkerülöm a fát, a bagoly háta mögött vagyok, de ugyanúgy engem néz, miközben meg sem mozdult. Egész nap így ülnek, mozdulatlanul, csak az alkony közeledtével válnak aktívvá, a vadászat kezdetén.
Különös, nem evilági szerzetek, irracionális atmoszféra lengi körül őket. Tényleg mintha az időtlenség mélyéből pillantana rám, a nagy titkok tudásától eltelten, rezzenéstelenül. Egy bagoly jelenléte az erdőt is átjárja, sűrűbb lesz a csend. Eszembe jutnak Szép Ernő sorai a Tiszapart című verséből: „Áll a nap fenn, áll a felhő, nem jön fecske, nincs egy szellő. A víz nem látszik, hogy folyna, Isten mintha bóbiskolna.” Ez a fokozhatatlan mozdulatlanság és némaság érződik most a közelükben.
A bagoly, mint egy miniatűr fekete lyuk, ott trónol az erdő terének centrumában és magába szippantja a hangokat, a zajokat, elnyeli a körülötte folyton változni akaró világ eseményeit.
Ez a mély, mozdulatlan csend lassan halványulva a nap hátralevő részében is megmarad bennem. Az uráli bagoly ajándékaként őrzöm. Aztán a lelki térkép láthatatlan szövetében él tovább.
A Netflix új thrillere nem reformálja meg a műfajt, és nem sikerül teljes mértékben kihasználni a sajátos alapkoncepciót sem, mégis kiemelkedik a streamingszolgáltató tucatprodukciói közül.
Előveszem Csics Gyula 1956-os naplóját, mondom a gyerekeknek, hogy ezt a naplót 1956-ban egy ugyanannyi idős kissrác írta, mint ők. Rögtön van jelentkező a felolvasásra. Csender Levente írása.
Ezúttal a Kill Bill filmek sztárja jelent meg a Dérynében.
Láthatóan nem vágta földhöz Kövér László gigabírsága Gyurcsány Ferencet.
Hamarosan kezdetét veszi az új európai parlamenti ciklus eddigi legnagyobb csatája Brüsszelben.
A programprospektusokban nem szerepel, és a bejárat körül sem hívja fel rá semmi a figyelmet, hogy odabent filmeket vetítenek. Ide csak betévedni lehet, ahogyan az álmaimban tévedek be, mindig meglepetten, mindig örvendezve, hogy vannak még ilyen helyek.
Még egy éjszaka, és véget ér az utóbbi idők legfontosabb választása Amerikában. De mi vár rájuk és a nagyvilágra holnaptól?
A magyar labdarúgó-válogatottra két rangadó vár a Nemzetek Ligájában, a szövetségi kapitány bennük bízik!
