Mindig is úgy gondoltam, hogy a sírkertekben egyúttal az élet közvetlen közelében is vagyok

Ha elkeveredem valahová, egy olyan városba vagy faluba, ahol addig nem jártam, előbb-utóbb elmegyek a temetőbe. Vonzanak a temetők, mit szépítsem. Számomra a sírkertek meditációs objektumok, olyan helyszínek, ahol az idő sajátosan működik. A múlt a jelennel és a jövővel számomra leginkább a temetőkben ér össze. Olvasom a sírköveken a neveket, egy-egy név mögé életeket képzelek el, miközben nem tudok róluk semmit. A halottak meghitt közelsége már önmagában egyfajta szédülettel jár. A halál sűrű, nyelven és értelmen túli, transzcendens jelenléte nehezen ereszt. Fogva tart, de ebben a fogva tartásban nincs semmi kényszer vagy sötét színezet. Mindig is úgy gondoltam, hogy a halottak közelében, a sírkertekben egyúttal az élet közvetlen közelében is vagyok.

Volt néhány mély és emlékezetes „temetőbejárásom” az évek során. Rómában például, a Porta San Paolo közelében a második világháborús brit katonai sírkertben, Kolozsvárott a Házsongárdi temetőben vagy a horvátországi Póla osztrák–magyar haditengerészeti temetőjében. Néhány évvel ezelőtt New Yorkban jártam, és egyik nap metróval kimentem a Coney Islandre, hogy lássam az Atlanti-óceánt. Bámultam kifelé a metró ablakán, és először nem is fogtam fel, mi olyan nagyon különös az elém táruló látványban. Kellett kis idő, mire megértettem, hogy a metrószerelvény már percek óta egy temető mellett robog. Soha életemben nem láttam akkora temetőt. Vagy ott volt Anconában egy domb tetején álló, tengerre néző gótikus templomban egy lovag márványszarkofágja, amely úgy volt megfaragva, hogy az elhunyt faragott feje az ablakon át mindig az Adriát nézhesse. Vagy egy brüsszeli katedrálisban rábukkanntam egy padlóba süllyesztett, tizenhetedik századi sírra, és az alig olvasható feliratból kisilabizáltam, hogy aki benne fekszik, az Magyarországról származott. A nemrég elhunyt Dobai Péter A birodalom ezredese című nagyszerű regényében van egy jelenet, amelyben Redl ezredes élete utolsó éjszakáját egy templomban tölti. A templom gondnoka rázárja a kaput, és az ezredes hajnalig meditál az életéről, összegez, summát készít az ébrenlét és az álom közti lebegésben. Többek között egy sírkövet néz sokáig, egy tizennyolc éves korában meghalt lány sírkövét, aki az észak-németországi Rügen szigeten született, és Bécsben lehelte ki a lelkét. Az ismeretlen, két évszázaddal azelőtt élt lány életén mereng. Persze semmit nem tud róla, hogyan is tudhatna, de nem is ez a lényeg, mert valójában nem a lány életén mereng, hanem „az életen”, az élet megfejthetetlen, előlünk gondosan elrejtett titkán. Azon, hogy mit jelent egyáltalán élni, és hogy a halál végső soron nem más, mint a jelenlétnek egy olyan változata, amelyről szintén nem tudunk semmit. „A dolgok nem fejeződnek be pusztán azáltal, hogy megszűnnek történni”, gondolja az ezredes, és ebben a mondatban talán benne is van mindaz, amiért olyan gyakran keresek fel temetőket. Az élet nem fejeződik be azáltal, hogy megszűnik történni, és ha így fogalmazom át Dobai (Redl ezredes) mondatát, máris ott vagyok annál a kérdésnél, mely szerint mit is nevezünk mi történésnek.

Fogalmam sincs, de mindig is az volt az érzésem, hogy a halál nem a megsemmisülés szinonimája. „Még csak most kezdődik minden”, ahogy egy másik nagy magyar író, Mészöly Miklós sírkövén áll, amit sokféleképpen értelmezhetünk, én most mégis úgy értelmezem, hogy a létezésünk halál utáni kiterjedésével áll kapcsolatban.

Gyerekkoromból emlékszem a régi nagymarosi református temetőre, amelyet valamikor a nyolcvanas évek második felében számoltak fel. Kellett a hely az újonnan épülő, böhöm nagy házaknak. Azóta sem tudok úgy arra járni, hogy ne jusson eszembe az a régi temető.  Ha jobban belegondolunk, egy temető felszámolása minden tekintetben szembemegy civilizációnk alapjaival. Halottak csontjait nem túrjuk ki csak úgy a földből, és nem szórjuk be egy közös gödörbe, csak mert kell a hely az élőknek. Ahogy nem helyezzük közszemlére halottak mumifikálódott testét sem. Persze közszemlére helyezzük, tudom, és nagyon nincs jól, hogy ezt tesszük.

Amikor a halált száműzzük a kollektív tudatból, csak annyit érünk el, hogy más formában bukkan fel ismét. Például úgy, hogy életnek hazudja magát. Amit ma életnek nevezünk, az végső soron nem más, mint az elhazudott halál.

Nyitókép: Pixabay

***