Firenzében van egy kő, amin a gyermek Dante üldögélt, és nézte, hogyan építik a dómot

Firenzében van egy kő, amin a gyermek Dante üldögélt, és nézte, hogyan építik a dómot. Sokáig bámészkodott onnan, volt mit néznie. Egyik barátja arra járt, meg­kérdezte, mi a kedvenc étele. „A tojás” – mondta Dante. Egy év múlva megint arra járt a barát, Dantét ugyanott találta. „És mivel?” – kérdezte. „Sóval” – válaszolta. Így áll meg az idő azon a kövön.

A nap csak dél körül süt be rövid időre a kis utcába. Leülök én is erre a zöldesszürke szikladarabra, amit Sasso di Danténak neveznek. „Nessun maggior dolore che ricordarsi del tempo felice ne la miseria” (nincs nagyobb fájdalom, mint emlékezni a boldog időkre a nyomorúságban), mondom, Dante sorait idézve magamban. Ez a latintudással felvértezett Dante nevű fiú teremtette meg az olasz irodalmi nyelvet, és írta bele aztán Commediájába tercinákba szedve a középkor minden ismeretét. Ezért ilyen melodioso az olasz nyelv. Persze azzal, hogy nem latinul írta meg fő művét, mint később a humanisták, elzárta attól, hogy külföldön gyorsan megismerjék. Pedig milyen bestseller lett volna a Commedia – a „divinát” Boccaccio tette hozzá – 
a középkor végének egyetemein!

A római alapítású Firenze virágzó várossá vált a középkor végére – a neve is ezt jelenti –, aranypénzt vertek, amit fiorinónak neveztek a pénz hátán levő liliomról, ebből ered a mi forintunk neve is. A városban rengeteg bőrös és posztógyártó céh működött. Aztán belekeveredtek a ghibellin és guelf háborúba, amiért Danténak el kellett hagynia Firenzét. Ezekben az években írta fő művét, minden ellenségét ügyesen elhelyezve a pokol valamelyik bugyrában. Dantét halála után ráfestették belülről a dóm falára. A városnak a középkor végén még két fontos temploma volt. A ferences és a domonkos. A ferences, a Santa Croce, ahol minden valamirevaló olasz kapott, ha mást nem, jelképes sírt. Dante is, akit Ravennában temettek el. A Santa Croce egyik oldalkápolnájából kilépve ájult el Stendhal a látottaktól. Azóta ezt a kultúrsokkot, amikor az emberre olyan erős hatással van a művészet, hogy akár el is ájul, Firenze-szindrómának vagy Stendhal­-szindrómának nevezik.