Rálépett Bukarest a külhoni magyar értelmiség és munkásosztály torkára – Erdélyi '56
A zsugorodó, örökös kompromisszumoktól is felőrölt, de azért még élő erdélyi magyarság sorsa csak minket, magyarokat érdekel. Senki mást.
Álldogálunk a kórház folyosóján, és várjuk, hogy a nővér kihozza az elhunyt után ott maradt holmikat. A holmikat egy fekete nejlonzsákban adják át. A pizsamája, a szemüvege, a telefonja, a pohara, a törülközője. Tárgyak. Ezek a tárgyak ilyenkor különös átalakuláson mennek át. Súlyos jelentéssel telítődnek. Nem egyszerű tárgyak többé, hanem mintha az eltávozott lényéből rejtenének egy-egy darabkát. Ami közel sem biztos, hogy igaz, mégis így érezzük. Semmit sem tudunk, ezt nem győztem ismételgetni magamban, miközben a folyosón várakoztunk. Sok halált láttam már, de a nem tudásnak ezt a mindent elsöprő érzetét minden egyes alkalommal ugyanúgy tapasztalnom kell. A zárójelentésen ott a sokatmondó szó: exitus. Az érintett ezek szerint kiment valahová. Szinte liturgikus súlyú szó. Nem is értem, hogyan kerül ide, ebbe a környezetbe, ahol a halálnak szinte semmiféle transzcendens értelme nincs már. Aki exitált, kiment valahová, legalábbis a szó eredeti értelmében. Eltávozott valahová ebből a világból. A nyelv, a gondolkodás ezen a ponton végzetesen elakad, és egy helyben toporog, tanácstalanul. Az eltávozott után maradó ürességgel kellene kezdenünk valamit. A hűlt helyével. Már az is felfoghatatlan, hogyan lehet ilyen hirtelen eltűnni a világból.
Évekkel ezelőtt, amikor egy hajléktalanszállón dolgoztam, egy reggelen bekopogtak az irodába azzal, hogy az éjszaka meghalt az egyik nálunk éjszakázó férfi. Kemény tél volt, mindenkit beengedtünk éjszakára, még azokat is, akiket máskor elküldtünk volna. Tele volt a szálló, még az ebédlő asztalain és padjain is aludtak. A férfi, aki meghalt, az ebédlő egyik asztalára feküdt le néhány órával azelőtt. Vézna, alacsony ember volt, nem nagyon ismertem. Ránézésre ötven év körülinek tűnt, de később kiderült, hogy alig múlt harminc. Amin nagyon nem lepődtem meg, mert tudtam, hogy milyen hamar bedarálja őket az a világ, amelyben élnek. Az asztalon feküdt, saját mocskos kabátjával takarózott. Azt már az ajtóból láttam, hogy tényleg halott. Az arca nem egy ember arca volt, hanem egy viaszbábura emlékeztetett. Egy hátizsák volt a feje alatt, amelyben nem volt más, csak a személyi igazolványa és az Újszövetség egy régi kiadású, megviselt példánya. Ennyi volt mindene. Magam is meglepődtem, amikor azt vettem észre, hogy mintha irigyelném. Nem a halálának és a halála körülményeinek szólt az irigységem, hanem ennek a szinte üres hátizsáknak. Egy középkori vándorszerzetes után maradhatott ennyi ingóság. Végül is tényleg nem kell más, mint egy Újszövetség a hátizsákban, még a személyi igazolvány sem olyan fontos. Ez az Újszövetség azóta nálam van, és bármikor ránézek, mindig eszembe jut róla az a nincstelen férfi, akinek ez a könyv volt az egyetlen tulajdona.