A világon senki és semmi nem a miénk – Vásáry Tamásra emlékezik a Mandiner

Farkas Anita interjúja Vásáry Tamással

Nemrég láttam a Cziffra György-portréfilmet, amelyben sokat mesél egykori barátjáról. Áldás volt, vagy átok, hogy csodagyereknek számítottak?
Csodagyereknek lenni abból a szempontból mindenképpen furcsa állapot, hogy az ember korán megtapasztalja a kívülállóság, a viszonylagos idegenség érzetét: a kortársainak nem elég gyerek, a felnőtteknek meg, hiába próbálják akként kezelni, nem elég felnőtt. Ez a furcsa, kicsit magányos, depresszív érzés: két világ határán létezni, egy életre elkísér. Az igazi mesterek, mint amilyen számomra Dohnányi Ernő és Kodály Zoltán volt, ezért nagy súlyt fektettek arra, hogy a tanítványaiknak, bármilyen tehetségesek is, legyen igazi gyerek- és fiatalkoruk. Nyolcéves voltam, amikor bemutattak Dohnányinak Debrecenben. Kérdezte, mennyit gyakorolok. Mondom, napi három órát. Mire ő: „Az túl sok. Elég egy óra, a másik kettőben menjél futballozni!”

És ment?
Nem. De attól ezt ma is kiváló tanácsnak gondolom.

Népes és Debrecen-szerte ismert nagypolgári családjában akadtak hivatásos zenészek?
Senki az égvilágon. Nálunk inkább a lelkipásztori és a politikusi pálya dívott, a nagyapám például Baltazár Dezső tiszántúli püspök és zsinati elnök volt, a nagybátyám meg előbb a város polgármestere,és amíg a kommunisták félre nem söpörték az útból, pénzügyminiszter. A zene annyira volt jelen az életünkben, ahogyan akkoriban minden hozzánk hasonló családban: lemezeket hallgattunk, a lányokat zongorázni taníttatták. A nagyanyámról feljegyezte például a családi krónika, hogy amikor egy nyári napon egy kis dalocskát játszott otthon, a nyitott ablak alatt éppen elhaladó zongoratanár becsengetett hozzájuk, és javasolta a komolyabb zeneiskolai oktatását. A papája erre rögtön mondta, hogy szó sem lehet róla, mert akkor elveszti a természetességét. Úgyhogy ez ennyiben is maradt. Talán tőle örököltem a zenei vénát, talán nem, teljesen mindegy, a tehetség felragyogásának rendelt helye és ideje van. A zenetörténetben akad példa erre is, arra is. Debussy és Csajkovszkij, akik egyáltalán nem voltak olyan rossz zeneszerzők, a semmiből tűntek fel üstökösként, ellentétben a Bach családdal, ahol csak egy zseni lett, de generációkon át mindenki magas szinten zenélt. Nem az örökség a meghatározó, hanem hogy a közeg észreveszi-e a gyerek akármilyen irányú képességét, és segít-e neki kibontakoztatni.

Az öné hogyan, mikor derült ki?
Ötéves koromban. A nővéremnek úri kislányként illett zongorázni tanulni. Egy bizonyos Kovács Margit néni járt hozzánk órákat adni; kedves kis amatőr kísérletek voltak ezek. Egy alkalommal hallgattam a rádiót, Boccherini híres menüettjét játszották. Nagyon megtetszett, a harmóniákat is kikerestem hozzá, és amikor Margit néni újra jött, állva – a székről még le sem ért a lábam –lepötyögtem neki a dallamot. Ő meg erre elhűlve kérdezte: „Tamáskám, te tudsz kottát olvasni?” Nyilván nem tudtam, hallás után játszottam vissza. Nem sokkal később apám elvitt a városi zenede igazgatójához, Baranyi Jánoshoz, aki maga is zongoraművész volt, és karmester is, ugyan nézze már meg, mit lehetne kezdeni velem.

És mit lehetett?
Hárman ültünk a szobában. Apám győzködte az igazgató bácsit, aki egyfolytában azt ismételgette, „de hát, kedves Jóska, a szabályzatban világosan benne van, hogy hétéves kor alatt senkit nem vehetünk fel”. Nagyon más világ volt akkor, ma már a bölcsőben elkezdik mindenfélére tanítani a gyerekeket. Szóval ment a meccs kettejük között, és mivel láttam, hogy édesapám kezd elkeseredni, arra gondoltam, a kezembe veszem az irányítást. Szó szerint, mert odaléptem a zongorához, és elkezdtem lejátszani, amit azokban a napokban hallottam a rádióban.

Gyakran megismétlődött az életemben: elsőre rossznak tűnő dolgokról idővel kiderült, hogy a jó előszobái”

Mi volt az?
Liszttől a II. Magyar rapszódia.

És a szigorú igazgató bácsi rögtön ellágyult?
Igen. Én meg egészen addig nagyon boldog voltam, amíg ki nem derült, hogy Höchtl Margit néninek leszek a növendéke. Félelmetes híre volt, sokan rettegtek a szigorúságától. De a mi kapcsolatunk szerencsére az elejétől nagyon kellemes volt, azt is megengedte Baranyinak, hogy nyolcévesen önállóan fellépjek egy hangversenyen. Egy Mozart-zongoraversenyt játszottam a Baranyi János vezényelte zenekarral. Ez az alkalom kétszeresen is sorsfordítónak bizonyult: nemcsak a zongoristapályám indult el itt, de ekkor fordult meg a fejemben először, hogy egyszer talán karmester is lehetnék. Egyébként olyan sikerünk volt, hogy néhány napon belül három ráadáskoncertet adtunk, végig telt házzal.

Ezek egyikén találkozott Dohnányival is?
Nem, az kicsit később volt. Debrecenben lépett fel egy szonátaesten Zathureczky Edével, és odavittek hozzá. Felajánlotta, hogy a tanítványává fogad – ez óriási kegy volt, és rajtam kívül csak Cziffra Gyurival esett meg ilyen fiatalon –, csak a szüleimmel együtt költözzünk Budapestre. Ezt az édesapámék nem tudták megoldani, de néha elvittek hozzá a fővárosba; abban a teremben hallgatott meg, ahol korábban Bartók is tanított, többek között a későbbi zeneakadémiai tanáromat, Hernádi Lajost. Sajnos ez tényleg csak pár látogatás volt, mert nem sokkal később emigrált Dohnányi.

Kodály Zoltán viszont itt volt, és előbb a szolfézstanára, végül a legnagyobb mestere lett, egy ideig asszisztens-tanársegédként is dolgozott mellette. Az utókor szigorú, zárkózott emberként szokta őt emlegetni, valóban ilyen volt?
Még ilyenebb, de nem rátartiságból vagy büszkeségből, hanem mert a legnagyobb belső igénnyel lépett fel mindennel és mindenkivel, de elsősorban saját magával szemben. Bármihez hozzányúlt, a legmagasabb szinten művelte. Ebből fakadt a megkérdőjelezhetetlen tekintélye is. Sokan szerettek volna felnőni vagy legalább kicsit közel kerülni hozzá, de a gondolkodása, az embersége annyival felette állt az átlagnak, hogy ez csak keveseknek sikerült.

Például önnek. Hogyan?
Egyszerűen rettenetesen szorgalmas voltam, amit csak lehetett, hozzátettem a magaméból, nehogy csalódást okozzak neki. Az, hogy a mesterem volt, talán nem is fedi le teljesen a kapcsolatunk lényegét. Második apámként tekintettem rá, nemcsak szakmailag, emberileg is mindig ott állt mögöttem. Neki volt köszönhető például, hogy a szüleimmel együtt nem telepítettek ki engem is az ötvenes évek elején. Akkor már Budapesten éltünk, a parancsnak megfelelően két összepakolt bőrönddel ültünk a teherautón, mire jött egy rendőr, megkérdezte, melyikünk Vásáry Tamás, jelentkeztem, ő meg „Maga itt marad!” felszólítással leszállított a járműről. Tanácstalanul álldogáltam egy darabig, majd felmentem Hernádi Lajoshoz, aki közölte, hogy Kodály hívat. Délután felkerestem, ő meg órákig gyötört mindenfélével. Többek közt Bach-duókat játszatott velem, nem is akárhogyan: a jobb kézre írottakat bal kézzel, és fordítva. Három óra szakadatlan „kínzás” után bement a szobába, kihozott egy köteg százast az „induláshoz”, és az mondta: „Mostantól írjon naplót, mert érdekes lesz az élete.” Azt is ő intézte el Révai József kultuszminiszternél, hogy a szüleim a jászkarajenői nyomorúságból a nagyapámtól örökölt családi házba költözhessenek. Ez Böszörmény és Debrecen között volt, és a rossz megközelíthetősége miatt szerencsére nem kellett a pártnak. És még egy jellemző történet Kodályról. Amikor a diplomakoncertemre készültem, csak egy rossz Ehrbar zongorám volt, ám a koncerten egy Steinwayen kellett játszanom. Kikértem Kodály tanácsát, hol lehetne egy jó zongorát bérelni a felkészüléshez. Ő erre azt válaszolta, hogy nézzek ki egyet magamnak. Találtam is egy eladó Steinwayt, húszezer forintba került, ami óriási összeg volt. Kodály csak annyit mondott, menjek el hozzá a csekkért. A házvezetőnője adta át borítékban; valószínűleg nem szerette volna hallgatni a hálálkodásomat. Amikor legközelebb az utcán összetalálkoztam vele, és összevissza hebegtem köszönetképpen, szűkszavúan így válaszolt: „Tanulja meg a Das Wohltemperierte Klaviert minden hangnemben, és tanuljon meg négy nyelvet!” Hát ilyen volt Kodály Zoltán. A legnagyobb hatású ember az életemben. Annyira szerettem, hogy sokszor arra gondoltam, ha meghal, azt én sem fogom túlélni.

Mégis túlélte.
Persze, az élet már csak ilyen. Éppen Párizsban feküdtem egy hotelben gyomormérgezéssel, amikor megtudtam a hírt. Furcsa érzésem lett. Érdekes módon nem a mérhetetlen veszteségé. Arra gondoltam, hogy Kodály Magyarországon élt, én meg akkor már évek óta emigrációban, Londonban. Most végre megszűntek a minket elválasztó földrajzi határok, és innentől kezdve állandóan vele lehetek. A mai napig nincs olyan hét, hogy ne álmodnék vele. Kodály szemét állandóan magamon érzem, ami nem enged ellustulni. Fizikailag sem. Ahogyan ő is sokat adott a helyes táplálkozásra és a fizikai jóllétre, úgy én is szeretek ezekre odafigyelni. Mindennap felsétálok például a Gellért-hegyre.

A zeneakadémiai diplomakoncertje után szinte rögtön sztár lett, a filharmónia szólistája, számos világversenyen járt, díjakat nyert, ezért is volt kénytelen otthagyni a tanítást. A kommunista rendszer miatt választotta mégis az emigrációt?
Eszem ágában nem volt elmenni Magyarországról, de jött a forradalom, és egyik napról a másikra minden megváltozott.

Menekülnie kellett?
Október 23-án este Miskolcon koncerteztem, a ráadás szokás szerint a Rákóczi-induló volt, ami után a szokásosnál is nagyobb tapsvihar tört ki. Amikor lejöttem a pódiumról, a szervezők mondták, hogy Budapesten kitört a forradalom, ezért a nagy ünneplés. A szabadságharc alatt aztán édesapám újjászervezte a Magyar Szabadság Pártot. Később Nagy Imre íróasztalán megtalálták az erre vonatkozó dokumentumot a névsorral, és a rajta szereplők közül mindenkit elfogtak. Közben engem egy korábbi verseny díjgyőzteseként visszahívtak egy hangversenyre Brüsszelbe december 2-ára. A papírjaim megvoltak, a közlekedési nehézségek miatt a belga konzul felajánlotta, hogy kivisz autóval. De még előtte négy Kossuth-díjas művész, Kodály Zoltán, Fischer Annie, Szabolcsi Bence és Tóth Aladár aláírásával eljutottam Münnich Ferenc belügyminiszterhez. Elmondtam neki, mi a helyzet, hogy apámat elvitte az ÁVH, de nem tudjuk, hova, és azt sem, mi lesz vele. Azt válaszolta, hogy ki nem engedhetik, de „leszól”, ne legyenek „túlkapások”, azaz ne alkalmazzanak ellene fizikai erőszakot. Brüsszelbe kiérve rögtön kihallgatást kértem a belga anyakirálynőtől – tőle kaptam korábban a díjat –, és meghívott ebédre. Elmeséltem neki az egész történetet, ő elküldött a titkárával a szovjet nagykövethez. Másnap édesapám kiszabadult, útlevelet kapott, és édesanyámmal együtt elhagyhatták Magyarországot. Ez később is gyakran megismétlődött az életemben: elsőre rossznak tűnő dolgokról idővel kiderült, hogy a jó előszobái.

Sors vagy szerencse?
Mindkettő. Például ott volt ez a belgiumi út. Volt egy nagy koncertem Brüsszelben, három zongoraverseny egy este, azt hittem, zsebemben a világ. Mégsem történt jó ideig semmi. A szállásadónknak, egy bankárnak volt egy zeneszerető barátja, aki meghívott minket vacsorára, ahol a sok jó vörösbor után eljátszottam neki életem legrosszabb La campanelláját. Egy héttel később kaptam egy levelet a Deutsche Grammophontól – azt sem tudtam, mi ez a cég –, amelyben felkértek egy Liszt-lemez elkészítésére. Az égvilágon semmi kedvem nem volt hozzá, különösen azért, mert Cziffra György is akkoriban rögzített Liszt-felvételeket egy másik cégnél, ezért visszautasítottam a lehetőséget. A szüleim beszéltek rá, hogy próbáljam meg, hátha mégis lesz belőle valami.

A tehetség felragyogásának rendelt helye és ideje van”

És lett. Olyannyira, hogy a következő esztendőben az év lemezének jelölték Angliában.
Ez a lemez beindította a nemzetközi kar­rieremet. A legnagyobb londoni menedzser bemutatott ugyanis Londonban, ahol a Royal Philharmonic Orchestrával való koncertem után, amelyen Csajkovszkij b-moll és Liszt Esz-dúr zongoraversenyét játszottam, fantasztikus kritikákat kaptam. Onnantól kezdve aztán évente körülbelül száz koncertem volt, köztük a Carnegie Hallban, és megjelent egy Liszt-, majd egy Chopin-albumom a Deutsche Grammophonnál. Aztán egy újabb véletlen folytán – vagy ha úgy tetszik, a sors vagy a szerencse révén – belekezdtem a karmesterkedésbe is. Egy Párizsban élő magyar hangversenyrendező, André Böröcz a Liszt Ferenc Kamara­zenekart akarta bemutatni Franciaországban, és mivel a nevem addigra ismert volt, megkérdezte, nem akarom-e én vezényelni. Én meg, miután nyolcéves koromtól, az első koncertem óta arra vágytam, hogy karmester is lehessek, gondolkodás nélkül igent mondtam. A következő évben már egy komplett franciaországi turném volt velük, majd a Bournemouth Sinfoniettának lettem az igazgatója, rengeteg vendégszereplésem volt karmesterként is az összes londoni nagyzenekarral és világszerte más zenekarokkal.

Ekkor már Londonban élt?
Igen. Előbb Svájcban telepedtünk le, a szüleimmel menekült­útlevéllel, majd már a feleségemmel, Ildikóval együtt Angliába költöztünk. Ő Németországban született magyar volt, és Brazíliában nőtt fel. Felnőttként, velem együtt járt először Magyarországon. Elsőként a szülővárosomba látogattuk el. Ha kérdezik, volt-e valaha honvágyam, mindig azt mondom, hogy csak Debrecen után: sokszor becsuktam a szemem, és elképzeltem, hogy állok a nagytemplom előtt, és hallgatom a Rákóczi-harangot. Biztosan azért, mert abban a városban, gyerekként voltam életemben a legboldogabb, a budapesti évekből inkább az óriási megfelelni vágyásra, szorongásokra emlékszem.

Végül együtt jöttek haza is Ildikóval?
Nem. A nyolcvanas-kilencvenes évektől rendszeresen jártam Magyarországra koncertezni, majd amikor másodszor is megnősültem, végleg hazatelepedtem. Kelemen Pál, a Liszt Ferenc Kamarazenekar első csellistája már korábban nyitott egy hangversenyrendező-irodát, és a magyarországi menedzserem lett. Felkért egy koncertre, hogy vezényeljem a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarát. Óriási siker volt, és mivel az előző vezető szerződése éppen lejárt, meghívtak állandó fő-zeneigazgatónak. Jelenleg is ebben a minőségben dolgozom. Visszatérve a kérdésére, az első feleségem sajnos közben rákbetegségben meghalt. Én pedig, közel hatvanévesen, kénytelen voltam „felnőni”.

Addig gyerek volt?
Bizonyos értelemben igen, mindig függőségben valakitől. Nem hittem volna, hogy egyedül is meg tudom állni a helyem az életben.

És hogyan sikerült ezt megtanulnia?
Ildikó utasított rá. Álltam a sírjánál, és kristálytisztán hallottam, hogy azt mondja, többet nem segíthet, innentől magamra vagyok utalva. Az önéletrajzomhoz, szintén Ildikó hatására, már 1969-ben hozzáfogtam, most írom az Üzenet ötödik kötetét. S ebben az időszakban volt még egy újdonság: versek kezdtek megszületni bennem. Illetve egy verset fiatal koromban is írtam, azt felolvastam Kodálynak, annyit mondott, ami tőle nagy szó volt, hogy „jó”.

A verseskötete címe A szavakon túl. Mi van ott? A zene?
És még azon is túl az Isten.

Ebben mindig is bizonyos volt?
Már gyerekként érdekelt az életünk racionálisan nem megmagyarázható része – sok ilyen van, például a szerelem, amit nem lehet tudományosan leírni. Hiszek a mindenségben, hogy annak a célja a boldogság, amihez a lelki megvilágosodáson keresztül vezet az út. Nekem az egyik eszközöm ehhez a jóga, sok éve gyakorlom, és úgy érzem, egyre közelebb járok az ébredéshez. És hogy az örökkévalóság nem mese, személyesen megbizonyosodtam róla. A halott feleségem egy brazil médiumon keresztül háromszor is üzent nekem: olyan dolgokról beszélgettünk, amit Ildikón és rajtam kívül senki nem tudhatott. 2016-ban Londonban pedig találkoztam egy guruval, aki pontosan megjósolta a következő éveim történéseit, beleértve a súlyos betegségemet és azt is, hogy fel fogok épülni belőle.

Van valami, amit sajnál, hogy kimaradt ebből a változatos, kalandos és lelkileg egyre gazdagabb kilencven évből? Például azt, hogy – tudatosan – nem lett saját gyereke?
Ennek van azért egy kis magyarázata. A tíz évvel idősebb nővéremnek korán lettek gyerekei, akikkel rengeteget foglalkoztam, kicsit ki is éltem magam ebből a szempontból. Kodály életében is ezt a mintát láttam. A Fészek Klubban volt egy rendezvény a hetvenedik születésnapján, rengeteg növendéke vett részt rajta. Körbemutatott, és azt mondta, bár vér szerinti gyereke nincs, itt vannak ők, akik továbbviszik a gondolatait. Nekem is vannak ilyen fogadott gyerekeim, és minél több fiatalt igyekszem támogatni a Vásáry-ösztöndíjon és a 2017-ben létrehozott Gyermekhíd Alapítványomon keresztül. Előbbi az ifjú zenészeket segíti, a Gyermekhíd pedig állami gondoskodásban élőknek próbálja megkönnyíteni a társadalomba való beilleszkedést, személyre szabott módon. De nemcsak ezért nem bánom, hanem mert egyre biztosabb vagyok benne, hogy az az igazi szabadság és kiteljesedés, ha az ember elfogadja a sorsát úgy, ahogy van, nem ragaszkodik görcsösen semmihez, és elengedi minden vágyát. A világon ugyanis semmi és senki nem a miénk. A gyerekeink sem. Mindannyian egyek vagyunk a végtelenben.

Ünnepel az MRME

*** 

Nyitókép: Mandiner / Ficsor Márton