Itt az utóbbi évek egyik legjobb mozifilmje

Van egy nagyszerű sorozat az egyik streaming­szolgáltató kínálatában, ami a kék zónák titkait kutatja; Japántól Görögországon át Costa Ricáig ezeken a jól körülhatárolható vidékeken élnek a legtovább az emberek, nemritkán egészségesen és cselekvőképesen – akár még százéves koruk körül is. Hogy miért sikerül az egyiknek, és miért nem a másiknak, persze komplex kérdés, amiből nem hagyható ki a genetika. Ám egyvalami szinte biztosan kijelenthető: a társas kapcsolatok és az értelmes cselekvés hiánya nemcsak a lelket, a testet is pusztítja. 

És még sok mást is. Nagy Dénes túlzás nélkül az utóbbi évek egyik, ha nem a legjobb moziját készítette el a kortárs zene világhírű magyar zsenijéről úgy, hogy az életrajzi elemek felsorolása elmarad, és a pályatársak, tanítványok sem zengenek róla kétpercenként dicshimnuszokat, mégis azt érezzük, ennél közelebb nem is juthattunk volna Kurtág – sőt általában a zene – lényegéhez. Köszönhetően az alanyból négy év sok találkozása alatt kicsalogatott legmagasabb fokú, ha kell, önmagával szemben a legkegyetlenebb őszinteségnek („szadista apa voltam, tíz éven át mindennap adtam egy pofont a fiamnak”) és a képi világban is megjelenő profán és lírai kiváló ritmusának. És akármilyen furcsán hangozhat is, a rengeteg humornak. Ahogy például a rövid, kedves, de kérlelhetetlen mesteri utasításokat betartani próbáló zongorista szemén perceken át időzik a kamera, a nézőtéren szinte mindenki felnevet, csakúgy, mint egy későbbi jelenetben, amikor ifjabb Kurtág György próbálja meggyőzni az édesapját arról, miért nem kellene „összevissza pedálozva” közönség előtt Mozartot zongoráznia.