Kurtág György zenéje egy örökké tartó kézfogás – csodálatos film készült a százéves zseniről

Ez a film legalább annyira szól a szerelemről és Mártáról, mint Kurtág Györgyről és rajta keresztül a zene valódi lényegéről. Vagy csak én szeretném ilyen romantikusan látni?

Igen, benne van ez is, bár számomra talán kevésbé élesek a kontúrok. Minden egyes szál, amire a filmet felfűztük, magából Kurtág Györgyből és az ő lényegéből jött. Márta, aki nemcsak a felesége, hanem a játszótársa is volt minden értelemben, ugyanolyan fontos szereplőnk, mint a fiuk, ifjabb Kurtág György. És van még egy központi alak, aki ugyan csak néhány rövid említésben idéződik fel, mégis ő mindennek az origója. Sőt, tulajdonképpen ő a kulcs Mártához is. 

„Mártáról mesélek anyámnak”?

Igen. Nem véletlen, hogy ebből, a Kurtág Játékok sorozatában szereplő rövid zongoraműből rögtön a film elején elhangzik egy részlet. Mert szerintem állandóan az anyjára gondol. Vagy talán pontosabb, ha azt mondom, hogy ott van élete minden későbbi történésben és az összes benne életre kelt, majd megszólaltatott zenében. Ahogy ott van a Mártával való viszonyban is, aki éles váltásként tulajdonképpen átvette az édesanya szerepét; annak halála után két héttel ismerkedtek meg, és több mint hetven évig éltek együtt. Úgy is nézhetjük, hogy száz esztendőből csak ez az utóbbi néhány az, amit Kurtág György úgy töltött, hogy nincs mindig mellette valaki.

Négykezesek az örökkévalóságig?

Van egy nagyon erős kép a filmben. Amikor Kurtág először beszél az anyjáról, felidézi, hogyan táncoltak annak idején Herkulesfürdőn, majd rögtön a négykezeseiket említi. Hogy ez volt a legszorosabb kapocs köztük, mert „miközben zongoráztunk, összeért a könyökünk”. És azt hiszem, hogy ez meg a kulcs Kurtág Györgyhöz: alapvetően azért zenél, hogy hozzáérhessen a másikhoz. A zene, amit ír, érintés. Apropó, indok, eszköz ahhoz, hogy a lehető legközelebb jusson valakihez. Nem véletlen, hogy a saját, általában Mártával játszott négykezeseit is úgy találja ki, hogy a kezeknek sokszor át kelljen nyúlni egymás fölött, hozzá-hozzásúrlódva a másik bőréhez, testéhez. Tömör, de nagyon intenzív érzelmi üzenet ez, ami az összes, levélszerűen sűrített darabjában is ugyanígy benne van. Sőt, már a kézfogásában is.

Milyen Kurtág György kézfogása?

Azt mondja el vele egy pillanat alatt, amit nem tud vagy talán nem is lehet szóban. Négy éven át forgattunk vele, de egyszer nem kérdezett tőlem semmilyen privát dolgot, még csak az időjárásról sem beszélgettünk soha. A kézfogása viszont minden találkozásunkkor nagyon személyes volt, rögtön megéreztem belőle a legmélyebb kapcsolódást, bizalmat – azt, hogy számára most nincs fontosabb, mint hogy együtt vagyunk a jelenben. Talán nem is az a legjobb kifejezés, hogy a zenéje érintés. Inkább egy örökké tartó kézfogás kísérlete.

Azt is látjuk a filmben, méghozzá elég vicces jeleneteken keresztül, milyen szelíd, ám kérlelhetetlen maximalizmussal éri el, hogy a világ minden tájáról érkező tanítványai ne csak a zenében, lélekben is törekedjenek erre. Önre is rakódott ilyen teher?

Talán mert e tekintetben kívülálló vagyok, egyáltalán nem éreztem, hogy bármiféle nyomást helyezett volna rám a filmmel, annak tartalmával, milyenségével kapcsolatban. Látta, milyen komolyan vesszük a dolgunkat, és úgy tűnt, élvezte is a beszélgetéseket. Miközben persze nagyon is tudatában volt, mi készül, és önmaga számára is lehetőségnek fogta el, hogy elmondhasson valamit, amire ilyen koncentráltan korábban nem volt lehetősége. A terhet nem ő pakolta rám, hanem én magamra: nagyon fontos volt, hogy a végeredmény ne csak szép, de igaz is legyen. Ahogyan, és ezt többször elhangzik, Kurtág György is mindig az igazat keresi a zene által és mögött. 

Végül mi volt az ítélet?

Többször megnézte, teljesen rendben találta, szereti. Úgy láttam, tetszett neki az is, hogy nem a megszokott dokumentumfilmes formában gondolkodtunk. 

Hanem?

Mivel szerencsére teljes szabadságom volt a megvalósítás módját illetően, a kezdetektől egy hosszabb filmben gondolkodtam, amelyben nem egyszerűen elnarráljuk az ő életét, hanem letapogathatóvá tesszük. Az is egyértelmű volt, hogy ezt csak úgy érhetjük el, ha a mostani Kurtág Györgyön van a fókusz. Ezért kilencven százalékban a jelennel foglalkoztunk, és csak tíz százalékban nyúltunk vissza a múlthoz, akkor is csupán töredékes módon, apró foszlányokban. Hiszek benne, hogy sokkal többet megértünk egy emberről azáltal, ha figyeljük a kezét, az arcát, a szemét, azt, ahogyan megszólal, hangnemet vált, mosolyog, mint ha vele vagy másokkal felmondatjuk sorban az életét. Az ő esetében pluszban ahhoz is közelebb juthatunk ilyen módon, hogyan érdemes a zenéjét hallgatni. Amivel egyébként az elején nekem voltak nehézségeim. 

Miért?

Úgy éreztem, hogy nem tudok hozzá eléggé kapcsolódni. Lehet, hogy a korszellem miatt; hozzászoktunk, hogy egy zenét az alapján ítéljünk meg, tudjuk-e a kocsiban vagy otthon, kvázi „háttérzajként” hallgatni. Az övét pedig nem lehet, kiköveteli a teljes és odaadó figyelmet. Csodálatos út volt az is, ahogy a pici stábunk – öten voltunk összesen – a négy év végére eljutott odáig, hogy ezt a figyelmet felfedeztük magunkban, és az óvatos idegenkedést felváltotta a teljes csodálat. Ehhez gyakran az is kell, hogy egy előadót élőben is láss. Kurtág is állandóan ezt mondja, mutatja, tanítja, de nem didaktikusan, hanem teljesen önazonos módon: akkor jó egy előadás, ha azt a zenész teljes valójában meg is éli. Ami nyilván rengeteg erőt, energiát igényel, de annál nagyobb lesz a jutalom a végén. 

Ez a gondolat kapcsolhatja össze az ő személyét, tágabban a filmet a nem kifejezetten klasszikuszene-rajongó nézőkkel is?

Igen. Hogy itt áll előttünk egy kihalófélben lévő embertípus, aki elképesztően komolyan veszi, amit csinál. Nem beszél mellé, nem keres kibúvókat, nem mutogat másra, ha nem sikerül valami, de nem is dicsőíti magát, ha igen. Tele van kételyekkel, sőt ezek viszik folyton előre a sokszor elsötétülő úton, mégis tud annyira hinni valamiben, hogy abban viszont egy percig se kételkedjen, megérte-e az a valami, jelen esetben a zene, amire feltette az életét. Anélkül, hogy a saját útját, hitét, ízlés- vagy gondolatvilágát rá akarná erőszakolni bárkire; erre csak a legnagyobbak képesek. 

Jutalomként pedig majd egy nagy felhőről, „Mártával közös gukkerral” nézhetnek le a világra és benne az unokákra, dédunokákra.

Igen, a felhők mindig ott vannak a háttérben. És nem csak szimbolikusan, hiszen mióta hazaköltöztek Franciaországból, a belváros kellős közepén, a Budapest Music Center egy tetőtéri lakása jelenti az otthont Kurtág György számára. Még a szomszédba sem látni át innen, csupán két apró ablak van, kilátással az égre; a foteljában ülve gyakran nézi ezen keresztül a felső világot. És a zenéje is legjobban a felhőkhöz, a felhőn járáshoz hasonlítható. Tele van ellentétekkel, a nagy puhaságba, lágyságba, ködszerű gomolygásba egyszer csak belecsap egy ökölbe szorult kéz, a zártságba beszűrődnek a világ zajai, tegnap, ma és holnap egyszerre vannak jelen – mintha vele együtt ezek is foszlányai volnának egy másik, a láthatónál valóságosabb valóságnak.

Nyitókép: Kurtág György (Forrás: Mozinet)