Az NKA szakmai kollégiumainak eddigi munkája is le lett öntve egy stráfkocsi szarral

„Mire kapott Fásy Zsülike százegymillió forintot? – kérdezte az ATV Egyenes Beszéd című műsorában Rónai Egon Hankó Balázstól, a Kulturális és Innovációs Minisztérium vezetőjétől. Munkácsy-kiállítások megrendezésére – válaszolta Hankó a kérdésre. Mire Rónai röviden válaszolt: nem.

Ahogy látom, egyébként tényleg az volt, hogy Fásy Zsüliett és családja egy »Munkácsy Művészeti Misszió« keretében megvalósuló vándorkiállítást szeretne megvalósítani ebből a pénzből, akármit is jelentsen ez. Ez csak egy tétel volt a hangos botrányt kavaró pénzosztásban, nem részletezem, úgyis tele van vele a sajtó. Hogy mi a probléma ezzel az egésszel, azt már jó néhányan kifejtették, a magam részéről csak a következőket tenném hozzá: 
2025 óta vagyok tagja az NKA Anyanyelvi Kultúra Kollégiumának. Engem nem valamelyik írószervezet delegált oda, hanem maga Hankó Balázs. Őszintén fogalmam sincs, miért pont engem. Megkerestek, igent mondtam. És nem, nem a nagy lóvéért mondtam igent, nincs nagy lóvé, tisztességes lóvé van, az is ritkán. Azért mondtam igent, mert a kuratóriumban olyan emberek ültek, akiknek egy részét ismerem régről, és akiket tisztességes embereknek tartok.

A rendelkezésünkre álló elég szegényes forrásokat igyekeztünk mindig úgy elosztani, hogy ne legyenek nagy vesztesei a dolognak. Ezeken a pénzeken sok esetben egy folyóirat vagy egy könyvkiadó megmaradása múlik. Vagy az, hogy egy író egy évig ne a legmélyebb egzisztenciális kiszolgáltatottságban éljen. Döntéseinket igyekeztünk szakmai alapon, és nem elfogultságok mentén meghozni. Számomra sosem az volt a kérdés (és ezzel a kollégák nagy része is így volt), hogy egy-egy folyóirat vagy könyvkiadó melyik tábort erősíti, hanem az, hogy milyen színvonalon működik. Ez volt az alapelvünk, és ebből igyekeztünk kihozni valamiféle keserves egyensúlyt. Azért keserveset, mert annyi pénzből, amennyi a rendelkezésünkre állt, soha nem lehetett megnyugtatóan megoldani semmit, legfeljebb néhány hónapra. 

Tudom én, hogy elég kevés ember tartja szívügyének a Kárpát-medence irodalmi életének fenntartását és támogatását, a folyóiratok, a könyvkiadók, az írószervezetek és rendezvényeik finanszírozását, de ettől függetlenül az a helyzet, hogy ennek az irodalmi kultúrának a fenntartása mégis nagyon fontos, mert ha mindez nem lesz többé, akkor tényleg egy horda leszünk, nem nemzet.

Ezen ügyködtünk a legjobb tudásunk szerint. Erre most, a választási vereség után három héttel, mintegy búcsúajándékként jön ez a hír erről a minősíthetetlen pénzosztogatásról. Emberek mondanak le, mindenki mutogat a másikra, leginkább Hankó Balázsra. Aki bemegy Rónai Egonhoz és ott olyasmiket mond, amiről sok minden elmondható, de hogy megnyugtató lenne, az nem. Mert mindabból, amit elmondott, az látszik, hogy az a kultúrakép, amit ő a magáénak vall, nem más, mint a giccs kultúrája. A giccsé, a hatásvadász, cirkuszi produkcióké, a legfeljebb középszerű előadóké, akik egyvalamiben azért mégis csak közösséget alkotnak: a lojalitásukban. Itt nem a magyar kultúra legjobb, legnemesebb hagyományaiból építkező előadók és produkciók lettek bőséggel megtámogatva, hanem azok, akik így vagy úgy támogatták a leköszönő kormányzatot. Ez a helyzet, ne szépítsük.

Ezeket a kirívóan magas összegeket pedig Hankó Balázs hagyta jóvá, nem más. Miközben mi (illetve a többi szakmai kollégium) igyekeztünk a legjobb tudásunk szerint sáfárkodni az egyre szerényebb összegekkel, ennek az összegnek a sokszorosa került elő hirtelen a ládafiából és ömlött rá azokra, akiknek mi nyilvánvalóan nem szavaztunk volna meg ötezer forintot sem. Amivel az lett elérve, hogy az NKA szakmai kollégiumainak eddigi munkája is le lett öntve egy stráfkocsi szarral. 

Mert hiába sakkozgattak itt emberek olykor ötszázezer forintokkal reggeltől estig, hogy ez vagy az a folyóirat ne húzza le végleg a rolót, hogy ez vagy az a könyvkiadó tovább működhessen, hogy ez vagy az az írószervezet megtarthassa a nyári táborát, szóval hiába volt mindez, ha eközben egy titkos bugyorban lapult még néhány raklapnyi pénz, ami csak arra várt, hogy olyanoknak legyen kiosztva, akik egyrészt nem szorulnak rá, másrészt pedig nem érdemlik meg. És ha ez így van (márpedig így van), akkor az van, hogy mi hülyének lettünk nézve.

Velünk elbáboztatták ezt az egészet, és mi igyekeztünk felnőni a feladathoz, de a munkánkat valójában nem vették komolyan „magasabb fórumokon”, mert ott azt gondolták, hogy ezek a nyomorultak csak szöszözzenek itt nyugodtan, közben pedig majd mi kifizetjük a nagy lóvékat stikában mindazoknak, akiknek a párthűségen kívül más igazán nem köthető a nevéhez. Mert ha komolyan vették volna, amit mondanak, akkor ezeket a pénzeket a kollégiumok szakmai alapon osztották volna szét, nem pedig a kegyenceknek ment volna fű alatt.

Rendszerek elmúlásának mindig vannak bizonyos mintázatai. Az addigi főszereplők eltűnnek, háttérbe húzódnak, visszavonulnak, vagy börtönbe kerülnek, kinek mi jut vagy jár. Esetleg vidéki birtokaikon megírják az emlékirataikat. De azok, akik egy elmúló rendszer alsó régióiban dolgoztak addig, tőlük telhetően tisztességesen, nem mennek sehová. Hová is mehetnének. Legfeljebb az utcára. Oldják meg, elvégre felnőtt emberek. Ők ott maradnak, ahol voltak, és most azt látják például, hogy hülyére voltak véve, hogy hiába dolgoztak legjobb tudásuk szerint, nekik csak annyi jutott, hogy zsebpénzeket osztogassanak ki olyanoknak, akik valóban komolyan gondolják azt, hogy magyar kultúra, és közben valakik fölöttük jókat röhögtek rajtuk, miközben egész nap a magyar kultúráról papoltak. Így volt ez, nem másként.

A magam részéről annyit mondhatok, hogy nagyon sajnálom. Sajnálom, hogy így lett vége, miközben lehetett volna másként is. Minden adott lett volna ahhoz, hogy másként is lehessen. De nem lett másként. A francba az egésszel.”

Nyitókép: Mandiner / Földházi Árpád