Mi az a „politikai kereszténység”? – És miért vitatják az ellenzéki és „nyünnyögő” konzervatívok?

Mostanában sok szó esik a közéletben a „politikai kereszténység” kérdéséről, többnyire ellenzéki és „nyünnyögő” konzervatívok bírálatai révén. E viták, kritikák azonban kevéssé ref­lektálnak a keresztény politikai gondolkodás történetére, amely lényegében a kereszténység megszületése óta létezik. 

Az első keresztények vezetői ugyanis azzal petíciózták a keresztényekhez hol semlegesen hozzáálló, hol őket üldöző Római Birodalom császárait, hogy üldözés helyett fogjanak össze velük, mert ők amúgy imádkoznak az uralkodóért, szeretik a rendet, olyanok, mint mindenki más, és hűséges állampolgárok – csak épp a császárkultusz ügyében nem értenek egyet. Azaz tisztelik az uralkodót, de nem imádják. Törekvésük a konstantini fordulattal valósult meg. A keresztény politikai gondolkodás legalapvetőbb klasszikusa Szent Ágoston Isten városáról szóló, monumentális munkája. 

Nemrég a Károli Gáspár Református Egyetem és a Kálvin Kiadó egy 170 oldalas tanulmánykötetet jelentetett meg Szabadság, hatalom, lelkiismeret címmel, amely a protestáns politikai gondolkodás történetéből ismertet meg minket néhány fejezettel. Természetesen a kiindulópont Luther Márton és Kálvin János politikai gondolkodásának bemutatása, ami után a protestantizáló kora újkori Angliába és Hollandiába, majd a huszadik századi Hollandiába és Németországba kalandozunk. 

Egyértelmű, hogy a protestáns alapítók nem voltak idealisták. Az e világi hatalom a bűnbeesés miatt szükséges, elkerülni nem lehet. Sőt, még az ellenállási jog sem egyértelmű számukra, az alapítók úgy gondolták, egy-egy zsarnok bizony nem jogosít fel a zsarnok­ölésre, passzívan tűrni kell, egyfajta penitenciaként, vagy elmenekülni. Ettől még a politikai vezetőnek kötelessége keresztényi, igazságos módon kormányozni a rá bízottakat, a zsarnokság nincs igazolva.