Akik szerint a keresztény Magyarország „káros, lélekromboló ideológia volt”, azok szerint ez micsoda?

Most, hogy közeledik Orbán Viktor születésnapja, és így szombaton ismét misét tartanak a Budapest-Belvárosi Nagyboldogasszony Főplébánia-templomban „hazánkért, népünkért, vezetőinkért”, emiatt pedig Magyar Péter „Én meg Én meg Én” tartalmú pünkösdi posztjainak bírálói sorra kapják a kioktatást, hogy

kezdjük az ismeretterjesztő rovattal.

Illetve annak elején egy vallomással: az hagyján, hogy értem is mondatnak olykor misét, de volt már, hogy egyetlen születésnapomon kettőt is. (Hallatlan rivafinolizmus!!4!) A magam részéről pedig kértem már misét születésnapos tiszásért, sőt, házasságtörőkért is – ezen sincs azonban fennakadnivaló,

Gyógyulásáért, megtéréséért, a Szentlélek kegyelméért, efféle üdvös dolgokért. Adott esetben hálát is adva Istennek az eddigiekért – márpedig a Tisztelet és a Szabadság kiáradásának idején engedtessék meg, hogy keresztény emberek minden gerjesztett lincshangulattal és Új Múlt Kft-vel szemben 2026-ban is megköszönhessék Istennek mindazt a jót, amit az egyik teremtménye által kaptak. (Aki szerint Orbán Viktor esetében nem létezett ilyen, az nyárra tervezzen be egy kiruccanást a toxikus buborékjából – de akár a négy fal között is izgalmas gyakorlat lehet például elővenni Magyar Péter valamely kampánybeszédét, és kihúzkodni belőle mindazt, amit az Orbán-összesből másolt ki, azaz az orbáni hozzáadott értéket kvázi, majd elolvasni a szöveget azok nélkül.

De a „mindent, ami jó volt, megtartunk” ígéret sem arra utal, hogy itt egy merő armageddon sújtott volna minket 16 keserves éven keresztül.)

Miközben eleve szembetűnő, hogy az Orbán Viktor születésnapja környékén tartott mise intenciója sose az, hogy „az isteni Orbán Viktorért” (naná, ilyen miseszándék eleve szóba se jöhetne), hanem hogy „hazánkért, népünkért, vezetőinkért”. Különös egy személyi kultusz az, amely elsődlegesen nem a személyre irányul, hanem minden egyes polgárra és vezetőre – pláne annak fényében, hogy a politikusokért eleve, a miseszövegbe építve is szokás imádkozni szerte a világon. „Áldd meg népünk vezetőit, hogy eredményesen dolgozzanak országunk felvirágoztatásán!” –

Nemigen segíti persze a higgadt helyzetértékelést az se, amikor egy katolikus testvérünk olyat ír a Telex hasábjain, hogy a „keresztény Magyarország” az elmúlt években „káros, lélekromboló ideológia” volt, amely „súlyosan mérgezte az ország és az érintett egyházak közösségének lelkét egyaránt”.

Írja ezt méghozzá egy olyan politikus szavazójaként, aki a csíksomlyói búcsú napján néhány Fidesz-gyalázó poszt után szürreálisan önhájpoló imázsfilmet tett közzé magáról, aztán pünkösdvasárnap előbb kirakta a Facebookra, hogy „Amit elvárok: emberség, önmérséklet, alázat”, majd ebédidőben azzal szállt bele egyik fiának keresztapjába, annak korábbi szavait teljességgel kiforgatva, hogy „Vajon mit keres még Gulyás Gergely a parlamentben?”. Hogy aztán este, miközben Erdélyben még keresztaljákban gyalogoltak hazafelé a búcsúból gyerekek, idősek és keményen dolgozó kisemberek, nem kampányszerűen, hanem pünkösdi felajánlásként és hűségesen ápolt hagyományként,

Nem egészen tiszta, hogy ebben hol az emberség, hol az önmérséklet és hol az alázat, továbbá hogy ezzel szemben mennyiben volt „károsabb” és „lélekrombolóbb” húzás az, hogy Orbán Viktor miniszterelnökként pünkösd idején (például a legutóbbi kétharmada után) az „Áldott pünkösdöt minden magyarnak” jókívánsággal és a Kis- és Nagy-Somlyó közötti, magyarokkal teli nyereg fotójával ünnepelt. Ami tipikusan a „keresztény Magyarország” ideáljának megnyilvánulása volt – mennyiben mérgezte ez az ország lelkét, és ehhez viszonyítva mennyiben nem mérgez az, hogy még pünkösdvasárnap délben is Magyar Péter egykori barátját kell l’art pour l’art rugdosni az „Oszd meg, hogy Gulyás Gergelyhez is eljusson” felszólítás nyomán?

(Megjegyzendő, hogy miközben eleve nincs jelentősége, Gulyás Gergely sosem mondott olyat, hogy 2026 után nem lesz országgyűlési képviselő, míg Magyar Péter nagyon is rossz viccnek nevezte, hogy politikai karrierre pályázna, pláne az egykori közösségével szemben. Kettőjük közül ki a polgáribb: az-e, aki egy nemlétező állításra hivatkozva kérdezi „fel” a másikat pünkösdvasárnap ebédidőben, csupán a vagdalkozás kedvéért, vagy az, aki erre nem kezd visszarevolverezni a Partizán-interjú vonatkozó részeivel, követőit uszítva, hogy terjesszék a posztot, és ezáltal szétvitatkozva-hergelve a szent vasárnapot?)

Valójában az, ami miatt sokan kifejezetten rajonganak Magyar Péterért és amit felszabadítónak látnak benne, pont az általuk nem egészen (vagy félre)ismert keresztény Magyarország néhány eleme, amelyre most, tiszás köntösben rácsodálkoznak (gondosan negligálva közben minden keresztényietlen vonást). Templombajáróként egészen különös volt látni, ahogy emberek életük élményeként meséltek arról, amikor egy tiszás rendezvény adott pontján megfogták egymás kezét, belemosolyogva a mellettük álló ismeretlen arcába.

– számos nemhívő tiszás számára azonban ez egy újszerű, felemelő érzés volt (a tiszás stáb kétségtelen érdeme, hogy megadta ezt nekik). Hasonló a helyzet a karitatív akciókkal: gyakorló keresztények szép csöndben folyamatosan látogatják a betegeket, segítik a környezetükben élő szegényeket, támogatják az özvegyeket és az árvákat, ahogy az keresztényektől el is várható – most viszont, az elmúlt években a TISZA szigetek keretében olyanok is bekapcsolódtak efféle tevékenységekbe, akik valamiért irtóznak minden egyháztól. Ezzel akaratlanul bár, de ők is a keresztény Magyarországot építik, áldja meg őket érte az Isten – itt jegyzem meg, hogy miközben a TISZA elzárkózik attól, hogy ezek a tisztességes, jószándékú polgárok a párt tagjaivá váljanak,

Ez nem a progresszív Németország, ahol a legnépszerűbb párt tagjai az egyházközösségi élet egy részéből központilag ki vannak rekesztve, csak mert egyes püspököknek az AfD nem kóser.

De a jószándékú tiszás polgárok mellett bizony az úgymond „súlyosan mérgező” keresztény Magyarországot építi az adott szituációban az is, aki egy kormányzati átadás-átvétel során tud az utódjával higgadtan, már-már barátságosan és konstruktívan kommunikálni – és egyetlen katolikusnak sem áll jól, ha mindeközben ezt a politikai erőt két morális kioktatás között en bloc minősítgeti,

és amely pártok tagjai közül egy, azaz 1 fő mondott a pápáról egy évtizede (még evangélikusként) egy azóta már nyilvánosan is százszor megbánt mondatot. Hol olvassuk az evangéliumokban, hogy nemhogy a tékozló fiúnak, de a testvérének is minduntalan a fejére kell olvasni, hogy micsoda tékozló egy alak? Konkrétan az első pápa is egy meglehetősen forrófejű ember volt, mégis elég komoly feladatot bízott rá Jézus Krisztus, ahelyett, hogy minden egyes találkozásukkor (előre és utólag is) belekukorékolt volna az arcába.

Valójában épp a ténylegesen „keresztény Magyarország” az, amire egy orbánfób ateista is vágyik: szeretetre, békességre, gyökerekre és távlatokra, az együvé tartozás érzésére és a biztos pontra, egy értelmes életcélra –

Jó is ezért, hogy az Orbán-kormányok annyit el tudtak érni e tekintetben, hogy ma már egy nemfideszes kétharmad is meggondolja, valóban kiszedje-e az Alaptörvényből a keresztény kultúra védelmét, vagy inkább mégse. Együtt adhat hálát ezért Istennek tiszás és fideszes keresztény, az alaptalan vagdalkozás és a kollektív ítélkezés helyett imádkozva hazánkért, népünkért és vezetőinkért – ünnepeken és hétköznapokon egyaránt.

***

(Nyitókép: Magyar Nemzet / Polyák Attila)