Amire a nagyszombat eleve kiválóan alkalmas: napközben nincsenek a templomokban misék, ez az „Isten igéje nélküli nap”, Jézus sírba temetve, „Isten halott”, úgymond – távol van, ahogy egy hit nélkül élő ember életéből (látszólag) az év minden napján. Majd erre következik az éjszaka a fényárral, a poklokra alászálló Jézus Krisztus diadalmas feltámadásával, a „Békesség veletek! Én vagyok, ne féljetek!” bizonyosságával, a húsvét kirobbanó örömével –
hát csoda-e, hogy bő húszezer francia szeretne a permanens nagyszombatjából kijönni húsvét vigíliájának fényére?
Nagyszombat ugyanakkor a „szent maradék” napja is – a nép halálra adta Jézus Krisztust, a tanítványok szétszéledtek, a főpapok dörzsölték a tenyerüket; csupán a jómódú Arimateai József gondoskodik a holttestről, aki titokban volt Jézus követője, plusz Nikodémus, a farizeus hoz a sírhoz illatszereket, emellett Mária Magdolnát és a két másik nőt látjuk ott sürgölődni. Nem kifejezetten az a tömeg, amely virágvasárnap éljenzett – de hűségesen szolgálnak a legkeservesebb időkben, hogy azután kétezer évvel később immár bő kétmilliárd keresztény ismerje nevüket és tettüket.