Demensgondozás, Z generációs kortárstánc, gyászfeldolgozó csoport, közösségi zeneterápia – avagy így „fölöslegesek” az egyházak

Az Orbán-kormányok „kitömték” az egyházakat, egyébként is fölösleges mind, tartsák el a hívek – konjunktúrája van mostanában az efféle megmondásoknak. 

Utóbbi gondolattal csak egyet lehet érteni; ugyanakkor mintha a közönség körében volna némi ismerethiány azt illetően, hogy mennyiben volt az egyház – azaz az ecclesia, a meghívottak, megkereszteltek közössége, tehát nem egy-két püspök, hanem az egyes keresztények összessége – az utóbbi években hatalmi szereplő, és mennyiben szolgáló közösség. Ahogyan az se mindenki számára ismert, hogy mi is az, amit az állam fizetett, és mit finanszíroztak és finanszíroznak mindig is a hívek.

A pasaréti ferencesek 2021-ben megnyílt, hangsúlyosan „közösségi”, nem pedig „művelődési” házáról van szó, ahol bátorkodnak „valláskodni” is: az épület kormányzati támogatásból jött létre a pandémia idején, kifejezetten a leállás alatti gazdaságélénkítő beruházások részeként, hogy azután elősegítse a járvány utáni közösség(újra)építést. Méghozzá önfenntartó intézményként: az állam ugyanis a megépítéséhez adott forrásokat, onnantól kezdve azonban (mint minden hasonló közösségi tér esetében) természetesen

Anyagi áldozatvállalással, munkahelyteremtéssel, személyes részvétellel, a takarítástól kezdve a honlapkarbantartáson át a virágok gondozásáig – mindezt egyrészt a híveknek kell összeadniuk, másrészt a közösségi épületek termeinek kiadásából kell kitermelni. Már csak ezért sem szerencsés azt sugallni, hogy ma az állam eltartja az egyházakat – ez ugyanis magukat a híveket is csúnyán megtéveszti. Minek fizessem be a köznyelven egyházi adónak is nevezett hozzájárulást, kapnak ezek eleget; miközben imádkozom a mindennapi kenyérért, minek dobjam be a perselybe vasárnap hálaadásképpen legalább egy kenyér árát, nem múlik azon semmi – vélik sokan,

(de a pad ne legyen hideg, mert az úgy nem komfortos, viszont a páratartalom is legyen optimális, nehogy penészedjenek a műemléki falak, satöbbi).

A rezsit, a kántort, a könyvelőt, a szegényeknek biztosított adományokat, a katolikusok esetében a „gazdagabb” plébániák által a nehezebb helyzetben lévőket támogató szolidaritási alapba küldendő (akár milliós) összeget, valamint a különféle közösségi kiadásokat például mind a hívek adományaiból fedezik az egyes egyházközösségek, de a lelkészek is csak a kistelepüléseken kapnak rendszeres állami jövedelempótlékot; mondhatni nagyon is a hívek tartják el az egyházat (a reformátusoknál a gyülekezet szabályos „díjlevelet” állít ki lelkésze számára). Többnyire a hívek takarítanak, ők ülnek az irodában, ők mossák a terítőket, satöbbi, társadalmi munkában (lásd: szolgáló közösség) –

Sőt: az állami támogatással megvalósuló nagyberuházásokhoz rendszerint szükséges önerőt is a hívek teremtik elő, ezáltal akár műemlékvédelmi terheket is magukra vállalva – e tekintetben nem annyira az állam „szerette túl” az egyházakat, hanem olykor a tehetősebb keresztények egy része „szereti alul” a saját egyházközösségét. A szegény asszony rendszerint bedobja a maga két fillérjét az orgonafelújításra, a tető beázásmentesítésére vagy a fűtés javítására – jó lenne, ha ugyanígy az Orbán-kormányok alatt kényelmes jóléthez jutott keresztények is mind természetesnek tartanák, hogy a nekik megadatott javakból erre is áldoznak.

Lásd például a hajdúsámsoni reformátusokat: a gyülekezet nemrégiben 70 millió forintból, külső finanszírozás nélkül hozta létre az „Áldások Háza” nevű intézményt, időskorúak közösségi tereként és szociális intézményeként (a házban néhány hete versmondóversenyt is rendeztek nyugdíjasoknak); ugyanott 2017-ben a templomtornyot újították fel úgy, hogy volt, aki a szántóját ajánlotta fel az ügy érdekében –

Valójában ráadásul az állami támogatással létrejött közösségi terek, óvodák és egyéb intézmények is az egyházak „szolgáló közösségként” való jelenlétét fokozzák – példa erre az említett Pasaréti Közösségi Ház is, amelynek csak a tornatermében hetente többször is tartanak senior örömtáncot, mondókás baba-mama foglalkozást, gerinctornát, de még „Gen Z kortástáncot” és zumbát is a zömében egyébként TISZA-szavazó környék teljes lakosságának; senkitől nem kérnek keresztlevelet. De működik a házban verskör és gyászfeldolgozó csoport, van helytörténeti előadás, hisztikezelési tanácsadás szülőknek és konfliktuskezelési tréning anyáknak, tanulástechnika gimnazistáknak, szenzoros képességfejlesztés kicsiknek, spanyoltanfolyam, klasszikus koncert, varróműhely, ikebana workshop és ezer más program, szintén mindenki számára.

Lehet persze erre azt mondani, hogy ne vicceljünk, miért finanszíroz bármit is az állam Pasaréten, közösségi házak és budai óvodák építése helyett az összeget inkább a legszegényebb régiókra kellett volna fordítani. Egyrészt azonban a kisnyugdíjas budai néniknek, illetve a sajátos nevelési igényű gyermeket nevelő vagy esetleg kiégett, gyökértelen gazdagoknak ugyanúgy szükségük van hívogató közösségre, mint a hátrányos helyzetűeknek, másrészt közösségitér-építést (hála Istennek) bőven láthattunk a „Felzárkózó települések” program és egyéb vidékfejlesztési projektek keretében is.

a mátészalkai járásban Vaja város 50 millióból biztosít különféle foglalkozásokat mélyszegénységben élőknek, a baba-mama körtől a pénzügyi tudatosság fejlesztését segítő programokon át a helyi hagyományokra épülő, de piacképes kézművesség továbbadásáig; Alsómocsolád pedig többek között szabadtéri színpad építésére kapott százmilliót – hogy csak hármat említsek találomra a számos most futó projekt közül.

Az biztos, hogy az Orbán-kormányok bőkezűen támogatták az egyházi beruházásokat – egyidejűleg azonban azt is mondhatnánk, hogy alaposan „kitömték” többek között Alsómocsoládot is, ahol az említett színpadépítés mellett most kaptak pénzt a faluház részleges energetikai korszerűsítésére, előtte többek között településkarbantartási eszközbeszerzésekre és óvodafejlesztésre, korábban közművesítésre, turisztikai fejlesztésre, informatikai eszközparkra, az iskolai konyhára és napelemes rendszerekre.

Eközben a „túlszeretett” református egyház tavaly Nyíregyházán saját forrásból, közel egymilliárd forintból hatszáz idős ember gondozására alkalmas szociális központot hozott létre, amely demensek nappali ellátását is biztosítja (létfontosságú segítséget nyújtva ezáltal hozzátartozóiknak is), a városi református egyházközség fenntartásában; katolikus kollégáik közben az ötödik idősotthon építésébe kezdtek bele a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye területén, hogy az egyház „az idősek számára méltó, szeretetteljes környezetet biztosítson életük utolsó szakaszában”.

Megfelelő kompetenciák híján egy 444-es tényellenőrre bíznám annak tételes összesítését, hogy hány efféle hiánypótló szociális intézmény jött létre, illetve működik sokak örömére szerte az országban, de addig is böngészhetők akár a Google-értékelések is: a fogyatékossággal élők ipolytölgyesi bentlakásos ápoló-gondozó otthonáról például egy anya azt írja:

Bár mindenki, akit valaha elkényeztettek és „kitömtek”, csak ennyire kamatoztatná hasznosan mindazt, amit kapott.

***

(Nyitókép: A felújított pasaréti ferences templom; MTI / Szigetváry Zsolt)

***