Nem ezt várták, Friedrich

Mintha besűrűsödött volna az idő a Spree és a Rajna partjain: a múlt ködébe látszik veszni Olaf Scholz baloldali kormányzása és pláne az őt megelőző Angela Merkel tizenhat évnyi korszaka, pedig mai utódjuk, Friedrich Merz alig egy éve lett kancellár. A tavaly februárban tartott előre hozott szövetségi választást nem túl acélos eredménnyel, 28 százalékkal nyerte meg a Merz vezette Keresztény-demokrata Unió és a Bajorországi Keresztényszociális Unió hagyományos stratégiai szövetsége (CDU–CSU) a korábbi támogatottságát megduplázva 21 százalékot elérő Alternatíva Németországért (AfD) párt, a problémás kormányzása után 16 százalékra összeomló Németországi Szociáldemokrata Párt (SPD) és a 11 százalékosra gyengülő Szövetség ’90 – Zöldek előtt. 

A mai közvélemény-kutatási adatokat látva összetehetnék a kezüket ezekért az eredményekért a két régi nagy tömb vezetői. A legutóbbi felmérések szerint az eddig örökös ellenzéki, rendszerkritikus jobboldali AfD egyértelműen a legnépszerűbb párttá lépett elő: 27-29 százalékon áll, jelentősen megelőzve a 22 százalékos CDU–CSU-t és a 12 százalék körül álló szocdemeket. Igaz, a német gazdaság és társadalom ideologikus átneveléséért évtizedek óta küzdő, most ellenzékben lévő zöldek erősödni tudtak a választás óta. 

Merzi kelepce 

No de a CDU? Friedrich Merz – akit még az ezredforduló éveiben állított félre a hatalomra törő Angela Merkel – a régimódibb kereszténydemokraták és a jobbfelé hajló, kapitalista üzleti élet titkos favoritja volt, hogy majd egyszer ő fogja erős kézzel karakteres irányba elvinni mind a pártot, mind az ország kormányzását. Sokak előtt talán egy második Kohl-korszak víziója derengett fel egy békebeli, virágzó Németországról. A 2020-as évek sötétebb, szomorúbb valósága azonban hamar felébresztette az álmodozókat. A tavalyi választás után egyetlen reális koalíció volt lehetséges, miután az AfD-vel mindenki kizárta az együttműködést: a CDU összeállt az SPD-vel. Az ellenzékből visszatérő kereszténydemokraták azokkal a szociáldemokratákkal, akik Olaf Scholz vezetésével kormánypártként politikai, gazdasági és társadalmi válságba sodorták Németországot. A szocdemek ráadásul úgy kaptak erős pozíciókat és nekik megfelelő szakpolitikai kormányprogramokat, hogy egy csepp megbánást nem tanúsítottak a korábbi évek zsákutcája kapcsán, ellenben harcosan és dacosan képviselték ideológiai megfontolásukat és kormányzási igényeiket. A Merz vezette CDU magát zárta a csakis a szocdemekkel elképzelhető nagykoalíció kelepcéjébe. 

A rendszerpártok még azt is meglépték, hogy a választás után egy – mondjuk így – merész ötletből összehívták a régi, balos többségű parlamentet, hogy egy hatalmas, 500 milliárd eurós hitelből finanszírozott gigacsomagot fogadjanak el, amelynek célja a védelmi képességek megerősítése és az ország elavult infrastruktúrájának átfogó modernizálása. A CDU által is támogatott csomag érthető célokat szolgál, de ennek ára az eddig híresen fukar kormányzásáról és államháztartásáról ismert ország gyors eladósodása lett. 

Elkezdődött tehát a kereszténydemokrata–szociáldemokrata kormányzás, és egy év után szomorú a mérlegük, s még szomorúbbak – pontosabban dühösek – a választók. Friedrich Merz gyorsan leküzdötte magát a legnépszerűtlenebb kancellárrá: 

elődje, Scholz ennyi idő elteltével 58 százalékos, Merkel pedig az első ciklusa első éve után, 2006-ban 71 százalékos népszerűségnek örvendett. Ehhez hasonlóan alakul a kormányzat népszerűsége is: a választóknak csupán a 27 százaléka gondolja azt, hogy jó munkát végez. Ez jóval kevesebb, mint amennyien a megroggyant népszerűségű két kormánypártra összesítve szavaznának. 

A folyamatok így menetrend szerint eljutottak az általános politikai válsághoz. A repedező nagykoalíció fokozódó zajában egyre hangosabb az az elgondolás, hogy a CDU-nak szakítania kellene a szocdemekkel, és inkább meg kellene próbálnia kisebbségből kormányozni. A kancellár azonban nem kér ebből az elképzelésből. Azt állítja, a kisebbségi kormányzás nem opció, és nem akar ilyen helyzetbe kerülni. Markus Söder bajor miniszterelnök, a CSU vezetője egyenesen arról beszélt: „weimari állapotok” alakulnának ki a nagykoalíció szétesése esetén. 

Weimar felé félúton 

Ha már Weimar: tanulságos a német gazdaság állapotáról szóló híreket egymás alatt olvasni az interneten. Egy gazdasági intézet hurráoptimista címmel közli tényként, hogy „a német gazdaság úton van a zöldgazdaság” felé, a Bild című bulváros néplap viszont kicsit másféle problémáról beszél: „Németország gazdasága munkahelyeket veszít: januártól márciusig 486 ezer állás szűnt meg”. A két hír és ami mögöttük van, tökéletesen mutatja a német világon belül húzódó, egyre mélyülő törésvonalakat: az elit idült mosollyal lebegne az utópisztikus zöldjövő felé, miközben az ideológiai alapú gazdasági kényszerreformok a mélyben a régi vágású ipar és szolgáltatások leépülését, azzal együtt pedig a munkanélküliség fenyegetését hozzák magukkal. 

Friedrich Merz, aki a nemzetközi elit legtetejéről, a világ legnagyobb vagyonkezelő cégének tartott BlackRock igazgatótanácsából repült a kancellári székbe, nehezen tudná beleképzelni magát a hétköznapi emberek léthelyzetébe, és még kommunikációban sem erőlteti a megértő, népközeli politikus imázsát. Ez, párosulva azzal, hogy a kormányzaton továbbra is a világháború óta eltelt nyolc évtized két öreg rendszerpártja osztozik, természetszerűleg felhajtja az elitellenes és változást óhajtó tömegérzületet. 

A folyamat nyertese a kormányzástól továbbra is elzárt, a rendszerpártok által megvetett és elkerült AfD lett. Az Alternatíva Németországért stabilan a legnépszerűbb, bár a 27-29 százalék még mindig messze van az egyedüli többségtől, és koalíciós társ hiányában másféle többség barkácsolása elég nehéz mutatványnak látszik. 

Ősszel erőpróba 

Alice Weidel társelnök viszont el tudta vinni a stabilitás és a kiszámíthatóság felé a botránysorozatairól ismert AfD-t. Ez is nagy eredmény. 

Különösen így van ez Kelet-Németországban, ahol idén nagy megméretések és valószínűsíthető sikerek várnak rá. Szász-Anhalt és Mecklenburg-Elő-Pomeránia tartományban, illetve a szövetségi főváros Berlin tartományában szeptemberben tartanak választást, s mindhárom helyen az AfD jelentős előretörése, illetve a CDU és az SPD bezuhanása várható. 

A Magdeburg-központú Szász-Anhaltban 42 százalékon áll az AfD, 24-en a CDU, 6-on az SPD, a tengerparti Mecklenburg-Elő-Pomerániában az AfD-re 36 százaléknyian szavaznának, az SPD-re 27, a CDU-ra 10 százaléknyian. A politikailag is sokszínű Berlinben teljes a kavalkád: a CDU 20 százalékkal épphogy vezet az AfD előtt, s ott van mögöttük 15 százaléknyi támogatottságával az SPD, a szélsőséges Baloldal párt és a Szövetség ’90 – Zöldek is. A vörös Berlinben nem zárható ki az AfD győzelme sem, igaz, a többi párt valószínűleg ezután is összefog majd ellene. De hogy a társadalom meddig fogja még elfogadni, hogy az egyre stabilabban legnagyobb támogatottságú szervezet ki van zárva a kormányzás lehetőségéből, jelentős kérdés. Amolyan weimari léptékű.

Nyitókép: Friedrich Merz az Aacheni Nemzetközi Károly-díj átadóján májusban
Fotó: AFP/Sascha Schuermann