Áradjon ki a Szentlélek minden politikusra és választópolgárra, írástudóra és kommentelőre!

Érdektelen apróságnak, már-már gumicsontnak tűnhet a dolog, pláne ahhoz képest, hogy

Mégis van a házelnöki szék lecserélésében néhány önmagán túlmutató, még akár az önazonosságot, a keresztény kultúrát, sőt a pünkösdöt is érintő elem, amelyekre talán érdemes ráközelítenünk.

„Hogy valóban közkincs legyen, várhatóan a jövő hét végén átköltözik az eredeti, 1902-ben készült házelnöki szék a pulpitusról az Országgyűlés Múzeumába” – írja Forsthoffer Ágnes videójának kísérőszövegében.

Nem világos, miért muszáj mellébeszélni. Ha a szék a háztörténeti kiállítás része lesz, akkor az országházi sétára váltott jeggyel tekinthető meg – jó előre időpontot foglalva, alapértelmezetten 7000 forintért. De ha egy ingyenesen hozzáférhető kiállítótérbe helyezik is:

(Amióta azt Kövér László visszatetette az eredeti környezetébe – ő egyébként a Nemzeti Múzeumból hozatta el, ha tehát ezzel lenne baj, akkor most oda vitetnék vissza.) Vagy az ülésterem freskói sem teljesen minősülnek most közkincsnek, hanem csak akkor lennének „valóban” azok, ha kioperálnák az egészet a falból és betennék egy múzeumba, hogy lehessen velük szelfizni?

Ha valóban az lenne az ok, hogy „egy ilyen értékes bútordarab napi igénybevétele gyorsíthatja a kopást és sérüléseket okozhat”, akkor készíttettek volna egy másolatot, vagy elővették volna a 2013 előtt használt intarziás széket (hiszen ha otthon nem a dédi drága herendijéből akarjuk hétköznap inni a teát, akkor se műanyag poharat veszünk helyette, hanem minimum a terítékhez illő kerámiabögrét) – nyilvánvalónak tűnik tehát, hogy valójában ergonómiai okokból kellett műanyag görgős (és úgy tűnik, már egy rémes huzattal is ellátott) „vasalódeszkára” cserélni a 124 éves tölgyfa bútort. Az Országgyűlés Hivatala is azt lengette be már korábban, hogy a házelnök asszony „a mindennapi használat gyakorlati szempontjai alapján” fog más széket használni –

(Hogy aztán a kormányfő ezt is a Fideszre fogja.) Konzervatív szemmel legalábbis egy „sajnos fáj tőle a hátam” például megnyugtatóbb lenne a kormány önazonossághoz fűződő kapcsolata tekintetében, mint az, hogy a közkincs védelme nevében küldik a faragott magyar bútort múzeumba, és vesznek helyette egy svéd tervező kínai gyártmányú termékére hajazó széket.

De Forsthoffer Ágnes ráadásul egy harmadik indokot is felhoz, megideologizálandó a rút irodabútort: „Számomra pedig egy egyszerűbb elnöki szék a szolgálati szerepet szimbolizálja: a házelnök nem uralkodó, hanem közfeladatot ellátó tisztségviselő” – írja,

de ráadásul az már önmagában az alázatos szolgálat egyfajta megnyilvánulása, ha bár szokatlan és nehezen tologatható a szék, amelyet a magas pozícióm velejárójaként és az igényes országházi berendezés részeként kaptam, legalább (ha például Dúró Dóra is tudott benne ülni alelnökként) adok neki egy esélyt, hogy hozzászokjak. Legalább addig, amíg egy kevéssé tájidegen alternatívát nem sikerül találni.

A legnagyobb gond azonban az, hogy a házelnök ugyanazon a napon, amelyen kiposztolta, hogy ő a székcserével az oly demokratikus szerepfelfogását demonstrálja, levelet küldött szét az összes leköszönő parlamenti képviselőnek, felkérve őket, hogy „szíveskedjenek” „jótékony célokra felajánlani” a nekik járó háromhavi tiszteletdíjat.

Az odáig világos, már csak Lukács evangéliuma alapján is, hogy aki átlag felett keres és megátalkodottan nem adakozik, az csúnyán megjárhatja majd a végelszámolásnál, és akkor már hiába könyörög segítségért a pokolból – ugyanakkor az is bizonyos, hogy a hatályos országgyűlési törvény egyik pontja sem hatalmazza fel a házelnököt arra, hogy bármely parlamenti képviselőnek címeres levélben pénzgazdálkodási-életvezetési tanácsokat adjon; különös tekintettel arra, hogy az előző ciklus honatyáihoz neki még annyi köze sincs, mint a mostaniakhoz.

Ha már Szentírás, ott van egy példabeszéd a két fiúról is, akik közül az egyik azt mondja apjának, hogy kimegy a szőlőbe dolgozni, de aztán magasról tesz az ígéretére, a másik viszont azt mondja, nem megy, de végül szép csöndben mégis fogja magát, és nekilát a munkának. Mármost volna itt egy politikus, sőt pártelnök, sőt „rendszerváltó”, aki telekürtölte az országot azzal, hogy európai parlamenti fizetése felét a nép által havonta megszavazott célra eladakozza, de minden objektív tény arra utal, hogy ezt aztán nem tette meg.

Miközben az előző ciklus képviselőit utasítgatja, hogy az őket most, álláskeresés idején megillető juttatás 100 százalékát adakozzák el, ő maga milyen felajánlást tesz?

Pillanatnyilag az Országgyűlés elnöke kis híján hatmillió forintot visz haza havonta Balatonfüredre; ebből a pozícióból szólítja fel például Jámbor Andrást, hogy az utolsó fillérig „szíveskedjék” eladakozni utolsó parlamenti juttatását. Ha engem kérdeznének, a képviselői és a miniszterelnöki (és ezáltal a házelnöki) fizetések ígért jelentős csökkentése kifejezetten demagóg és kontraproduktív ötlet, de a tiszás konzultáció kitöltői elsöprő arányban szavazták meg – akkor hát, legalább amíg a frakció nem ér rá ezzel foglalkozni, mert épp sürgősen Alaptörvénybe kell foglalnia, hogy Orbán Viktor ne lehessen újra miniszterelnök,

Ha valaki nem uralkodó, hanem a harmadik legfőbb közjogi méltóságként is egy közülünk, akkor miért másoknak dirigál? Ha pedig jó keresztényként ő maga csöndben, reklámozás nélkül jótékonykodik, akkor miért feltételezi másokról, hogy maguktól nem jut eszükbe az ilyesmi? Nem lehet, hogy akadhat, akinek pont ezzel veszi el a kedvét az adakozástól?

Mindeközben Ókovács Szilveszter és Máthé Zsuzsa vállalta, hogy ők maguk finanszírozzák a múzeumba kerülő házelnöki szék hasonmásának elkészíttetését; az Operaház műhelye áll az Országház rendelkezésére. Valami ilyesmi lenne az a keresztény és magyar kultúrát védő és ápoló, értékelvű, önazonos, konstruktív és egyben határozott mecénási magatartás, ami valóban fontos és üdvös változást hozna az országban a másikra mutogatáshoz, a platóról-pulpitusról hergeléshez, a pózoláshoz és a hamis „érvekhez” képest. Pünkösd idején különösen is kérjük a Szentlelket, áradjon ki minden politikusra és választópolgárra, írástudóra és kommentelőre, gazdagra és szegényre –

***

(Nyitókép: Forsthoffer Ágnes Facebook-oldala)

***