A Bicskanyitogató Vándordíj e heti nyertese Tarr Zoltán, s igaza van: mutatjuk, miben hasonlított az Orbán-korszak a tatárdúlásra!

Lehetséges megküzdési stratégiának is tekinthető az úgynevezett „gamifikáció”:

Például hétfőn reggel megtippeli, melyik politikusé lesz a héten a Bicskanyitogató Vándordíj, aztán ha eltalálta, azért jár valami jutalom, ha pedig nem, akkor érkezhet valami vigaszdíj. Vagy növelhető a nyereményalap.

E hét hétfőjén például jó esélyekkel tehette meg bárki tétjeit a hivatalba lépő kormányfőre – ám a végén mégis izgalmassá vált a verseny.

Pedig gondolhatnánk, hogy az nemigen fokozható, amikor a saját tágas hegyvidéki otthonában Scheiber Hugó-festményt (is) tartó politikus

tehát ez a politikus amiatt hergeli közönségét, hogy 0 forintunkba kerülő festmények lógnak a közvagyont képező Karmelita kolostor falán, ráadásul panorámaterasza is van a hegytetőn álló épületnek. Ugyanúgy, ahogyan egyébként a TISZA által elfoglalt Duna-parti Szabad György Irodaháznak is, vagy a párt (az Árad a Tisza Kft.) adófizetői mikroadományokból bérelt rózsadombi főhadiszállásának, azt azonban végtelenül demagóg vergődés lenne épületbejárás keretében mutogatni, ugye.

Apropó, raktár: 2019-ben, a fúj-fúj Liget Budapest Projekt keretében készült el (a Strabag kivitelezésében) az Országos Múzeumi Restaurálási és Raktározási Központ, amely a Szépművészeti, a Néprajzi Múzeum és a Nemzeti Galéria „összesen közel 350 ezer műtárgyának megőrzéséhez biztosít kiemelkedő szakmai feltételeket és technikai hátteret”. Erről vajon hányan hallottak a statáriális leszámolás rajongói közül? Nem ciki-e olyanoknak játszania a festményekért aggódó műértőt, akik egészen eddig nem is tudtak a lepukkadt területen épült intézményről, amely a nemzeti közgyűjtemények „sok évtizedes gyűjteményi és raktározási problémáira jelent hosszú távú, megnyugtató megoldást”?

De komoly bicskanyitogatási potenciál rejlik abban is, amikor egy politikus, aki érzésre ezerszer szögezte le, hogy pártja „májustól 2,5 millió forintban maximalizálja a miniszterelnöki fizetést” (amit szimpatizánsainak 92,13 százaléka egy konzultáció keretében külön meg is szavazott), május 13-án nem ennek haladéktalan megvalósítását jelenti be, hanem azt, hogy a távozó miniszterek és államtitkárok számára egy fillért sem enged kifizetni a nekik járó végkielégítésből. Kivéve, ha megfelelő garanciát adnak arra, hogy valóban Kárpátaljára továbbítják az összeget, ahogyan ígérik, ő ugyanis ebben egyáltalán „nem biztos” –

Ilyen szankció sújtja tehát például Révész Máriuszt, az Aktív Magyarországért felelős államtitkárt is „az ország tönkretétele” miatt (többek között turistaház-fejlesztési programmal aknázta alá hazánkat – de inkább nem is reklámozom a jobbnál jobb erdei szálláshelyeket, még a végén legközelebb elhappolja valaki előlünk a kiszemelt házikót).

Itt jegyzem meg, hogy bár a hangzatos ígéret májusi miniszterelnöki (és képviselői) fizetéscsökkentésről szólt (igaz, jobban belegondolva sosem tette elé az évszámot), most, május közepén a kormánnyal szimpatizáló portálok (a Kontrollal az élen) uniszónóban arról cikkeznek, hogy „Ha beváltja ígéretét Magyar Péter, (…) úgy az számára minimum 4-5 millió forintos lemondással járna havonta”. Ez most valami érzékenyítés akar lenni, hogy ne is merjük számonkérni az ígéretet, mert az méltánytalanul nagy áldozattal járna?

A legfifikásabb azonban a 168 óra, amely egyenesen úgy tesz, mintha a dolog már hatályba is lépett volna: „Változik a kormányfői fizetés, Magyar Péter milliókról mond le” – hirdeti, miközben semmiféle ezirányú döntésről nem tud beszámolni (egészen parádés a fogalmazásmód: „már a kampányban elmondta, hogy szeretné maximalizálni a miniszterelnök fizetését, ami a jövőben 2,5 millió forint lesz. Azóta pedig már azt is bejelentette, hol lesznek a kormányülések”. Látod, polgár, ne elégedetlenkedj, a kormányülések helyszínét már be is jelentette, mi kell még, te telhetetlen, te?).

Na, de térjünk rá végre arra, hogy mindezek ellenére miért is nem Magyar Pétert illeti a héten a Bicskanyitogató Vándordíj: benyúlással megelőzte ugyanis Tarr Zoltán társadalmi kapcsolatokért és kultúráért felelős miniszter – aki szerint „a tatárjárás ahhoz képest egy laza hétvégi program, amit önök tettek az országgal”, mármint az eddigi kormánypártok.

A Fidesz miatt pszichiátriára járó gyerekeket vizionál (biztos Orbán szavaitól válik világszerte egyre elterjedtebbé a fiatalok körében például az önsértés), majd azzal a lendülettel provokál depressziót, illetve magas vérnyomást egy (többször is elismételt, a Facebookra is külön kitett) olyan állítással, amelynek értelmében ma valójában más sincs az országban, csak halálhörgés és siralom, négyzetre emelve.

Hiszen a kulturális miniszternek bizonyára nem kell bemutatni Rogerius mestert, aki ekképp számol be a tatárjárás viszonyairól:

A föld azok felett a testek felett nyerte el az uralmat, amelyek a mérgezett lándzsáktól, kardoktól és nyilaktól hullottak el; ezeket a vérüktől veres égi madarak és a fogakkal rendelkező szelíd és vadállatok rágták össze harapásaikkal gyalázatos módon, egészen a csontokig. (…) Találni lehetett sok helyen még igen hosszú ideig megfeketedett, de el nem enyészett bőrrel bevont csontvázakat, mert az ilyenek az állatoknak nem szolgálnak kedvelt étekül, csak akkor, ha másféleképpen mentek tönkre. (…) És a levegő a bűztől annyira megromlott és megfertőződött, hogy azok az emberek, akik sebeiktől félholtan a mezőkön, utakon és erdőkben maradtak, és akik talán még élhettek volna, a levegő szennyezettsége miatt kilehelték lelküket.”

Ó, bár ezt a laza délutáni programot kaptuk volna a 91 kórház- , 107 mentőállomás- és 54 szakrendelő-felújítás helyett!

Bár nyílvesszők záporoztak volna körülöttünk, nem pedig az egymilliós fizetések, amelyet a hős ellenálló Tarr Zoltán is felmarkolni volt kénytelen 2024 áprilisáig a Nemzetgazdasági Minisztérium háttérintézményénél, miután egy Batu kán seregénél is kegyetlenebb HR-es biztos kényszerítette, hogy az addigi 750 ezres jövedelmét kormányzati fizetésre cserélje!

Néhány éve a Mandinernek egy régész mesélt az általa vezetett kiskunsági ásatásokról. Az ottani XIII. századi leletek egy az egyben igazolni látszanak Rogerius mester leírását: a csontok elhelyezkedése alapján „az áldozatok döntő hányada az egykori felszínen heverve végül az enyészeté lett”.

Ugyanakkor a kutatónak van egy gondolatmenete, amelynél érezhetünk valamiféle hasonlóságot az elmúlt évekkel – ez azonban Tarr Zoltán társadalom- és történelemértelmezésével ellentétben a következő: 

„a végső soron egyértelmű mongol győzelemmel végződő összecsapás folyamán voltak pillanatok, amikor a magyar erők egyenrangú ellenfelei voltak a világverő mongol hadnak”. Ez már ugye – mutatis mutandis – ismerősebb szituációnak tűnik az orbáni évekből, mint az orrfacsaró hullaszag.

De ma szerencsére megengedő kedvemben vagyok, így felőlem jöhetünk tatárjárásos hasonlatokkal, egy feltétellel: ha most, a „tatárdúlás” elmúlásakor a keresztény vezető legott zárdába adja valamely gyermekét, hálából az ország megmeneküléséért.

Nyitókép: AI-illusztráció