Keményen küzdöttek a magyarok a mongolok ellen – új kutatások tisztázzák a tatárjárás valóságát

„Amikor pedig a tatárok a faerődítményeket már lerombolták, földdel telt zsákokat hajítottak a gépekkel az árkok feltöltésére. A magyarok és a többiek közül senki sem merészelt az árkok szélén megjelenni a kövek és nyilak miatt.” (Rogerius mester)

„A tatárok földjén két temető van: az egyikben hantolják el a kánokat, a vezéreket és az összes nemesurakat; bárhol érje őket a halál, ha lehetőség kínálkozik rá, ide hozzák őket….A másik temetőben azokat helyezik el, akiket Magyarországon öltek meg, ott ugyanis sokan lelték halálukat…” (Plano Carpini pápai követ, 1246)

A tatár pusztítást és a magyar ellenállást egyszerre megmutató szanki lelőhelyről Rosta Szabolcs régésszel beszélgettünk. A lezárt kutatás esszenciájával olvasóink találkozhatnak elsőként.

Interjúalanyunk dr. Rosta Szabolcs (1978) régész, a Kecskeméti Katona József Múzeum igazgatója, a bugaci és szanki ásatások vezetője.

***

Mint lezárt és befejezett régészeti feltárásról tudósíthatunk a bugaci lelőhelyen túl immár a szanki helyszínről is...

Akár a Bugac melletti Árpád-kori kolostorról, akár a Szank határában elterülő Kápolnahely régészeti eredményeiről beszélünk,

alkalmasak arra, hogy egy, a magyarság számára különösen fontos történelmi időszakot jobban, valóságosabban sikerüljön megismernünk. Sőt, lehetőséget adnak arra is, hogy régi, berögzült toposzokat végre átírjunk.

A bugaci Pétermonostora az Árpád-kori Magyarországnak az akkori világban elfoglalt valós nagyhatalmi helyzetéről, gazdagságáról alkotott képünket tudta nagymértékben tágítani.

A szanki lelőhely pedig jelentős mértékben járul hozzá ahhoz, hogy történelmünk egyik legnagyobb tragédiája, az 1241-42. évi tatárjárás kapcsán a kutatás a korábbiakhoz képest új magyarázatokkal tudjon szolgálni.

melyek egyúttal az ország nagy erejéről, szervezettségéről is vallanak.

Miben áll Szank különlegessége?

Abban, hogy „Kolumbusz tojásaként” itt sikerült először azonosítani olyan összefüggő jelenségeket, melyek egyértelművé tették a magyar régészet- és történettudomány számára, hogy rendszerszinten kell újraértékelni azt, amit a tatárjárásról addig gondoltunk. Ráadásul a régészetben kifejezetten ritka esetnek számít, hogy a lelőhely feltárását nem abbahagytuk, hanem valóban sikerült befejezni azt,

Az utómunkák, mint a restaurálás vagy az antropológiai vizsgálatok befejeztével jelen pillanatban pedig a végső tudományos kiértékelés, feldolgozás zajlik.

A szanki lelőhely

Rosta Szabolcs

Hogyan és mikor bukkantak a kivételes szanki lelőhelyre? Mit találtak pontosan Szank környékén?        

A Kiskunság közepén elhelyezkedő Szank nem volt ismeretlen a kutatás számára, hiszen határából 1968-ban egy 113 darabos, míg 1971-ben 1181 ezüstpénzből álló tatárjáráskori éremkincslelet is bekerült a múzeumba. 2010-ben aztán egy kivételes leletegyüttest tárt fel itt Wilhelm Gábor régész kollégám. Ekkor egy földbe mélyített épületben 34 gyermek és nő maradványai mellett kiemelkedő kvalitású aranyékszerek, hegyikristályok, ezüstpénzek és fegyverek jelezték azt, hogy

Kápolnahely dombon a kecskeméti múzeummal 2017-ben kezdtük meg az ásatást, amit némi kihagyással, 2022-ben fejeztünk be: olyan jelenségcsoport bukkant elő, amely végérvényesen feltette Szankot a tatárjárás-kutatás térképére, a templom dombját ugyanis egy koncentrikusan futó, kettős körárok vette körbe. Hagyományosan a templomok körül lévő árkokat temetőárokként tartotta számon a tudomány. Azonban az itt megfigyelt rétegtani helyzetek és kiváltképp az árkokban heverő leletek kétséget kizáróan arra utaltak, hogy esetükben védelmi célú objektumokról van szó.

Ennek nyomán aztán átértékelésre került az eddig biztosnak vélt tudományos álláspont, felismertük ugyanis a tatárjárás egyik addig ismeretlen, de messzemenő következtetésekre lehetőséget adó jelenségét: ma a korszakkal foglakozó kutatók már tényként kezelik a tatárjárás során létrejött, templomokat övező, kis síkvidéki erődítések létét.

Miről mesélnek a szanki lelőhely megrendítő emlékei?       

A feltárások befejeztével elmondhatjuk, hogy elég pontos képet kaptunk az itt lezajlott történésekről. Az árkok betöltésében nagy mennyiségű fegyver, a tatárjárás horizontjához tartozó éremleletek, arany és ezüst ékszerek, valamint a legkülönbözőbb helyzetben lévő, temetetlen halottak maradványai feküdtek. Mindezek együttese kétséget sem hagy afelől, hogy

A fegyverek egy része nyugati típusú, a 13. századi magyarság által használt fegyver volt. Kiemelendő a két épen megmaradt kard, a benyelezett formában, vagyis használat közben az árokba kerülő buzogány, a fejsze vagy a harci csákány. Néhány páncéllemez szintén a magyar felszereléshez tartozhatott, ugyanúgy, mint a nagy számban előkerülő sarkantyúk is. Ezek külön érdekessége, hogy több esetben nem elszórtan hevertek az árokban, hanem eredeti rendeltetésüknek megfelelően holttestek lábain, lábszárakon találtuk meg őket.

A fegyverek még különlegesebb részét jelentik azok a darabok, melyek a mongolok keleti fegyverzetéhez tartoztak. Számtalan típusú nyílhegyet találtunk, melyek közül kiemelkedő a csontból – főként agancsból – faragott csont nyílhegyek nagy száma. De vas hegyeink párhuzamai is megvannak keleten, köztük a vékony, tűszerű, a sodrony áttörésére használt acél páncéltörő nyílhegyeké. A támadók felszereléséhez tartozott az a hosszúkás, tizenkét éllel ellátott buzogány, mely Magyarországon ugyan ismeretlen, de a Közel-Keleten kiváló analógiái vannak.

És az árokban fekvő áldozatok?

Ezek az emberi maradványok szintén sokat elárulnak az eseményekről. Több ember hason fekvő és rendellenes, kicsavart pózban heverő vázai mellett testrészeket, valamint sok száz szórványos maradványt tártunk fel. A csontokon több esetben is megfigyelhetőek voltak erőszakos halálra utaló, úgynevezett perimortem sérülések. A fentiek együttesen, a külső védelmi árok peremén, egy szakaszon vastag „csontszőnyeget” alkotnak.

Nyilvánvaló, hogy a nagyobbrészt anatómiai rendben az árkokban fekvő embereken kívül, az áldozatok többsége az egykori felszínen feküdt. Az árok partjáról egy részük idővel bemosódott az árokba, míg a többséget az időjárás, a vadállatok majd a földművelés nyomtalanul eltüntette. Így hasonlatosan a tatárjárás nyomait megőrző egyéb helyszínekhez, csak a földbe mélyülő objektumok adnak lehetőséget a megfigyelésekre. Az áldozatok döntő hányada az egykori felszínen heverve végül az enyészeté lett. A halottak közt a férfiak mellett gyermekek és nők is voltak, mutatva azt, hogy

Mennyire rekonstruálhatóak az események?                                

Vannak olyan pillanatok, melyek kifejezetten jól megfoghatóak, és persze vannak olyan mozzanatok is, melyek rekonstruálásához – természetesen a rendelkezésre álló adatokra alapozva – szabadjára kell engednünk a fantáziánkat is. Nem tudjuk pontosan, hogy mikor zajlott az ütközet, vagy hogy kik és hányan végezték el ezt megelőzően az erődítés feladatát.

A közeli központ, a bugaci Pétermonostora tapasztalatai, valamint az ismert hadtörténeti eseménysor alapján a támadás legvalószínűbb időpontja 1241 késő tavasza, esetleg kora nyári időszaka kellett legyen. Az erődítési munkálatokra gyaníthatóan bevetettek mindenkit, míg a kiképzést akár vármegyei emberek, akár helybéli veteránok irányították. Magának az erődítésnek a megalkotásához is kellettek katonai ismeretek, hiszen a két árokhoz csatlakozó külső védművek úgy vannak elhelyezve, hogy a bejárat – és a valószínűsíthető kapuvédmű – nehezebben támadható, az árok pedig belőhető legyen.

A Gallina Zsolt által feltárt szomszédos Tázláron, a szintén halottakkal teli hármas védelmi árokrendszerénél ugyanez a tudatosság érhető tetten a kapu védelmét illetően. Komoly felismerés volt az, hogy

Mindezek nyomán felül lehet vizsgálni a korabeli magyar társadalom militarizáltságáról alkotott elképzeléseket is.

Érdekes kérdés, hogy az erőd sáncai mögött megbújó védők vajon látták-e az alig egy kilométerre történő – 2010-ben feltárt – tömeggyilkosság áldozatainak halálát, vagy a menekülők már a feldúlt területen áthaladva váltak utóbb a tatárok prédájává.

Akár személyes történetekről is beszélnek a leletek?

Bizony, ilyen is akad. Az egyik leginkább megkapó történet a belső árok mélyén megtalált 17 év körüli fiatalemberé, akinek utolsó percei szinte a szemünk előtt peregnek le. A kapuvédműhöz csatlakozó híd mellett, arcra borulva feküdt a teste, nyakába egy csont nyílvessző fúródott, egy továbbit pedig az arca alatt találtunk meg. Az ostrom utolsó pillanataiban, a belső sánc tetején állhatott, amikor bal alkarját lövés érte. A becsapódás szöge alapján alulról kapta a nyílvesszőt, mely azt valószínűsíti, hogy a támadók már az árkokon belül voltak és közeli, célzott lövéseket adtak le rá.

A sánc tetejéről 4-5 méter mélyre zuhanó fiú haláltusájában még szorította a kitépett nyílvesszőt, mely így a teste alá került. Szörnyű, ha belegondolunk, mi zajlódhatott le benne az utolsó pillanatokban, de gyanítható a lelkiállapota annak a 12-13 éves gyermeknek is, aki a külső védelmi árokban feküdt arcra bukva, és menekülés közben érte el végzete.

Jelentős mozzanat volt, amikor hosszas töprengés után rádöbbentünk, miért is fekszik sok száz kődarab a külső árok aljában. Persze rendelkezésre állt a gyors és egyszerű magyarázat, miszerint a templom pusztulása után, a feltöltődés során kerülhettek azok bele. Azonban e főként kisebb kövek, nehezen értelmezhető módon, javarészt nem a belső árokban voltak. Másrészt fegyverekkel és egyéb, egyértelműen az eseményekhez kapcsolható tárgyakkal és holttestekkel az árok aljában hevertek, egyértelművé téve, hogy ugyanazon időben kell gondolkodnunk.

Ekkor döbbentünk rá: a támadáskor komolyabb fegyverzettel nem rendelkező védők, vagyis

Megindító, ráadásul nem is példa nélküli eset a magyar történelemben, hogy végszükség esetén nők és gyerekek is részt vesznek a védekezésben.

A legújabb kutatások szerint tehát a magyarok az eddig feltételezett, fejvesztett menekülés helyett bátran felvették a harcot a tatárok ellen...                

Úgy vélem, a tatárjárásról alkotott korábbi elképzelések kapcsán mind közül

Ez nemcsak azért problémás, mert egészen egyszerűen nem így volt; hanem azért is, mert „leárazzuk” vele a 13. századi Magyarország erejét és teljesítményét, nem beszélve a hősi halált halt tíz- és százezrek emlékének, áldozatának semmibe vételéről.

Örvendetes, hogy a tatárjárással foglalkozó tudományok kutatói, az új vagy éppen újraértelmezett adatok tükrében egyre inkább hangoztatják, hogy a magyar ellenállás jóval nagyobb szerepet játszott az események végső kimenetelének alakulásában, mint ahogy azt korábban feltételezték. Kiváló hadtörténészek és történészek már a muhi csata kapcsán is rámutatnak arra, hogy a végső soron egyértelmű mongol győzelemmel végződő összecsapás folyamán voltak pillanatok, amikor a magyar erők egyenrangú ellenfelei voltak a világverő mongol hadnak, és majd a korszak kiemelkedő hadvezérének, Szübetejnek a zseniális húzása billenti csak a mérleg nyelvét a mongolok felé.

Azon is érdemes eltöprengeni, hogy az április közepén elméletileg totális győzelmet arató mongolok miért nem kelnek át több mint nyolc hónapig a Dunán? Vagy miért sorolják fel a pápának egy 1242 februárjában írt levélben, hogy melyik, a Dunától keletre lévő erősségek lehetnek a magyar ellentámadás kiindulópontjai? Mai tudásunk szerint mindkét kérdésre érdemleges és megnyugtató választ lehet adni. IV. Béla a Dunára mint természetes akadályra helyezi a védelem tengelyét, amit sikerrel őriznek meg a magyar hadak egészen annak befagyásáig. Másrészt

A Duna vonalától nyugatra lévő országrészben pedig mongol szempontból kifejezett kudarcnak minősíthetőek a tatár hadmozdulatok.

Vagyis Szank csupán egy a sokból?                    

Igen, a szanki erődítésnél tapasztaltak mindössze egy kis darabkáját adják ki a történetnek. De mind ez a hely, mind a szomszéd falu temploma körüli erőd, és a jelenleg is már több, mint száz, de a kutatás előrehaladásával folyamatosan gyarapodó számú erőd láncolata is arra világít rá, hogy

mint azt eddig sejtettük, végeredményben az egész országra kiterjedt.

Hogy ezek a kis „szükség-erődítések” milyen eséllyel állhattak ellen a mongol hadseregnek, arra éppen a leginkább érintett kiskunsági települések közel 100 százalékos pusztulási aránya ad szomorú támpontot. Azt már soha nem fogjuk megtudni, hogy a környék legerősebb pontjai, a kőtemplomot körülárkoló és megerősítő közösségek hány napig, akár hétig voltak képesek kitartani. Az mindenesetre kétségtelen, hogy valamilyen mértékben gátolták és nehézkessé tették a mongol hadigépezet zavartalan kibontakozását.

Valahol említi, hogy akár genocídiumról is beszélhetünk. Ez a brutális pusztítás, a gyermekek és nők lemészárlása annak is köszönhető, hogy a Magyar Királyság kőkeményen ellenállt a mongol hódításnak?                                        

Aligha akad régész, aki bármely régészeti korszak temetőjének feltárása során ne találkozott volna az élet természetes, esetenként kevésbé természetes végével. Az egyértelműen erőszakos halállal való szembesülés azonban ettől mégis különbözik. Hatványozottan igaz ez akkor, ha az elhalálozás módja különös kegyetlenségre utal, vagy ha az tömegesen mutatkozik. Különösen lesújtó, mikor a társadalom leginkább védtelen elemei, gyerekek és nők tragikus pusztulásának bizonyítékai kerülnek napvilágra.

Az 1241–1242. évi tatárjárás kézzelfogható nyomait rejtő régészeti lelőhelyek egyik jellegzetessége

A ma országszerte ismert és antropológiai vizsgálat alá eső emberi maradványok százas nagyságrendű adatai szerint,az áldozatoknak mindösszesen 5 százaléka felnőtt férfi. Ezzel szemben a 35 százalék felnőtt nő mellett 60 százalékos a gyerekek és fiatalok aránya.

Ennél az országos átlagnál Szankon kiegyenlítettebbek a viszonyok, mely egyben arra is rámutat, hogy a férfiak maradványait nem elsősorban települési objektumokban, hanem harcok helyszínén lehetne megtalálni. Tehát nem azért ismer a régészet arányaiban kevesebb felnőtt férfit, mert azok nem pusztultak el, hanem a nyílt színi küzdelmek során a felszínen heverő maradványaik jóval ritkábban maradtak meg.

Mi tudunk a veszteségek mértékéről?

Erről a mai napig folynak viták.

de az óvatos becslések szerint is legalább 15 százalékos emberveszteség érte az országot, alig egy év alatt. Az ország különböző területei más-más mértékben viselték a mongol hadjárat súlyát; de az bizonyos, hogy az ország közepe volt a tatároknak leginkább kitett terület, ahol a pusztulás legalább 75 százalékos lehetett. A Homokhátság egyes részein a templomos települések 13. század közepén történt elpusztulása eléri a 90-100 százalékos mértéket is!

Az ország népességveszteségének valós számát talán soha nem fogjuk megtudni, mindenesetre a kíméletlen pusztítás nagyságát érzékelteti,

Ez felfoghatatlan!

És igen, a népirtás kétségtelenül erős szó. Mindazonáltal Rogerius vagy Spalatoi Tamás munkái ide vonatkozó részeinek elolvasása után és a fenti adatok fényében ki-ki maga is eldöntheti, hogy minek nevezi ennek az egy évnek a történéseit.

Honnan közelíthetünk még, hogy jobban megértsük a példa nélküli pusztítás jelentőségét?

Talán a pszichológiát is érdemes bevonni, hogy teljes képet kapjunk arról, miért vezettek ilyen mértékű katasztrófához a dolgok. A közhiedelemmel ellentétben a mongolok maguk is tisztában voltak azzal, hogy milyen kemény háború vár rájuk. Nem véletlen, hogy a Magyarországot átkaroló hadművelet keretében csak az északi szárnyuk lényegében teljes Közép-Európát lerohanta.

Érthetetlen módon sokáig nem fordítottak kellő figyelmet azon keleti források felé, melyek jelentőségét csak mostanában sikerül felfedezni, hiszen különösen nagy értéke van azoknak a megjegyzéseknek, melyek az ellenség véleményét tükrözik. Márpedig rendre a nehéz háború, a sok veszteség köszön vissza a korabeli forrásokból. A kiváló hadtörténész, P. Szabó Sándor kínai nyelvű források alapján bizonyítja, hogy

A mongolok amúgy sem kímélték azokat a területeket, ahol ellenállásba ütköztek, előszeretettel alkalmaztak pszichológiai elemeket is a hadviselésben. Ezt Magyarországon tovább súlyosbította számukra a szokatlanul nagy vérveszteség.

Hogyan írják újra ezek az információk az eddigi, Árpád-kori Magyarországról alkotott képünket?            

Le kell szögezni, hogy az Árpád-kori Magyarország történetének újraírására alapvetően nincs szükség, hiszen azt történész és régész generációk sora egy évszádon keresztül hatalmas munkával és nagy tudással elvégezte. Véleményem szerint a modern technikai eszközök és természettudományos lehetőségek elérhetősége révén beáramló új adatok arra alkalmasak, hogy hangsúlyeltolódások történjenek.

Ezek folyományaként viszont – némi szemléletváltással – az említett összkép már komolyan változhat. És éppen ennek a társadalommal való megismertetése a lényeg: legyünk tisztában a 12-13. századi Magyarország dicső és izgalmas történetével,

Szank tanulságai éppen ide vezetnek.

Hogyan szervezte meg a védekezést a magyar állam?

Hogy az ilyen típusú erődítések megalkotásának és az ellenállás megszervezésének milyen mozgatórugói voltak, talán a legnagyobb még megválaszolásra váró rejtély. Nem maradtak fent arra utaló írásos források, miszerint központilag szerveződött volna ez a védekezési forma. Ellenben ezek nagy száma – jelenleg csak az ország közepéről több, mint száz ilyen kis erődítés lett ismert az elmúlt öt év során – mégiscsak valószínűsít valamilyen központi irányítást.

Mindamellett az tény, hogy ezek minden korábbi előzménytől függetlenül, gyaníthatóan néhány hét, esetleg hónap alatt – mint Szankon is – egymástól 2-3 kilométeren belül jöttek létre. A lelőhelyek nagy száma feltételezi azt, hogy egy ilyen típusú, szinte

– vagyis az Árpád-kori Magyar Királyság hatalma csúcspontján egy kiválóan szervezett államot és társadalmat alkotott. Másrészt Szank arra világít rá, hogy a magyarok kollektív ellenállása a mongolokkal szemben valóban jelentősen nagyobb volt, mint azt eddig sejtettük.

***

További képek a leletekről és az ásatásokról:

Nyitóképen: középkori ábrázolás a támadó tatárokról (Wikipedia)