Meleg csend helyett jeges tumultus – ez az, amiben élünk, és ez hosszú távon elviselhetetlen

Kicsit ki szeretnék pofozni egy hegyi kunyhót, már tettem is lépéseket ebbe az irányba, és e lépések egyikeként értesítettem az illetékes erdészet vezetőjét a terveimről. Aki nem volt kimondottan boldog az ötlettől, a kunyhó közelében fészkelő vándorsólyomra hivatkozott. Érvelését megértettem, tiszteletben tartom, és ha mégis arra járok, majd csak csendben üldögélek, nem zavarom az impozáns ragadozómadarat. Nem mintha eddig tervbe lett volna véve a zavarása mondjuk lakossági diszkó hangos bömböltetésével. Nem egy nagy történet, és csak azért említem meg, mert ennek kapcsán elgondolkodtam azon, hogy szép és hasznos dolog (irónia nélkül) például a vándorsólyom védelme, élőhelye háborítatlanságának biztosítása, de volna még mit tenni ezen a téren más fajok esetében is. Például az emberében.

Ezek a jogok a nyugati civilizációban állítólag komolyan vannak véve. Ettől még persze e civilizáción belül is rendszeresen hagyják figyelmen kívül ezen jogok némelyikét, vagyis általában egyszerre többet. Ukrajnában például négy éve ölik egymást a szembenálló felek, fogalmam sincs az áldozatok számáról, és pontos adatokat erre nézvést nem is tud senki, csak hozzávetőleges számok vannak forgalomban. De mondjuk most azt munkahipotézisként, hogy az orosz-ukrán háborúnak eddig nagyjából egymillió áldozata van. Amennyire meg tudom ítélni, a frontok bemerevedtek, az eddig elfoglalt területek határai már jó ideje nem nagyon tolódnak semerre. Ami arrafelé ebben a pillanatban is zajlik, felfoghatatlan és elfogadhatatlan. Ahogy felfoghatatlan és elfogadhatatlan az is, hogy Európa ezzel a keleti határain zajló infernális mészárlással szemmel láthatóan nem tud mit kezdeni. Illetve amit kezdeni látszik vele, az jól láthatóan nem old meg semmit. Eredetileg az volt a szerkesztő úr kérése, hogy írjak valamit nagycsütörtökről. Mondtam neki, hogy persze, írok, noha semmi okosat nem tudok és nem is akarok írni róla. Mindenki tudhatja jól, hogy mi történt ezen a napon, az evangéliumok beszámolnak róla. Nem is tudom, miért emlegettem itt fentebb az orosz-ukrán háborút. Nyilván csak azért, mert szégyellem magam, hogy miközben arrafelé egymást belezik ki épp, mi itt jó dolgunkban most már szinte naponta újabb és újabb hősöket nevezünk ki magunknak, amely hősök sok mindennek nevezhetők, de hősöknek talán azért mégsem. 

A napokban elém került Dsida Jenő nevezetes Nagycsütörtök című verse. Nem másolom ide, de például itt olvasható. A költő a székelykocsárdi vasútállomáson várja a csatlakozást. Kora tavaszi éjszaka, mozdonyfüst, mély magány. De ha ezt írom, mély magány, akkor ez majdnem zsurnalizmus, ócska közhely. Amiről itt Dsida beszámol, az egy ennél jóval sötétebb és mélyebb szakadék.

Ül a váróteremben, „szembe sorssal”. Az ember hajlamos a költők által megfogalmazott tapasztalatokat túlzásnak tekinteni. A költői túlzások, ugyebár. Számomra sosem volt kérdés, hogy amiről és ahogy a költők beszélnek, az nem hogy túlzás, hanem egyenesen a kristálytiszta valóság, és ehhez képest minden más csak lefokozott élet, halvány derengés, alvajárás. A költő tud valamit, amit a másik nem mer tudni. Lát valamit, amit a másik nem mer látni. És beszámol valamiről, amit a másik még magának sem mer bevallani. Dsida Jenő ebben a sötét, kocsárdi, nagycsütörtöki merengésében a halálfélelemnek olyan tájait járja be, amelyek az evangéliumból is ismerősek lehetnek. „Az embernek meleg csend kell és jeges tumultust adnak neki” – írja Simone Weil, és talán különösen hangzik, de ebben a halálfélelemmel átjárt magányban ezt a jeges tumultust érezni. Ezzel a szóval leginkább tömegjeleneteket szokás leírni, de jelenthet egyszerűen zűrzavart is. És itt most jéghideg csendet is jelent. Krisztus egyedülléte az Olajfák hegyén, amikor halálfélelmében vért verejtékezett.

Alvók között ébren lenni a lehető legsúlyosabb magány. Mert a többiek úgy vannak ott, hogy közben még sincsenek jelen. Ez a kollektív alvás talán a korszellem egyik legmarkánsabb megnyilvánulása. A folyamatos „zsizsgés”, az események felfoghatatlanul gyors áradása, a pörgés, a lárma mögött az alvás halotti csendje. „Szerettem volna néhány szót váltani jó, meghitt emberekkel” – olvassuk a versben. Ez (is) egy mélyen megrendítő mondat. De nincs kivel szót váltania. Mondanom sem kell, mennyire nincs helye manapság azoknak a tereknek, ahol néhány jó szót lehet váltani, helyettük a kommentfalak vannak, az algoritmus jeges bugyrai. Meleg csend helyett jeges tumultus, ez az, amiben élünk, és ez hosszú távon elviselhetetlen. Azt a kunyhót a hegyen minden bizonnyal azért szeretném minél gyakrabban felkeresni, hogy ettől a jeges tumultustól a lehető legtávolabb lehessek.

Ami itt ma napi rutinnak, a szokásos ügymenetnek tűnik, az valójában botrány. És már észre sem vesszük. 

Nyitókép: Ugolino de Nerio: Az utolsó vacsora (1325-30 körül)

***

***