Verjünk gyökeret létünk forrásában!
A nagyböjt az elcsendesedés, az elmélyülés és az ima ideje, amikor különösen fontos, hogy lelkünket Isten felé fordítsuk. (Nagyböjti sorozatunk II. része.) Jeges Mirjam kármelita nővér írása.

Tájékoztatjuk olvasóinkat, hogy a Mandiner tartalomszolgáltatása megszűnt, azon kizárólag korábban közzétett archív tartalmak érhetők el.
De hová is tart Jézus Krisztus virágvasárnap, miután beért a városba? Tán autogramot osztogatni megy a főtérre? Folytatja a szamaras diadalmenetet végig az összes utcán? Kényelmesen kiélvezi a népszerűség óráit?

„Ujjongj, Jeruzsálem leánya! Királyod érkezik hozzád, aki igaz és diadalmas, alázatos, és szamáron ül, szamárcsikó hátán” – jövendölte Zakariás próféta, hogy fél évezreddel később beteljesedjék az írás: Jézus Krisztus, Isten fia, akinek neve hallatára Lázár feltámasztása után pláne tömegek csődülnek össze, szamárháton vonul be Jeruzsálembe.
Mintha az egyetlen igazán higgadt és szuverén szereplő lenne a történetben: a tömeg felajzva várja,
hogy a sok csodatett után most aztán majd biztos jól elbánik a római rezsimmel is; a farizeusok megszállottan lesik, miként tehetnék el Jézust láb alól – Ő pedig ahelyett, hogy lóra pattanna és a könnyebb ellenállás irányába haladva kiszolgálná a tömegigényt, vagy a farizeusok kiengesztelése érdekében meghunyászkodva kérné a népet, hogy őt senki ne hozsannázza, inkább megy a maga útján, a próféták szavainak megfelelően, az Atya akaratát követve. „Teljesen szabad.

Felette áll az eseményeknek. Nem sodródik, sőt Ő irányítja az eseményeket”
– paradoxnak tűnő módon pedig mindeközben pont ő a történetben az engedelmes és alázatos.
Mintha csak azt prezentálná egyetlen kis jeruzsálemi mozzanattal, hogyan is néz ki egy hiteles (azaz valóban igazi) keresztény a világban, ugyanezt a vélt paradoxont élve: körülötte tombol a korszellem, magukat felsőbbrendűnek gondoló, farizeus embertársai leszólják, a tömeg hol erre hajlik, hol arra, ő azonban
fura szerzetként, a mindenkori szamárháton, jóban-rosszban, sikerben és szenvedésben is igyekszik szelíden azt tenni, ami az ő dolga.
A Szentírásban foglaltakat iránymutatásként kezelve próbál haladni az igazi cél felé. A fiatal például, aki a XXI. századi Európában gazdálkodás és menedzsment szak helyett (vagy után) a hívásnak engedve szemináriumba megy, és a hivatásában mindvégig ki is tart – egyszerre végtelenül szuverén és engedelmes. Joggal idézheti a János 10,18-at: „Nem veszi el tőlem senki, magam adom oda.” Jobban járna, szabadabb volna az, aki ehelyett engedetlenül sodródik? Aki – nem törődve holmi ősrégi szentírási mondatokkal – a neki járó lóhoz ragaszkodik? Nem úgy tűnik; Júdás se vitte túl sokra.
De hová is tart Jézus Krisztus virágvasárnap, miután beért a városba?
Tán autogramot osztogatni megy a főtérre? Folytatja a szamaras diadalmenetet végig az összes utcán? Kényelmesen kiélvezi a népszerűség óráit?
Nem, hanem bemegy a templomba, és a tőle várt politikai tisztogatás helyett onnan űzi ki az oda nem valókat, felforgatva a pénzváltók asztalait és a galambárusok padjait, és helyet készítve az imádkozóknak.
Ezen a ponton okkal jöhet zavarba minden keresztény,
aki szerint templomba még húsvétkor is fölösleges menni, merthogy le lehet bizniszelni a dolgokat Istennel bárhol privátim: itt lett volna Jézus számára az utolsó nagy lehetőség, hogy kijelentse vagy magatartásával demonstrálja, hogy a templomba járkálás felesleges plusz törvény, amely az Ő eljövetelével immár felülírandó – de nemhogy nem teszi, hanem a diadalmenetet egyfajta takarítói munkára cserélve nekilát kipucolni Isten házát.
Isten fia, kereszthalála előtt öt nappal.
Ahogyan 12 éves korában, az akkori húsvétkor is ott ült, mert „Atyja dolgaival kellett foglalkoznia”. A nagyokos XXI. századi keresztény pedig megideologizálja, hogy neki miért nincs ideje és szüksége az efféle haszontalanságokra.
De a nagyhétre ráfordulva joggal töprenghet el mindenki más is, akinek bármi köze van a kereszténységhez: vajon nálam nem hasonló-e a helyzet, mint abban a templomban?
Nem foglalja-e el az imádság helyét is valami világi vircsaft? Nem teng-e túl a zajos seftelés?
Nem maradt-e esetleg a nagyböjt végére még egy kis efféle takarítanivaló? Dehogynem, jórészt már megint kollektíve végighangoskodtuk, végiginterneteztük, végighőbörögtük a szent negyven napot.
A templom megtisztítása után pedig Jézus ahelyett, hogy sarkon fordulna, és sietne kifelé, lesve, hátha csurran-cseppen neki még egy kis hozsannázás, inkább leül odabent, és sorra meggyógyítja a hozzá érkező vakokat és sántákat. Ha varázslatos vándortanítóról volna szó, akkor már a város kapuján átlépve automatikusan, távgyógyítással baj- és betegségmentesíthette volna egész Jeruzsálemet, az lett volna az igazán hatékony eljárás – ő azonban a Megváltó, aki messze többet kínál egy sikeres ortopédiai kézrátételnél (konkrétan százannyit, plusz az örök életet),
viszont maradéktalanul tiszteletben tartja a szabad akaratot is.
Tessék, itt van neked a megtisztított templom, respektíve a nagyhét és benne a négy szabadnap, itt ülök, itt cipelem a keresztet, itt függök melletted és érted, és várlak.
„Királyod érkezik hozzád” – de csak ha szabadon és engedelmesen beengeded.
***
Ezt is ajánljuk a témában
A nagyböjt az elcsendesedés, az elmélyülés és az ima ideje, amikor különösen fontos, hogy lelkünket Isten felé fordítsuk. (Nagyböjti sorozatunk II. része.) Jeges Mirjam kármelita nővér írása.

(Nyitókép: R.J. / Mandiner)
Ezt is ajánljuk a témában
Az erények modern és posztmodern karneváljára nem „hívták meg” az alázatot. Hogy miért? Mert ezen a részeg mulatságon csak a gőg által megrontott erények vehetnek részt. (Nagyböjti sorozatunk IV. része.) Czopf Áron esszéje.
