Verjünk gyökeret létünk forrásában!

A nagyböjt az elcsendesedés, az elmélyülés és az ima ideje, amikor különösen fontos, hogy lelkünket Isten felé fordítsuk. (Nagyböjti sorozatunk II. része.) Jeges Mirjam kármelita nővér írása.

De hová is tart Jézus Krisztus virágvasárnap, miután beért a városba? Tán autogramot osztogatni megy a főtérre? Folytatja a szamaras diadalmenetet végig az összes utcán? Kényelmesen kiélvezi a népszerűség óráit?
„Ujjongj, Jeruzsálem leánya! Királyod érkezik hozzád, aki igaz és diadalmas, alázatos, és szamáron ül, szamárcsikó hátán” – jövendölte Zakariás próféta, hogy fél évezreddel később beteljesedjék az írás: Jézus Krisztus, Isten fia, akinek neve hallatára Lázár feltámasztása után pláne tömegek csődülnek össze, szamárháton vonul be Jeruzsálembe.
Mintha az egyetlen igazán higgadt és szuverén szereplő lenne a történetben: a tömeg felajzva várja,
hogy a sok csodatett után most aztán majd biztos jól elbánik a római rezsimmel is; a farizeusok megszállottan lesik, miként tehetnék el Jézust láb alól – Ő pedig ahelyett, hogy lóra pattanna és a könnyebb ellenállás irányába haladva kiszolgálná a tömegigényt, vagy a farizeusok kiengesztelése érdekében meghunyászkodva kérné a népet, hogy őt senki ne hozsannázza, inkább megy a maga útján, a próféták szavainak megfelelően, az Atya akaratát követve. „Teljesen szabad.
Felette áll az eseményeknek. Nem sodródik, sőt Ő irányítja az eseményeket”
– paradoxnak tűnő módon pedig mindeközben pont ő a történetben az engedelmes és alázatos.
Mintha csak azt prezentálná egyetlen kis jeruzsálemi mozzanattal, hogyan is néz ki egy hiteles (azaz valóban igazi) keresztény a világban, ugyanezt a vélt paradoxont élve: körülötte tombol a korszellem, magukat felsőbbrendűnek gondoló, farizeus embertársai leszólják, a tömeg hol erre hajlik, hol arra, ő azonban
fura szerzetként, a mindenkori szamárháton, jóban-rosszban, sikerben és szenvedésben is igyekszik szelíden azt tenni, ami az ő dolga.
A Szentírásban foglaltakat iránymutatásként kezelve próbál haladni az igazi cél felé. A fiatal például, aki a XXI. századi Európában gazdálkodás és menedzsment szak helyett (vagy után) a hívásnak engedve szemináriumba megy, és a hivatásában mindvégig ki is tart – egyszerre végtelenül szuverén és engedelmes. Joggal idézheti a János 10,18-at: „Nem veszi el tőlem senki, magam adom oda.” Jobban járna, szabadabb volna az, aki ehelyett engedetlenül sodródik? Aki – nem törődve holmi ősrégi szentírási mondatokkal – a neki járó lóhoz ragaszkodik? Nem úgy tűnik; Júdás se vitte túl sokra.
De hová is tart Jézus Krisztus virágvasárnap, miután beért a városba?
Tán autogramot osztogatni megy a főtérre? Folytatja a szamaras diadalmenetet végig az összes utcán? Kényelmesen kiélvezi a népszerűség óráit?
Nem, hanem bemegy a templomba, és a tőle várt politikai tisztogatás helyett onnan űzi ki az oda nem valókat, felforgatva a pénzváltók asztalait és a galambárusok padjait, és helyet készítve az imádkozóknak.
Ezen a ponton okkal jöhet zavarba minden keresztény,
aki szerint templomba még húsvétkor is fölösleges menni, merthogy le lehet bizniszelni a dolgokat Istennel bárhol privátim: itt lett volna Jézus számára az utolsó nagy lehetőség, hogy kijelentse vagy magatartásával demonstrálja, hogy a templomba járkálás felesleges plusz törvény, amely az Ő eljövetelével immár felülírandó – de nemhogy nem teszi, hanem a diadalmenetet egyfajta takarítói munkára cserélve nekilát kipucolni Isten házát.
Isten fia, kereszthalála előtt öt nappal.
Ahogyan 12 éves korában, az akkori húsvétkor is ott ült, mert „Atyja dolgaival kellett foglalkoznia”. A nagyokos XXI. századi keresztény pedig megideologizálja, hogy neki miért nincs ideje és szüksége az efféle haszontalanságokra.
De a nagyhétre ráfordulva joggal töprenghet el mindenki más is, akinek bármi köze van a kereszténységhez: vajon nálam nem hasonló-e a helyzet, mint abban a templomban?
Nem foglalja-e el az imádság helyét is valami világi vircsaft? Nem teng-e túl a zajos seftelés?
Nem maradt-e esetleg a nagyböjt végére még egy kis efféle takarítanivaló? Dehogynem, jórészt már megint kollektíve végighangoskodtuk, végiginterneteztük, végighőbörögtük a szent negyven napot.
A templom megtisztítása után pedig Jézus ahelyett, hogy sarkon fordulna, és sietne kifelé, lesve, hátha csurran-cseppen neki még egy kis hozsannázás, inkább leül odabent, és sorra meggyógyítja a hozzá érkező vakokat és sántákat. Ha varázslatos vándortanítóról volna szó, akkor már a város kapuján átlépve automatikusan, távgyógyítással baj- és betegségmentesíthette volna egész Jeruzsálemet, az lett volna az igazán hatékony eljárás – ő azonban a Megváltó, aki messze többet kínál egy sikeres ortopédiai kézrátételnél (konkrétan százannyit, plusz az örök életet),
viszont maradéktalanul tiszteletben tartja a szabad akaratot is.
Tessék, itt van neked a megtisztított templom, respektíve a nagyhét és benne a négy szabadnap, itt ülök, itt cipelem a keresztet, itt függök melletted és érted, és várlak.
„Királyod érkezik hozzád” – de csak ha szabadon és engedelmesen beengeded.
***
Ezt is ajánljuk a témában
A nagyböjt az elcsendesedés, az elmélyülés és az ima ideje, amikor különösen fontos, hogy lelkünket Isten felé fordítsuk. (Nagyböjti sorozatunk II. része.) Jeges Mirjam kármelita nővér írása.
(Nyitókép: R.J. / Mandiner)
Ezt is ajánljuk a témában
Az erények modern és posztmodern karneváljára nem „hívták meg” az alázatot. Hogy miért? Mert ezen a részeg mulatságon csak a gőg által megrontott erények vehetnek részt. (Nagyböjti sorozatunk IV. része.) Czopf Áron esszéje.