Jó vergődés után még jobb vergődés

Tapintani lehet a magyar köz­figyelem elfordulását mindentől, ami rajtunk kívül van. Magyar Péter győzelme óta nem szüremkedik be a minden­napjainkba az, hogy az üzemanyag­árakat – bivalyerős forint mellett is! – 700 forint környékére lökő nemzet­közi körülmények inkább súlyosbodni látszanak, mintsem enyhülni. Szinte visszhangtalanul zajlott le a világ két elefántjának tapogatózása a pekingi Csungnanhajban.

Németország akkora bajban van, amekkorára egy évvel ezelőtt, Friedrich Merz kancellár hivatalba lépésekor senki nem számított. A várakozások arról szóltak, hogy a tűz és a víz házasításával próbálkozó szociáldemokrata­– zöld–­liberális jelzőlámpa-koalíció jó vergődése után valami olyasmi jön, amiben Németország a 21. század első két, a mostaninál sikeresebbnek mondható évtizedét töltötte: a klasszikus kereszténydemokrata–szocdem nagykoalíció, amely „legalább kormányozni tud”. Pláne annyi pénzből, amennyi Németországnak Angela Merkel legjobb éveiben sem igazán állt rendelkezésére: az adósságfékszabály fellazítása és az ötszázmilliárd eurós eladósodás mesés növekedési pályát rajzolt Németország, ezáltal egész Európa gazdasága elé. 

Piti politikai hibák következtek egymás után: a koalíció képes volt összeveszni egy alkotmánybírói jelölésen, a tartományi választások eredményétől rettegve reformbizottságok eredménytelen ülésezésével töltötte a „reformok őszének” szánt 2025-ös hónapokat; 2026 elejére pedig sikerült a csapatkivonásig menően összeveszni az amerikaiakkal, elérni, hogy a Németországban jellemzően hangtalanul működő kétkamarás rendszer láthatóvá váljon, és egy fontos törvény ne menjen át egyhangúlag a tartományi miniszterelnökökből álló Bundesraton. Sőt, világossá vált az is, hogy rövid távon

A Kereszténydemokrata Uniónak (CDU) az Alternatíva Németországért (AfD) párt immáron nem a sarkában van, hanem előtte, ami belül súlyosan rombolja az ezért felelőssé tett párt­vezetés tekintélyét és képességét arra, hogy bármilyen irányba vezesse, nehéz döntések mögött egyesítse a szervezetet. A Németországi Szociáldemokrata Párt (SPD) pedig 13 százalékos támogatottságával a legjobb úton halad a kispártiság felé, ami maradék szavazóbázisához, a szakszervezeti világ elvárásaihoz való görcsös ragaszkodásra készteti. Abban a történelmi helyzetben, amikor rajtuk kívül már mindenki látja: Német­ország stagnálásának első számú oka az, hogy a szekeret húzó dolgozóknak és vállalkozóknak túl nagy terhet jelent egy ennyire túlburjánzó jóléti állam finanszírozása.

Mindeközben a gazdasági számokon nem látszik az ötszázmilliárd eurónyi friss pénz, s egyre hangosabbak a vádak annak kapcsán, hogy a német eladósodás mégsem infrastrukturális beruházások és iparfejlesztés céljából történt, hanem a haldokló jóléti állam következő néhány éves túlélésének megvásárlására. 

Görcsből és bátortalanságból már­pedig nem épül sikeres kormányzás, s ezt a választók vissza is jelzik: Friedrich Merz munkájával a németek 30 százaléka elégedett csupán, ami az előző húsz év kancellárjai közül messze a legrosszabb érték, 28 százalékponttal múlja alul a híresen sikertelen Olaf Scholzot. A jó vergődésből még jobb vergődésbe csúszott Német­ország, az onnan várt európai erő megint nem érkezett meg. Ebből nem baj lesz, hanem már baj van.

(Nyitókép: Odd ANDERSEN / AFP)