Igen, tényleg itt maradt mindaz, ami Berzsenyi lényege volt

Május 7-én volt Berzsenyi Dániel születésének kétszázötvenedik évfordulója. Ebben a nagy turbulenciában persze elsikkadt ez is, bár turbulencia nélkül se ezzel a hírrel lett volna tele a sajtó. Többször írtam már róla az évek során, emlegettem különféle jelenségek vagy különféle alkotók, leginkább Ambrus Lajos kapcsán. 

Jó tíz évvel ezelőtt egy kánikulai napon meglátogattuk a családdal Berzsenyi niklai kúriáját, amely ma emlékházként működik. Természetesen nem volt ott rajtunk kívül senki. Ténferegtünk az emlékházban, nézegettem a kiállított relikviákat és kéziratokat, a gyerekek rohangásztak le-föl a helyiségekben. Különös tud lenni egy ilyen emlékház egy forró nyári napon. Nyilván egy ködös novemberi napon is különös.

Élt itt valamikor valaki, egy jelentős személyiség, egy jelentős művész. Évtizedeken át e falak között ébredt, itt mosakodott, ebédelt, dolgozott, vacsorált, itt aludt, itt szerelmeskedett satöbbi. 

A kérdésem ilyenkor mindig az, hogy vajon maradt-e belőle itt valami. És ha igen, mi az. És ha nem maradt semmi, akkor mi, az úgynevezett utókor mit keresünk itt, mi hajt minket ide. A hagyománytisztelet? A leselkedés vágya? A kettő együtt? A megszokás? Vagy másról van szó? Vagy magunk sem tudjuk, miről van szó? Alkatilag úgy vagyok összerakva, hogy például egy ilyen emlékházban mindig az egykori jelenlét még mindig itt rejtőző nyomait keresem. Ami azt jelenti, hogy fogalmam sincs, mit keresek. Ez a keresés leginkább egyfajta figyelmet jelent. Vagy egyfajta meditációt. Mivel nem tudom, mit keresek, nincsenek eszközeim se a kereséshez. Legfeljebb én magam lehetek az eszköz, a saját érzékenységem, hangoltságom lehet az eszköz. De ez a hangoltság is különös valami. Nem irányítható, nem befolyásolható. És vagy jelen van, vagy nincs jelen. Ha épp nincs jelen, tudatosan nem hívható elő. Külön kérésre nem áll rendelkezésre. 

Ténferegtem az emlékházban a rekkenő hőségben, a gyerekek rohangásztak, a feleségem a nyomukban, az egyiknek pisilnie kellett, a másik megéhezett. 

Kinéztem a kertbe. A csinos park is senyvedett a száraz forróságban. A finom, távoli, egyenletes zúgást először észre sem vettem, csak miután besétáltam az egyik termetes fenyő alá. Vadméhek dongtak odafent a tűleveles lombkoronában. A vadméhek dongása, ahogy például a harkály kopácsolása is, csak elmélyíti a csendet. A csend alkatrészei. Erről a dongásról eszembe jutott Hamvas Béla egyik esszéje, amelyben Berzsenyiről ír. Direkt nem néztem meg most ezt az esszét, nem akartam, hogy befolyásoljon. Csak az emlékeimre hagyatkozom. 

Berzsenyi kapcsán Hamvas a méhesről ír, a méhes meditatív zsongásáról, arról az álom és az ébrenlét határán lebegő állapotról, ami a költőnek leginkább megfelel. Rémlik, hogy Hamvas aztán a magyarság egészére is kiterjeszti mindezt, nemzetkarakterológiát teremtve.

Hamvas olyasmit ír emlékeim szerint, hogy Berzsenyi leginkább a méhesében szeretett üldögélni, ott merengett, álmodott, kizárva a kiábrándító rögvalóságot. Nem tudom, így volt ez, vagy inkább Hamvas költői fantáziájából ered. De mindegy is, hogy így volt-e. Mivel életrajza szerint sikeres gazdálkodó volt, a rögvalósághoz azért mégis jócskán lehetett köze. 

De érteni vélem, mire utalhatott mégis Hamvas ezzel a méhessel. Ahogy hallgattam a fenyő lombkoronájában dongó méhrajt, úgy éreztem, ez az a nyom, amit kerestem. Ebben a dongásban találtam rá Berzsenyire. Ez az, ami itt maradt belőle, ez az atmoszféra. Ez a dongás a költészetének esszenciája, amelyben Hellász, Árkádia és Pannonia összeér. „[A]z idő hirtelen elrepűl, / Mint a nyíl s zuhogó patak” – írja Horác című versében. Az idő ilyen, igen. „Használd a napokat, s ami jelen vagyon, / Forró szívvel öleld” – írja még ugyanitt.

Ha nem is a megértésnek, de a csodálkozásnak, a mindent átérzésnek. Megtaláltam a méhest. Igen, tényleg itt maradt mindaz, ami Berzsenyi lényege volt.

(Nyitókép: )