A zenemű egészében, a nyitánytól a fináléig ráadásul komoly szerepet kap a tárogató, amit a legtöbben ma is inkább népi hangszerként tartanak számon, klasszikus zenei közegben kevésbé szokott feltűnni.
Ahogy a darab megalkotása is egy mélyen ihletett folyamat volt, ugyanilyen sorsszerű volt a találkozásom azokkal az emberekkel, akikkel találkoznom kellett ahhoz, hogy a végeredmény a lehető legteljesebb legyen. Így például Erdő Zoltán tárogatóművésszel, a Nemzeti Tárogatóintézet alapítójával, aki nagyon sokat tesz azért, hogy hungarikum hangszerünk, a tárogató a klasszikus zene világában is megtalálja a méltó helyét.
A műben a tárogató mindkét arcát megmutatja: az első és a záró tételben klasszikus kamarazenei hangszerként működik közre, az átvezető részeknél pedig az népénekesekkel muzsikál együtt. Ugyanis a hallgató nem csak zenei élményben részesül, hanem egy történet részesévé is válik, amely történelmi hazánk varázslatos tájain vezeti végig és invitálja az identitáskeresés kultikus útjára.