Hogyan lehetett túlélni a földre szállt poklot Budapesten 1944-'45-ben?

Az Erdélyi Szalon kiadó már eddig is kiemelkedően fontos és nem csak a történészek, de a széles közönség számára is izgalmas olvasmányélményt jelenti kiadványokkal örvendeztette meg a történelemkedvelőket. 

mely rengeteg korabeli fotóval, és kerületek alapján csoportosított emlékezéssel mutatja be a főváros ostromát.

Mint Mihályi Balázs térképész írja a kötet hátlapján, 1944 karácsonyán zárták körbe Budapestet a megszálló szovjet vezetésű csapatók, és ezzel megkezdődött a világtörténelem egyik legmegrázóbb fejezete. Az ostrom alatt 25-30000 polgári személy vesztette életét, több, mint amennyi magyar katona esett el ezalatt a városban. Az átélő több százezer civilről ritkábban esik szó, ezért a megyei lapok útján felhívás került közzétételre, hogy a téma kapcsán a civil nézőpont is megjelenhessen. A Budapest ostroma kutatócsoport ennek feltárását végzi, a szervezet sokáig csak családi körben elbeszélhető, megélt történelmet szeretné a következő generációk számára is hozzáférhetővé tenni. A személyes dokumentumokban írtak nagyon jól kiegészítik a levéltári források sok esetben töredékes információit és hiteles képet adnak a korabeli mindennapok valóságáról. A gyűjteményt több mint félszáz szerző jegyzi; három tucat emlékirat, több mint tíz napló és számos levél tanúskodik a főváros tragédiájáról, 1944 és 1945 téli hónapjairól.

amikor a XI. kerületi Gedei Károlyhoz betörtek a nyilasok, ellenállókat kutatva. A család egy szimpatikus német (valószínűleg magyarországi sváb) tiszt oltalma alá került. „A bemutatást maga Pityu bácsi végezte el. (…) Bemutatta dr. Gedey Géza járási táblabírót, majd rezzenés nélkül sorjában a további jelenlévőt: Szent-Györgyi Albert tudós professzort, barátját, a zsidó származású egyetemi tanárt, Szeder Ferenc üldözött szociáldemokrata vezetőt.” „A német tiszt a beszélgetés végén tudatta, hogy várhatóan még két hétig tartózkodik itt, és úgy számítsanak, hogy azt követően a társaság tagjai az ő védőszárnyai alól kikerülnek. Legyenek még óvatosabbak, mert a háborút már elveszettnek lehet tekinteni” – így a figyelmeztetés. A nyilasok többször is megpróbáltak betörni, volt, hogy „nem történt semmi az égvilágon”, más alkalommal a fegyveresek feltörték az ajtót, de akkor éppen egy magyar tiszt fenyegette meg a randalírozókat ordítozva, hogy a frontra küldi őket. „A testvérek megértették az üzenet lényegét.”

aki arra emlékezett vissza, hogy cukorbeteg édesanyja milyen megpróbáltatásokon ment keresztül, amikor a szovjet katonák betörtek a pincébe, ahol bujkáltak. Ugyan édesanyja végül elkerülte a nemi erőszakot, ám az élmény megviselte, egészségi állapota súlyosan romlott. „Rögtön inzulininjekciót adtam be az Ő segítségével. De miután olvastam, hogy vénába kell adni az injekciót, elrohantam, hogy keressek valakit, aki ezt meg tudja tenni. Egyik bunkerból fel, a másikba le, közben minden ismerős mozgósítva lett, és segítségemre is voltak. Sajnos, nemcsak a telepen nem volt orvos, de az állandó lövések miatt meg nem is lehetett messzire menni. (…) Szegény A: alig volt magánál, fél méteres hó volt mindenütt.” Édesanyja még néhány napig szenvedett, majd a kapott gondoskodás ellenére elhunyt. A napló ezt követően a gyász élményeit is megrendítő szavakkal írja le.

Nagy Domonkos Imre a Bartók Béla út 64. sz. alól, szintúgy a XI. kerületben (akkor ez volt a Horthy Miklós út) egy kisgyermek szemszögéből írta le, milyen volt átvészelni az ostromot és a betegséget. Noha a történetet nyilván később édesanyja elmondásából ismerte meg, hiszen maga öt éves volt az események idején, az elbeszélés így is segít átélni, milyen volt végigcsinálni az ostromot egy kisgyermekes szülőnek (és egy kisgyermeknek):

Budapest ostroma 1945. február 13-ig tartott, a szovjet veszteségek körülbelül 70 ezer főre, a magyar veszteségek halottakkal, sebesültekkel és hadifoglyokkal együtt 125 ezer főre tehetők, nem számolva a Mihályi által 30 ezer főre tett civil veszteséget. 

Fotó: Fortepan, 52075