Hogyan néz ki a Moszad belülről? Feltárulnak a titokzatos kémszervezet titkai!

Yossi Cohen, a Moszad – az izraeli hírszerzés – volt igazgatója nagyon fontos emlékiratot írt A szabadság kardja címmel, amely most magyarul is megjelent a Művelt Nép kiadó gondozásában. Nem mindennapi dolog, hogy az egyébként legendák és mítoszok által övezett, egyben világhírű izraeli szolgálat valamelyik vezetője emlékezéssel álljon a nyilvánosság elé, és még ritkább, hogy ez ilyen kevés idővel az után történjen meg, hogy átadta volna székét. Ez az első nagyobb nyilvános visszaemlékezése azóta, hogy 2021-ben távozott a szolgálat éléről. 

A könyv jelentős része Cohen szakmai pályafutására koncentrál, különösen a Moszad működésére az ő igazgatósága alatt (2016–2021). Cohen utal rá, hogy egy a korabeli izraeli jobboldalt nagyon tisztelő családban nőtt fel, idoljai között voltak Ze’év Zsabotyinszkij, a Likud szellemi atyja, és Menachem Begin, a párt tényleges alapítója is. A szerző kiemeli azokat az akciókat, amelyeket az izraeli hírszerzés sikertörténeteiként tart számon, köztük az iráni nukleáris archívum 2018-as megszerzését, amelyet a Moszad egyik legfontosabb eredményeként mutat be. Mint emlékezetes, ekkor kaphattuk először írásos bizonyítékot az iráni archívumokból arról, hogy az irániak tényleg atombomba eszkábálásával töltik az idejüket, tehát nukleáris programjuk nem békés célú. Erről pl. így ír Cohen: „Nagy terület volt. Odavittünk mindent, ami a behatolás megtervezéséhez kellett: teherautókat, konténereket, autentikus széfeket és nagy, dühös kutyákkal őrzött raktármásolatokat. Hatalmas mennyiségű ellátmányra volt szükségünk, óriási erővágóktól kezdve nagy teljesítményű hegesztőberendezésekig. Rengeteg időbe is telt. A Moszad beszerzett eredeti széfeket. Hatalmasak voltak, vagy hat méter magasak.” (136. o.). 

Persze a már megjelent kritikák szerint a művet az izraeli biztonsági cenzúra is korlátozza, ezért számos műveleti részlet hiányzik vagy homályos – de hát nem várható el a Moszad volt igazgatójától, hogy csak úgy bármit leírjon. Eközben viszont külön hangsúlyt kap az, hogy a modern hírszerzésben a hagyományos emberi források mellett egyre nagyobb szerepet kap a kibertér, a mesterséges intelligencia és a közösségi média.

A Moszad volt vezetője részletesen tárgyalja az Ábrahám Egyezmények hátterét, és azt állítja, hogy a Moszad háttérkapcsolatai és informális diplomáciája is hozzájárult Izrael és több arab állam – például az Egyesült Arab Emírségek és Bahrein – közeledéséhez. Ezt persze mondjuk az évekkel ezelőtt megjelent sajtócikkekből is lehetett tudni, mégis unikális betekintést enged a kötet abba, hogyan látta egy meghatározó tényező belülről ezeket a legkevésbé sem egyszerű tárgyalásokat. 

Cohen ezekre hosszú távú, hírszerzés-központú szemléletből tekint, és hangsúlyozza a biztonságpolitikai realitásokat, eközben azonban világos: míg nyitott arra, hogy mérsékelt muszlimokkal együtt működjön és igenis keresi a barátokat a régióban Izrael számára, de képes arra is, hogy ha kell, halálos erővel lesújtva védje meg hazáját. 

amit a Hamász végzett el Izraelben. Bár Cohen már nem volt hivatalban a Hamász-támadás idején, a könyv ezzel a traumatikus eseménnyel is foglalkozik. A kötet nyíltan ír a megelőzés és elrettentés korlátairól, és beismeri, hogy hatalmas hiba történt Izrael részéről – mindezt fájdalommal mondja el. Emellett kritikát fogalmaz meg a nyugati világ Közel-Kelet-értelmezésével kapcsolatban, és egy erősebben biztonságközpontú megközelítést sürget. Mint utal rá, az arab világból származó keleti zsidók jobban értik a muszlimokat, mint a nyugatiak: „Ahogy sok zsidó Európából nyugati tudattal érkezett, úgy sokan olyan észak-afrikai vagy arab országokból jöttek, mint Egyiptom, Libanon, Szíria és Irak. Más értékekkel, más nyelvvel, más héber kiejtéssel. (...) A vezetés nem a gyönge szívűeknek és a zavaros fejűeknek való. Az ember ne próbáljon más lenni, mint aki!” (283.). 

A nemzetközi sajtóban a könyvet sokan egyszerre memoárnak és politikai üzenetnek is tekintik.

bár ő maga ezt nem erősítette meg, és tagadja, hogy a könyv politikai kampány része lenne. Mindazonáltal nehéz lenne nem észre venni, hogy a szerző lépten-nyomon arról ír, hogy milyen víziója van Izraelről, mik a hibák, milyen irányba kéne mennie az országnak. 

Annyi bizton állítható, hogy ez a munka egy ritka betekintés az izraeli hírszerzés egyik legfontosabb vezetőjének gondolkodásába, élményeibe. A legerősebb részek kétségkívül az iráni műveletekhez, a modern kémkedés átalakulásához és a regionális diplomáciához kapcsolódnak. Bárki, akit érdekel a Moszad, Izrael, vagy a Közel-Kelet, jól teszi, ha kézbe veszi ez a fontos könyvet, ami most magyarul is olvasható. 

Fotó: Ficsor Márton