Nagypéntek kikerülhetetlen. Neked fontos, hogy figyelsz-e rá

Nem tesz jót Nagypénteknek a bizonyosság.

Mert ez így, kérem, nagyon könnyű. Felülnézetből, Isten-módban éljük meg Nagypénteket; a szent három napról is tudjuk, hogy három, a mély gyászünnep után menten megüljük a fényes örömünnepet,

Pedig Nagypéntek arról szólna, hogy van tét. Hogy amennyit az ember magától tud, amennyit ér, az mind ott látható a kereszten. Élünk, dolgozunk, csinálunk csúnyákat-szépeket, értékek és romok egyvelege jár a nyomunkban, de a maga erejéből az emberi élet a semmire fut ki. A halál sötétségére, ami még csak sötétség sem; azért azonosítjuk a sötétséggel, mert annál jobb metaforát nem ismerünk a semmire. Pedig igazán ismerhetnénk egyébként, mert ezek vagyunk önmagunktól. Ötven-száz évnyi villanások két semmi között. Ennek világmindenségnyi súlya nehezedne ránk Nagypénteken, ha ugyan nem vakítana el bennünket az édesen könnyű bizonyosság.

Nem, nem erről szól Nagypéntek, túl könnyű ez így. Azt érdemelnénk, hogy egy kicsit legalább nézzünk szembe a sötétséggel. Hogy ízlelgessük egy kicsit, milyen volna Isten nélkül élni, biztos tudatában annak, hogy az, amit csinálunk, az örökkévalóság perspektívájából nézve semmit sem ér. Hogy van kívülünk egy kezdet és vég nélküli nagyprojekt, amelynek nem vagyunk részei; hogy van a minden, és mi ahhoz képest a semmi vagyunk. Nagypéntekre szükség volna ahhoz, hogy értsük, miből is lettünk mi megváltva, s ezen az alapon becsüljük meg a Mindenható jelentőségét. Ez most így aligha megy. Túl közel van Húsvét.

Érezhették ezt talán a katolikus szenthagyomány spiritus rectorai is; nem véletlen, hogy Húsvéttől egy hétre, Virágvasárnapra tették a legvelőtrázóbb, a legünnepélyesebb, a legigazibb passiót: Máté evangélistáét. Otthon, a győri bencéseknél a virágvasárnapi passió ráadásul nem egyszerűen csak dallamosabban felolvasott evangélium; nem, az ott nagyszerű paptanárunk, Kelemen Áron egyházzenész doktor saját kompozíciójában hangzik el, részletgazdag szóló narráció, monumentális többszólamú turbák és katolikus népénekek váltakozásaként, a módját megadva, nem ritkán kilencven percben.

A mindennapokban kissé fásult népénekek hirtelen valóban fájdalomtelien csengenek; a passióban felcsendülő Ó Jézus, Jézus és Keresztények, sírjatok nem tévesztendők össze egy álmos évközi vasárnapon rutinból kántált társaikkal. Nagypéntek túl mélyen van ahhoz, hogy Húsvét előtt három nappal meg lehessen élni igazán. Ezért kell már Virágvasárnap elkezdeni.

Persze ehhez ma reggel már késő van. Ezért vegyék soraimat passió-reklámnak; nem véletlenül van mindenütt Nagypénteken is. Hogy hosszú? Hogy hallották már? Hogy Jézus Krisztus kereszthalála és feltámadása a kereszténység legelcsépeltebb története? Nos, pont azért. Ez a történet úgy van velünk a mindennapokban, mint a levegő, s Nagypéntek az a minősített pillanat, amikor időt kell szakítanunk a súlyának átérzésére. Enélkül semmit sem ér az egész kereszténység, kedves illemszabályok és szép idézetek harmonikus egyvelege csupán, lényegétől fosztatik meg.

Enélkül élő hit nincs, márpedig élő hit nélkül az emberi sors ugyanoda gravitál vissza, Nagypéntekre: a semmibe, az Isten által meg nem váltott ember nyomorúságos állapotába.

Nagypéntek kikerülhetetlen. Nagypéntek úgy van vele, hogy neki nem számít, figyelsz-e rá, megadod-e neki a gyászünnep jelentette minőségi időt. A végtelen mélységet, ürességet, sötétséget megélheted aktívan az erre kijelölt néhány napon, vagy megéled tudtodon kívül az év összes többi napján, élő hit nélküli, Istentől meg nem váltott, tiszta emberi állapotod révén.

Jobb aktívan szembesülni, mintsem passzívan szembetalálkozni vele. Jobb egyszer egy évben alámerülni az emberi semmibe, mint ki sem emelkedni belőle észrevétlen.

Az alámerülés napja ez.

***

(Nyitókép: R.J. / Mandiner)