Ami ezen a napon történt, azt ember nem találhatja ki

Nagycsütörtökről kell írnom valamit. Nem azért, mert rám parancsoltak, hanem mert elvállaltam.

mert most inkább már csendben szeretnék lenni. Aki olyan fecsegőnek született, mint én, attól természetes, ha ragaszkodik ahhoz, hogy a szent idő csendes legyen. Márpedig most, nagyhéten, de valójában már hamvazószerda óta, szent idő van. Az embernek amúgy is meg kell ragadnia minden alkalmat, hogy csendben maradjon – ezt persze még csak hiszem és vallom, ritkán teszem.

Persze azért néha meg kell szólalni, írni is kell a böjt alatt, akkor pont nagycsütörtökről ne írjak semmit? Elzavarom tehát a csöndet az ünnep kedvéért, amely pont csöndre intene, „sors elől szökve, mégis szembe sorssal” – ahogy Dsida Jenő írja éppen Nagycsütörtök című költeményében. Pedig de irigylem most a nyirkos, hideg és sötét éjen a kocsárdi pályaudvaron ragadt költőt, aki fogvacogva, kínlódva nézett körül, kit szólíthatna meg kedves szavakkal, de nem volt kihez szóljon, mert

Vallásos rémköltemény ez, ha létezik ilyen műfaj, mégis irigylem a helyzetet, amelyben nincs kifogás: csak csönd van. Meg persze a magányos rettegés, de éppen ez az érzelem segíti hozzá a lírai ént, hogy a nagycsütörtök éjjelén vérrel verejtékező Krisztussal azonosulhasson.

És ha már mégis ennyit fecsegtem, lassan rátérek arra, amiről írni szeretnék. Írhatnék arról, mekkora alázatról tett tanúbizonyságot Jézus, amikor megmosta tanítványai lábát. Nem kis dolog ez, de ahhoz képest, hogy Isten emberré lett, szinte már semmiség. Tiszteletreméltó Fulton Sheen érsek egyszer egy beszédében azt mondta,

és onnantól kezdve életünk végéig csak ugatva fejezhetnénk ki magunkat, majd a többi kutya „hálából” széttépne minket. Ehhez nincs mit hozzátenni, ezért nem is teszek hozzá semmit.

Inkább arról írnék még, hogy az Eucharisztia, melyet Jézus nagycsütörtök vacsoráján alapított, maga a csönd. Nem az „énidő”-féle egocsönd, hanem az a pillanat, amikor Isten úgy fejezi ki a szeretetét, hogy nem emberi szavakkal, „kutyaugatással”, szól hozzánk,

csakis Isten tudhatta jó előre, hogy az ő szeretete emberi szavakkal valójában kifejezhetetlen, és hogy mennyi félreértés, vita és veszekedés lesz a rá hivatkozó szavakból, ezért hagyott meg nekünk egy olyan titkot, amely nem igényel hangzatos szónoklatokat.

Még a legnagyobb teológusok vagy a legfinomabb érzékenységgel megáldott lelkipásztorok szónoklatai sem képesek erre.

„Nincsenek szavak rá, hogy akár töredékes magyarázatot tudjak adni arra vonatkozólag, hogy mi történik a lelkem és Isten között” – írta egy levelében Szent Pio atya.

De tovább is mehetünk, sőt menjünk is: az Eucharisztia sosem csal meg – csak mi véthetünk ellene, ahogy Júdás meg is tette az utolsó vacsorán, amikor nem tiszta lelkiismerettel evett az Úr testéből és ivott a véréből –, de a szavak, amellett, hogy az igazságot képtelenek tökéletesen kifejezni, egyenesen meg is csalhatnak. Ki ne ismerné a vallásosok fecsegését, ami gyakran alakul jókora zagyvaságokká? Nem, nem másokra mutogatok,

De a szavak csalfaságát, a hitrizsázás kártékonyságát is csak szavakkal tudom kifejezni. Akkor pedig már inkább beszéljen helyettem Sík Sándor (én pedig végre elhallgatok):

„Hiszek, és hitem súlyos és kemény.
Nem tünde tan, nem pille vélemény.
Nincs benne így-úgy, bárcsak és talán:
Igen és nem, kereken, magyarán.”

***

(Nyitókép: R.J. / Mandiner)