„Alászállt a poklokra” – mit jelent ez?

A nyugalom napja – ez a nagyszombat.

A második isteni személy, a megtestesült Ige holtan fekszik a sírban. Mintha megpihenne a dráma csúcspontján. A keresztény ember most meglátogatja a szentsírt, Krisztus nyughelyét. Az Úr „alászáll a poklokra”, pontosabban a holtak országába. A katolikus egyház ilyenkor napról napra Nagy Szent Leó pápa elmélkedéseit is olvassa. 

Az elmélkedés értelmibb és aktívabb, a szemlélődés intuitívabb és passzívabb. Most inkább elmélkedni fogunk, hogy az segítse a szemlélődést. Elmélkedünk test és lélek viszonyán; arról, hogy mit jelent a lélek halhatatlansága, hogy mi volt Krisztus „alászállása a poklokra”, s miért van vége a halállal az érdemszerzésnek. Majd buzdítunk az elmélkedés utáni szemlélődésre.

Mindenekelőtt tehát alkalmat ad e nap arra, hogy elmélkedjünk test és lélek viszonyán. A modern felfogás szerint, ha materialisták vagyunk, akkor nincs lélek; ha pedig lélekhívők vagyunk, akkor a testünk esetleges, amiben csak „lakozik” a lelkünk.

ugyanakkor a kettő egy szubsztanciát alkot, a testünk nem esetleges, hanem konstitutív eleme valónknak, mivel ezt jelenti az, hogy megtestesült lények vagyunk. A következő bekezdés egy kissé elvont és filozófiai nyelven vezeti le a lélek halhatatlanságát, de átugorható.

Boethius így defininálja a személyt: racionális természetű egyéni szubsztancia. Edward Feser az emberi természetről és a halhatatlanságról szóló, 2024-es munkájában azt írja, ez azt jelenti, hogy

Hozzáteszi: a racionalitás testetlen és valójában teljesen anyagtalan. Egy személy vagy racionális szubsztancia tehát, amely nem más, mint racionális szubsztancia, tisztán testetlen módon – az ilyen szellemi lényeket hagyományosan angyalnak nevezzük. Mi, emberek azonban megtestesült lények vagyunk. Azonban részben testetlenek vagyunk, testetlen részünk pedig túléli a test halálát. Ugyanis

Mert ha nincs benne semmi, aminek lehetősége lenne valamilyen más szubsztanciális formát felvenni, akkor nincs benne semmi, ami elveszíthetné az őt alkotó szubsztanciális formát, amely szubsztanciaként alkotja. Ennélfogva nincs benne semmi, ami miatt megszűnhetne.”  Továbbá „a halálkor az emberi test szubsztrátumának számító elsődleges anyag elveszti az emberi lény lényegi formáját. De a szubsztanciális forma és a szubsztancia, amelynek formája, nem szűnik meg önmagában, mert nem minden, ami az embert alkotja, függ a testtől, tehát az elsődleges anyagtól.” Azaz 

és így a szubsztancia, amelynek a képességei, megmarad. Az is biztos, hogy a szóban forgó szubsztancia nem teljes.”

Ha hiszünk a halál utáni életben, akkor mondhatjuk, hogy a lélek a test feltámadásáig „fázik”, nem teljes. Edward Feser úgy írja le a testi halált mint „a test teljes amputációját”; a lélekről a halál leamputálja a testet, de az csak a testtel teljes. Mivel tehát „az emberi eleve sohasem teljesen testi, hanem van egy nem-testi vagy testetlen része, nevezetesen az elme a gondolkodási és akaraterő képességével. Ez a rész megmarad – pontosabban a szubsztancia, ami az embert alkotja, megmarad, erre a részre redukálva.”

Ez a tanítás Jézus korában is szokatlan volt, a görögség jó része hitt a lélek halhatatlanságában, de a testet börtönnek tekintette, amitől a lélek a halálban végre megszabadul.

De mi az a kissé Indiana Jones-os dolog, hogy Krisztus halála és feltámadása közt „alászállt a poklokra”? Egyrészt „nem más, mint maga a halál átélése. Az egyház a hitével tanúsítja, hogy Krisztus valóban meghalt, mégpedig a mi halálunkkal. Magára vette az egész emberi sorsot, s a halál vállalása a teljes engedelmesség kifejezése volt. Egészen vállalta az Atyától kapott küldetést, hogy emberi életével megdicsőítse őt. Ugyanakkor kifejezte azt is, hogy velünk van a halálban, és bennünket is ki tud vezetni a halál átkából”.

Másrészt 

Ezért mondja a Jel 1,18, hogy az Ő kezében van a halálnak és az alvilágnak a kulcsa. A Szentírás szerint az alvilágban, mely több részből áll (vö. Lk 16,19-31; →hádesz), más-más helyük (sorsuk) van a jóknak és a rosszaknak. A Hitvallás a hagyományos értelmezés szerint azt mondja, hogy Jézus az alvilágnak abba a részébe szállt le, melyben az ószövetségi igazak megváltásukra vártak (limbus Patrum vagy a pokol tornáca). Az egyházatyák Krisztus pokolra szállását részben megváltástani, részben krisztológiai szempontból dolgozták föl. Megkülönböztették a Krisztus előtt meghalt igazakat és kárhozottakat. Krisztus az igazaknak viszi meg az örömhírt, tehát igehirdetéssel üdvözíti őket, s olyan elképzelés is van, hogy részesíti őket a keresztségben.”

miért zárul le az „érdemszerzés időszaka” a halállal, és miért számít, hogy milyen állapotban van lelkünk a halálunk pillanatában, miért nem inkább az egész életünk minden cselekedetét teszik mérlegre?

Megint Edward Feserhez fordulok. Mint írja: Aquinói Szent Tamás szerint pusztán filozófiai megfontolások mentén, az isteni kinyilatkoztatásra nem hivatkozva kimutatható, hogy a halál után az akarat már nem változtathatja meg alapvető irányultságát. „Vagyis az a cél, amelyet a legnagyobbra értékel, és amelyre hivatkozva megítéli, hogy milyen más célokat érdemes kitűzni, megváltoztathatatlanul rögzül.

És Aquinói felfogása szerint ha egy értelmes szubsztancia örökké Istenhez kötődik, az üdvösséget jelent, míg ha örökké valami máshoz kötődik, mint Istenhez, az azt jelenti, hogy elkárhozott. 

Mégiscsak úgy lettünk megteremtve, hogy életünk Istenre irányuljon. S ezen a ponton egy szokatlan szerzőt idézek, mégpedig a kommunikációkutatás egyik első fenegyerekét, A Gutenberg-galaxis szerzőjét, Marshall McLuhant, aki konvertita katolikus volt: a személyes hit „nem fogalmak kérdése, hanem észlelésé, egy azonnali realitásé”. Máshol McLuhan ugyanígy értelmezi azt a bibliai részt, miszerint: „Vigyázzatok, hogyan hallgatjátok; Mert akinek van, még kap hozzá; akinek pedig nincs, attól még azt is elveszik, amiről azt véli, hogy az övé.” (Lukács 8:18) Szerinte ez úgy értendő, hogy

Akik viszont érzékelhető, közvetlen valamiként tekintenek rá, amivel érintkezni lehet, és ami rezonál, azok alkotják a ’jó földet’”. (The Medium and the Light; Reflections on Religion. XXI.)

A kereszténység filozófiai-teológiai igazságainak elfogadásából, amelyeket amúgy nem érdemes valamilyen szubjektív hitélmény miatt sutba dobni, következik a továbblépés a személyes Istenkapcsolat felé. Elvégre

Ez aztán igazolja az összes antropologizáló Istenábrázolást, illetve az Isten dicsőségét emberi fogalmak szerint visszaadó egyházi pompát. Ilyen Istenábrázolás a nagyszombati sír is. A sírlátogatás személyes Istenkapcsolatra hív, arra, hogy legyünk Isten barátai. Ha tehát átelmélkedtük a leírtakat, s nagyszombat egyéb titkait, jöhet a szemlélődés, a szentsír előtt vagy imazsámolyon, vagy akárhogy. Addig az egyetlen egy napig, amíg nem üres a sír. Mert hát

***

***

(Nyitókép: R.J. / Mandiner)