Sokan mentális betegséget kreálnak a hétköznapi problémákból – Joanna Williams a Mandinernek

***

Ön írt egy könyvet arról, miként nyert a woke-ideológia (How Woke Won). Egyesek azonban már a woke hanyatlását vizionálják. Hogy látja, kinek van igaza?

Szerintem ez egy nagyon jó kérdés, és ez jelenleg nagy vita az Egyesült Királyságban, ahol sokan azt mondják, hogy a woke hanyatlóban van, hogy legyőzték. És azt hiszem, ezt nagyrészt Trump elnök amerikai választásokon aratott győzelme miatt mondják, de azért is, mert az Egyesült Királyságban volt néhány jogi ügy, különösen a nemek közötti egyenlőséggel kapcsolatban. 

Trump megválasztása óta sok nagyvállalat egy kicsit visszavett a DEI, azaz a sokszínűség, egyenlőség és befogadás woke-kal átitatott erőltetéséből. Valójában viszont, különösen az egyetemeken és az iskolákban, pontosan ugyanazok az emberek végzik pontosan ugyanazt a munkát, csak ahelyett, hogy DEI-nek neveznék, most valami olyasmit mondanak, hogy belonging, welcome (tartozni valahová). Csak más nevet adnak neki, de ugyanazt csinálják. Az Egyesült Királyságban a faji kérdésekben óriási nyomás nehezedik az emberekre és az intézményekre, hogy csatlakozzanak ahhoz, amit én úgy jellemeznék, hogy nagyon is faji alapú gondolkodásmód, az emberek különböző csoportokba sorolása. Szóval nem vagyok annyira bizakodó. Úgy értem, még a nemek tekintetében sem. Tudják, az NHS (a nemzeti egészségügyi szolgáltató – SzG) az Egyesült Királyságban kisgyermekeket és gyerekeket kezelt pubertásblokkolókkal, hormonokkal, hogy megállítsák a pubertásukat. Aztán ezt betiltották. Ez egy igazi siker, mert miért kellene egészséges gyerekeket bedrogozni, hogy megállítsák a pubertásukat? De az NHS elindított egy orvosi kísérletet, amelyre a gyerekek is jelentkezhetnek. Így kipróbálhatjuk, hogy milyen hatása van ezeknek a gyógyszereknek.

Szóval mégsem tiltották be?

Azt hiszem, az emberek egy kicsit tudatosabbak abban, hogy milyen nyelvet használnak. Történt néhány jogi változás, ami nagyon-nagyon jó, de ez egy nagyon hosszú küzdelem. 

Sok intézményben továbbra is vegyes nemű öltözők, vegyes nemű WC-k voltak, és nagyon-nagyon kevés dolog változott. Sőt, azt hiszem, hogy egyes iskolákban és egyetemeken a Legfelsőbb Bíróság ítélete elleni reakcióként továbbra is erőltetik, hogy a nem az egy érzés.

És mit gondol a pszichológus szakma helyzetéről? Magyarországon a pszichológusok túlnyomó többsége liberális, alig találni konzervatívokat köztük.

Igen, szerintem ez egy nagyon-nagyon nagy probléma az Egyesült Királyságban, és szerintem három különböző dolog történik. Az egyik, hogy vannak sztenderdek, amelyeket a szakmában dolgozóknak el kell fogadniuk. A pszichológusoknak például ma sajnos meg kell erősíteniük azt, amit a gyerekek a nemükről mondanak, vagy amit bárki mond a nemükről, mert állítólag a megkérdőjelezés káros lenne a számukra. Tehát 

 Míg ha finoman kérdőre vonod, és azt mondod, miért gondolod ezt, és miért gondolod, hogy lány vagy, az talán más eredményt hozna. Szerintem a másik dolog, amit a pszichológia tesz, az az, hogy a társadalom egészében általánosabb érzetet kelt arról, hogy a mentális betegségek nagyon elterjedtek. Az Egyesült Királyságban óriási problémánk van azzal, hogy különösen sok fiatal azt hiszi, hogy mentálisan beteg, és nagy összegű segélyeket kap, hogy ne kelljen dolgoznia, mert diagnosztizálták náluk a depressziót, a szorongást, az ADHD-t vagy az autizmust.

Ezek valódi diagnózisok, vagy csak a fiatalok a mindennapi normális problémák miatt medikalizálják magukat?

Utóbbi, abszolút. Mentális betegséget kreálnak a hétköznapi problémákból vagy a megküzdési dolgokból. Különösen a tinédzserek számára néha szomorúnak lenni normális, nyilván nem mindig, de néha szomorúnak lenni, aggódni normális. De még az olyan dolgokon is, mint 

Ezek normális emberi viselkedések, de a pszichológus szakma, úgy tűnik nekem, nagyon gyorsan kiosztotta ezeket a diagnózisokat, és egyfajta hivatalos bélyeget adott, hogy ez a te diagnózisod, és medikalizálta ezeket a normális emberi viselkedéseket. A harmadik dolog, amit mondanék, ami ebből következik, az az, hogy a nagyon-nagyon súlyos mentális egészségi állapotú emberek kezelésére, mint például a skizofrének, nincsenek források, nincsenek orvosok, nagyon-nagyon nehéz orvost találni, nagyon nehéz kórházi helyet találni. De ha fekete vagy, és problémáid vannak, akkor valószínűleg faji traumáról van szó, és orvosi diagnózist kell kapnod a faji traumádra. 

Van egy kötete az akadémiai szabadságról a konformizmus korában. Donald Trump épp most vonja vissza a Harvard támogatását, amíg a egyetem nem hajlandó lemondani a szélsőbaloldali eszmék terjesztéséről.

Ellentmondásos érzéseim vannak ezzel kapcsolatban, mert egyrészt azt gondolom, hogy ez nagyszerű. És úgy gondolom, hogy különösen Amerikában és az Egyesült Királyságban, valamint Ausztrália egyes részein az antiszemitizmus az egyetemen nagyon nagy probléma, és nagyon ellenséges környezetet teremt a zsidó diákok számára. És ez az antiszemitizmus az október 7-i pogrom óta nyilvánul meg igazán. Emellett a DEI-gondolkodás és az identitáspolitika intézményesülése miatt az egyetemeken ez annyira meggyökeresedett. Egész valómmal 

Viszont kicsit aggódok amiatt, hogy egy alternatív szabályrendszert vezetünk be, és az elképzelés, hogy az akadémikusok hallgassák el a politikai véleményüket, nem hiszem, hogy jó dolog lenne. Egy ideális világban az egyetemen a jobb- és baloldali akadémikusok és az eszmék teljes keveréke képviseltetné magát. Nem hiszem, hogy az egyes nézetek betiltása jó ötlet, és soha nem is működik. Nem lehet cenzúrázni az ostoba eszméket. Sokkal jobb, ha az összes rossz ötletet nyilvánosságra hozzuk, hogy megkérdőjelezhessük őket. Tehát 80 százalékban úgy gondolom, hogy amit Trump tesz, az nagyszerű, 20 százalékban viszont egy kicsit aggódom, hogy ne kezdjük el a cenzúrát az ellenkező irányból bevezetni.

Hogy lehet megmenteni az egyetemi világot?

Remélem, hogy meg lehet menteni őket. A legrégebbi egyetemek már majdnem ezer éve léteznek. És ha belegondolunk az emberiség ezeréves történelmébe, akkor volt a felvilágosodás, volt a reneszánsz, voltak világháborúk, az emberiség történelmének mindenféle szörnyű eseménye. És az egyetemek így vagy úgy, de túlélték ezeket a nagy politikai változásokat. Úgy gondolom tehát, hogy az egyetemekről nem szabad lemondanunk, de ez nem jelenti azt, hogy alábecsüljük a probléma nagyságát. És úgy gondolom, hogy bizonyos értelemben az egyetemek nem különülnek el attól a kultúrától, amelyben élünk, nem különülnek el a társadalom többi részétől. Az egész társadalomnak értékelnie kellene a szólásszabadságot, a tudást, az igazság keresését. És úgy gondolom, hogy amíg ezek a változások nem kezdődnek el a társadalom egészén belül, addig ez nem fog tükröződni az egyetemeken is. Az Egyesült Királyságban körülbelül 50 százalék, azaz az iskolát végzettek fele megy egyetemre. Szerintem ez túl sok. 

Azt hiszem, egy kicsit olyan érveket is felhozhatunk, mint amiről Trump Amerikában beszélt, hogy a menedzserek, a menedzsment, a bürokrácia nagy részét ki kell vonni az egyetemekről, mert gyakran a bürokráciában van a politika, ami a sokszínűségért felelős tisztviselőkkel, a befogadásért felelős tisztviselőkkel és az összes ilyen vezetői szereppel jár. Ha visszamegyünk néhány évtizeddel ezelőttre, akkor az egyetemeken akadémikusok voltak a legnagyobb csoport a diákok után. A diákok voltak a legnagyobb csoport, majd az akadémikusok és a vezetők csoportja sokkal kisebb volt. Ma már sok brit egyetemen 50-50 százalékban vannak jelen az egyetemi oktatók és a menedzserek. Az akadémikusok szerepe egyre csökken. Jó lenne helyreállítani ezt az egyensúlyt, hogy kevesebb vezető legyen, és az akadémikusoknak több beleszólásuk legyen a szakértelmük, nem pedig a politikai nézeteik alapján.

Tapasztalt-e valaha diszkriminációt az akadémiai szférában?

Ó, igen. Például amikor felkértek, hogy tartsak egy beszédet a londoni King's College-ban. Ez néhány évvel ezelőtt történt, miután megjelent az akadémiai szabadságról szóló könyvem, felkértek, hogy tartsak előadást az akadémiai szabadságról. 

Örömmel mondhatom, hogy a előadás lezajlott, de nagyon kellemetlen a légkör, amikor annyi biztonsági őr véd. Én csak ülök itt, és az akadémiai szabadságról beszélek, és mégis ott van ez a sok biztonsági őr, akiknek az embereket ki és be kell engedni. Ez tényleg szörnyű. Az akadémiai élet nagyban függ a szakértői véleményezéstől, azaz a tanulmányaid lektorálásától (peer review). Tehát ha írsz egy cikket, akkor más akadémikusok fogják megítélni, hogy ez a cikk jó-e vagy sem. És ha a politikai nézeteid elfogadhatóak, vagy ha a cikkben kifejtett nézeteid elfogadhatóak, akkor mindenki azt mondja, hogy nagyszerű, átmegy, publikálják, ez hozzásegíthet előléptetéshez és jobb fizetéshez. 

És még ha hihetetlenül keményen dolgozol is, vagy jó vagy abban, amit csinálsz, akkor sem jutsz előrébb. Persze aztán látod a fiatalabb kollégákat, akikről tudod, hogy kevesebb munkát végeztek, mint te, nem olyan jók, mint te, és ők kapják az előléptetéseket, a jutalmakat, a magas fizetést, te pedig küszködsz, ha a nézeteid nem illeszkednek a karrieredhez.

Ez a könyve miről szól pontosan?

A könyvben azt állítom, hogy a konformitásra irányuló nyomás a szakértői bírálati rendszerből, tehát a lektorálásból (peer review) ered. Amikor ez a gyerekek esetében történik, akkor ezt csoportnyomásnak nevezzük, és ez rossz dolog. De az akadémiai életben is domináns az elképzelés, hogy meg kell felelned a társaid nézeteinek. De természetesen a tudás nem így fejlődik, és a szakértői értékelésnek sem így kellene működnie. Ennek egy olyan módnak kellene lennie, amellyel tesztelhetjük a tudást. Jelenleg 

 de nem csak ott. Ha megnézzük a kovidot, amikor a világjárvány először kezdődött, volt néhány ember, aki azt mondta, hogy komolyan kell vennünk azt az elképzelést, hogy ez a vírus egy kínai laboratóriumból szivárgott ki. És láthatjuk, hogy a tudományos közösség azonnal lecsapott erre az érvre. Ez egyáltalán nem volt elfogadható érv. És sok nagy tudományos folyóirat nem publikált semmit, ami ezt az érvelést alátámasztotta volna. De ahogy teltek az évek, egyre több bizonyíték mutatott abba az irányba, hogy ez egy laboratóriumból kiszivárgott vírus. A vitát mégis mintha lezárták volna. Pedig ha kiderülne, hogy laboratóriumból szabadult el, akkor akkor több biztonsági intézkedést tudnánk bevezetni annak érdekében, hogy biztosítsuk, hogy ilyesmi ne forduljon elő még egyszer. De ha még csak nem is beszélhetünk erről, akkor a laboratóriumok ugyanúgy folytatják, mint korábban, és fennáll a veszélye annak, hogy valami hasonló újra megtörténhet. Tehát igen, van ez a politikai nyomás a társadalomtudományokban, de szerintem más tudományterületeken is.

És mi a helyzet az angolszász iskolákban?

Nagy szerencsém volt, hogy hat hónapig az MCC Budapest vendégkutatója lehettem, és ezalatt az idő alatt egy könyvet írtam az oktatás politizálásáról, amely sokkal inkább az iskolákra összpontosított. A címe: Nincs szükségünk indoktrinációra (We Don’t Need No Indoctrination – utalás a Pink Floyd legendás We Don’t Need No Education című számára – SzG). A könyv arra mutat rá, hogy az iskolák hogyan használják fel a szexuális és párkapcsolati nevelést, az állampolgárságra nevelést, a gyűléseket, az iskolák körül zajló különböző dolgokat, a tanórán kívüli tevékenységeket, sőt még magukat a tantárgyakat is. Mint például a történelmet, amit arra használnak, hogy a népük történelmének negatív aspektusait tanítsák meg, ami nagyon egyoldalú politikai nézetet közvetít a gyerekek felé. Szerintem az eredmény nem oktatás, hanem indoktrináció. A könyv remélhetőleg a jövő év elején fog megjelenni. Számomra most ez a legfontosabb téma, mert az iskolát politikai célokra használni szerintem botrányos dolog.