Donald Trump akciója sokként érte a világot, de a legmélyebb nyomokat azokban hagyta, akik elmenekültek a Maduro-rezsim elől. Budapesten, egy spanyol nyelvű mise után beszélgettünk a hazájuktól távol szakadt venezuelaiakkal, akik egyszerre éreznek reményt, félelmet és bizonytalanságot.
Budapest szívében, a Víziváros ódon házai között megbújó Fő utcai kapucinus templom falai egy különös, feszültséggel teli vasárnapi – spanyolnyelvű – szentmisének adtak otthont. A magyarországi venezuelai közösség tagjai gyűltek össze ide, hogy a szülőföldjükről érkező, drámai és sokszor ellentmondásos hírek árnyékában keressenek spirituális kapaszkodót. Az oltárnál José Antonio Rodríguez García, a szentszéki nunciatúra elsőbeosztottja és egy Spanyolországból érkezett vendégpap celebrálta a szertatást, s az elhangzó fohászok középpontjában egyetlen ország állt: Venezuela. Imádkoztak a caracasi utcákon ünneplőkért, a bizonytalanságban virrasztó családokért és azért a törékeny reményért, amely huszonhat évnyi sötétség után villant fel újra, amikor Donald Trump letartóztatta Nicolás Madurot.
Ezt is ajánljuk a témában
Történelmi nap, ami mindent megváltoztat. Nicolás Maduro bilincsben, a feleségével együtt vitték el az amerikaiak. A Magyarországon élő venezuelai keresztények számára a kínzások, a szétszakított családok és az évek óta tartó rettegés után most először csillant fel a remény – de figyelmeztetnek: a diktátor bukása még nem a vége.
A szertartás végén a templomkertben és a padsorok között lassan megeredtek a nyelvek. Az arcokon a megkönnyebbülés és a mély szorongás furcsa elegye tükröződött. Az első reakciók között a sokk volt a legmeghatározóbb. Az egyik asszony még mindig a hatása alatt állt annak a pillanatnak, amikor először meglátta a híreket.
Amikor a tévében azt mondták, bombázzák Caracast, majdnem megállt a szívem”
– emlékezett vissza remegő hangon. „Azonnal a családomat hívtam, azt hittem, kitört a háború, vagy amerikai invázió indult.” Számára a hit és a politika elválaszthatatlan: „Úgy érzem, ezt a pillanatot senki nem veheti el tőlünk. Huszonhat év után végre eljött az idő, és hatalmas remény van bennem. Isten kísér minket ezen az úton, mert Venezuela mélyen hívő ország. Isten ideje tökéletes, és tudjuk, hogy végül győzni fogunk a sötétség felett.” Elmesélte, hogy családja nagy része Barquisimetóban él, abban a városban, amely az események egyik kritikus pontjává vált a légibázis körüli mozgolódások miatt. A videóhívások során Barquisimeto és Budapest között egyszerre folytak a könnyek és csendültek fel az énekek.
A tömegben egy másik, San Cristóbalból származó hölgy az emigránsokat kínozó belső vívódásokról beszélt. Az ő számára az elmúlt órák egy érzelmi hullámvasúttal értek fel. „Keverednek bennem az érzések. Az első pillanatban határtalan boldogságot éreztem, azt hittem, minden varázsütésre megoldódik. De aztán jött a kétely és a félelem” – vallotta be őszintén. Különösen érzékenyen érintették a nemzetközi reakciók, főleg azok az európai liberális vagy baloldali körökből érkező bírálatok, amelyek a nemzetközi jogra hivatkozva ítélik el a történéseket.
Nem vagyok politikus, de venezuelaiként azt mondom: isteni igazságszolgáltatás történik. Aki nem élt ott, aki nem látta a nép szenvedését, az ne beszéljen szuverenitásról a kényelmes foteljéből. Mi évek óta a fényre várunk.”
Delcy Rodríguez alelnök kapcsán is gyanakvó maradt; nem bízik azokban, akik a rendszer részei voltak.
A nap legrészletesebb és legmegrendítőbb beszámolóját azonban egy hazánkban tanító, venezuelai tanárnőtől hallottam, aki történelemszemléletével próbálta keretbe foglalni a káoszt. Számára a hírek nem csupán politikai fejlemények voltak, hanem fizikai és mentális trauma kezdete. „Történelemtanárként próbáltam felidézni az alkotmányunk idevágó cikkelyeit, de a fejem majd szétrobbant a feszültségtől” – kezdte, felidézve a pillanatot, amikor a YouTube-on meglátta a drámai szalagcímeket. Azonnal telefonálni kezdett, és sikerült elérnie egy rokonát a caracasi hajnalban, aki megnyugtatta, hogy nem teljes bombázásról, vagy invázióról van szó, hanem a rezsim lefejezéséről. Ez a hír azonban egy pillanat alatt feltépte a múlt sebeit. Pontosan tudja, mit jelent egy – kvázi – államcsíny: instabilitást, erőszakot és rettegést. „Ez nem csak annyi, hogy valakit kiveszünk, és mást beteszünk”. „Délután négy órára már olyan elviselhetetlen fejfájásom volt, hogy alig láttam. Két erős fájdalomcsillapítót kellett bevennem, hogy egyáltalán állni tudjak a lábamon és ne őrüljek meg a hírektől.”
Mélyen hívő keresztényként a tanárnő súlyos morális dilemmákkal is szembesült az örömhírek kapcsán. „Talán furcsán hangzik, de bűntudatom volt, amiért örömet éreztem. Kértem Istent, bocsássa meg, ha ez az öröm rosszindulatból fakad, de nem arról van szó. Nem a bosszúvágy hajt minket, hanem az igazságkeresés.
Nem akarok rosszat senkinek, de nem tudok eltekinteni attól a rengeteg családtól, akik az elmúlt huszonhat év alatt tönkrementek. Hiszem, hogy minden tettnek következménye van. Ha rosszat tettél, bűnhődnöd kell.”
A beszélgetés során hangsúlyozta, hogy a változás nem lehet egy egyszerű „cserebere”. „Az országnak teljes átalakulásra, transzformációra van szüksége, nem csak egy új arcra a tévében. Ez egy hosszú folyamat lesz. Huszonhat évig tartott a rombolás, reálisan nézve talán újabb huszonhat évre lesz szükségünk, hogy visszaépítsük, amit elveszítettünk. De el kell kezdeni.”
A külföldi beavatkozással kapcsolatban is megfogalmazta pragmatikus véleményét, emlékeztetve azokat, akik most a szuverenitást féltik. „Azt mondják, nem szabadna hagyni, hogy más országok beleavatkozzanak. Én meg kérdezem: és akkor hol voltatok, amikor a választásokat elcsalták? Hol voltatok, amikor a saját népétől rabolták el a hatalmat? Az életben semmi sincs ingyen, ezt megtanultam. Ha valaki segít, annak ára van, de néha nincs más út a szabaduláshoz.” A tanárnő szavai mögött egy olyan ember tapasztalata állt, aki a saját bőrén érzi a történelem súlyát, és aki szerint a mostani folyamatnak mindenképpen alkotmányos mederben kell maradnia. „Azt kérem Istentől, hogy adjon mindenkinek türelmet és empátiát. Ne a bosszú vezessen minket, hanem az a vágy, hogy vége legyen a rémálomnak.”
A templom melletti kis téren állt még egy idős házaspár is, akiknek története csendesebb, de annál beszédesebb volt. Magyar-venezuelai származásuk révén mindkét világot ismerik, ők voltak a legóvatosabbak; az amerikai beavatkozás lehetősége nem örömmel, hanem mély aggodalommal töltötte el őket. Nem mernek bővebben beszélni, a Caracasban maradt rokonaikkal is csak tőmondatokban kommunikálnak. „Minden rendben” – ennyi a válasz. Félnek a nyílt konfliktustól, és attól, hogy a nagyhatalmi játszmák közepette éppen a kisemberek vesznek majd el.
„Kérdezzen minket egy év múlva. Akkor talán már tisztábban látunk” – mondta az idős úr halkan.
Ezzel szemben van aki már a jövőt tervezi. „Az első gondolatom az volt: mikor találkozhatunk újra? Mikor mehetünk végre haza?” – lelkendezett egy hölgy. Számára a Trump-adminisztráció fellépése az utolsó esélyt jelentette, miután úgy érezte, a nemzetközi szervezetek cserbenhagyták őket. „Sírtunk az örömtől, zenét hallgattunk, és végre elhittük: van remény.” Az azonnali az újjáépítés lehetőségét keresi, még ha tudja is, hogy az út rögös lesz.
Ahogy a harangszó elült a Fő utcában, és a csoportok lassan feloldódtak a vasárnapi estében, a venezuelai közösség tagjaiban optimista kíváncsiság lapult. Bár Delcy Rodríguez és a rezsim más figurái még szabadlábon vannak, és a jövő tele van kérdőjelekkel, mégis, valami visszavonhatatlanul megváltozott. Nem tudják, mit hoz a holnap Caracastól Barquisimetóig, és nem tudják, mikor láthatják újra San Cristóbal hegyeit, de az bizonyos, hogy a venezuelaiak huszonhat év után végre újra elhiszik, hogy van remény.
„Isten ideje tökéletes. Lehet, hogy lassan őrölnek a malmok, de most végre elindult valami.” Hogy ez a valami a szabadság hajnala vagy egy újabb kaotikus fejezet kezdete, azt csak az idő dönti el – de a reményt már senki sem veheti el tőlük.
Nyitókép: ANGELA WEISS, Federico Parra / AFP
Miről is szól valójában a kormányzás?
Az amerikai elnök támogatása a nacionalista-konzervatív kelet-európai vezetők felé meghaladja a hagyományos szövetségi logikát – írja az onet.pl.
„A magyar alapítású Wizz Air jelentős, 39 százalékos kapacitásbővítést tervez Spanyolországban 2026-ra, célja a Ryanair és az Easyjet piacának meghódítása” – írja a spanyol ABC.
Kérdéses, hogy miként történne az urán eltávolítása az országból.
A piacok különösen a Hormuzi-szoros helyzete miatt figyelnek.
Az amerikai vezetés kevés térségismerettel próbálja lezárni az orosz–ukrán háborút, miközben egy későbbi stratégiai és gazdasági orosz partnerség lehetőségét keresi.
„Nagyon jó” megbeszélést folytatott Szaúd-Arábia, az Egyesült Arab Emírségek, Katar, Bahrein és Jordánia uralkodójával, valamint a török, a pakisztáni és az egyiptomi államfővel.
Fiatalon prostituáltak szolgálatait vette igénybe, a kártyaszenvedélye pedig anyagi romlással fenyegette. Így nézett szembe bűneivel a fejedelem!
Egyelőre nincsen hivatalos ferencvárosi bejelentés...
