Megjöttek a franciák és a „legjobb pillanatban” kezdték el fasisztázni Trumpot

„Technolibertárius, izolacionista fasiszta, plutopopulista? Az Egyesült Államok 47. elnökének politikáját lehetetlen meghatározni. Míg egyesek az európai rezsimekhez hasonlítják, mások az amerikai-amerikai értelmezés mellett érvelnek, még akkor is, ha ez egy új kifejezés kitalálását jelenti” – írja Valentine Faure a francia Le Monde-ban.

A publicista játékot ajánl: vegyük az összes ismert politikai rezsimformát, keverjük össze és húzzunk két sorsot – biztosan kapunk egy kísérletet a trumpizmus meghatározására.

Donald Trump hatalmi gyakorlata minden bizonnyal az illiberális demokráciák, például Orbán Viktor Magyarországának oldalára helyezi az Egyesült Államokat – írja a Le Monde szerzője. De vajon az illiberalizmus amerikai változata, a Szilícium-völgyi mágnásokkal való szövetsége révén, Elon Musk technolibertárius ihletésű vagy a J. D. Vance által megtestesített reakciós ihletésű keresztény nacionalizmus felé tendál? Nem teszi-e lehetővé a populista retorika alkalmazása és a gazdasági elitnek kedvező politikája közötti szakadék azt is, hogy „plutopopulista rezsimként írjuk le, amely a demagógiát és az oligarchiát ötvözi?” – teszi fel a kérdést a francia szerző.

A kormányzat elpusztítására irányuló vágyával, privatizációival, a szövetségi hatalommal szembeni ellenségeskedésével nem közeledik-e a libertarianizmus anarchokapitalista áramlatához?

Mindezeket a kifejezéseket a trumpizmus leírására használják. A Le Monde publicistája szerint a rendelkezésre álló kategóriák nem tűnnek elegendőnek, ezért össze kell őket kapcsolni, néha erőszakkal, hogy a lehető legjobban meghatározhassuk a kiszámíthatatlan 47. amerikai elnökséget. 

Egy olyan fogalmi keretben, amely a trumpizmust jellemző ideológiai zűrzavar történetét meséli el, láthattuk, hogy globális nacionalizmusként írják le, az izolacionizmus és a hegemón törekvések keveréke miatt; posztliberális konzervativizmusként, a klasszikus liberalizmus normáival való szakítása miatt; totalitárius kapitalizmusként, piaci autoritarizmusa miatt; vagy „fosszilis populizmusként”, a múlt energiáihoz való ragaszkodása miatt  – fejtegeti a szerző.

Szerinte ugyanakkor más politikai történetekbe is bele kell ásni magunkat: a francia (neobonapartista patrimonializmus), a római (a techno-cezarizmus fogalmával, amely akkor jelent meg, amikor még csak ismerkedtünk a techno-libertarianizmussal), az olasz (a berlusconizmussal, amely a hírességek, a botrányok és a médiamanipuláció iránti ízlést jellemzi).

A Le Monde szerint „Putyin, Orbán, Perón lehetővé teszik más összetett nevek megalkotását, amelyek illusztrálják Trump demokratikus normák elleni támadásait, Európa-ellenességét vagy karizmatikus vezetői tevékenységét”.

Szeret átnevezni dolgokat – katonai bázis, hegy, öböl – és embereket – „Görbe Hillary”, „Álmos Joe” stb. Nincs ideológiája sem: az Egyesült Államok beavatkozásainak végét hirdette, mielőtt bombázta volna Iránt.

„Senki sem tudja, mit fogok tenni” – mondta Trump közvetlenül a katonai beavatkozás előtt. „Tényleg ezt mondtam?” Eltűnődött Volodimir Zelenszkijről tett kijelentésein, akit „választás nélküli diktátorként” jellemzett. Még a MAGA, az ősi, „Tegyük Amerikát újra naggyá” mozgalmának neve sem tartalmaz pozitív tartalmat, véleménye szerint inkább improvizált, mint programszerű, ideológiailag összeegyeztethetetlen áramlatokat tömörít, valójában még mindig meghatározhatatlan, hacsak nem adjuk össze a fogalmakat a végtelenségig, folytatja a szerző.

Azt írta: 

Marc Lazar politológus az 1920-as években tapasztaltakhoz hasonlította: a kor gondolkodói úgy vélték, hogy sem Lenin bolsevizmusa, sem Mussolini fasizmusa nem klasszikus diktatúra. Később Hannah Arendtnek kellett megalkotnia a totalitarizmus kifejezést, hogy megmagyarázza a nácizmus és a kommunizmus sajátosságait. A trumpizmussal szemben Marc Lazar folytatja: „mindannyian ugyanazzal a nehézséggel küzdünk, mert ez az új rezsimforma kikerüli a klasszikus osztályozásokat és tipológiákat. Új kifejezést kellene kitalálnunk.”

1995-ös, A fasizmus felismerése című szövegében az olasz gondolkodó, Umberto Eco azt írja: „A fasizmus nem monolitikus ideológia volt, hanem különféle politikai és filozófiai eszmék kollázsa, ellentmondásokkal teli”. Úgy fogalmazott: „Ezerféleképpen lehet fasizmust játszani anélkül, hogy valaha is megváltoztatnánk a játék nevét”. Vajon a fasizmus kifejezés elegendő lenne Donald Trump „játékának” jellemzésére? – elmélkedik a francia szerző.

„Eddig egy ilyen koncepció oximoron lett volna, egy példa nélküli történelmi jelenség. Trump továbbra is minden formát feltör” – írta a The Atlanticban. Hangsúlyozta a különbséget a jelölt izolacionista hitvallásai és a két világháború közötti fasizmusok imperializmusa és militarizmusa között.

Amióta Trumpot újraválasztották, és megismételte a grönlandi vagy kanadai terjeszkedésre vonatkozó ambícióit, ez a különbség az eredeti fasizmustól elhalványult. De vannak még mások, amelyek más neveket igényelnek: neofasizmussal van dolgunk, vagy egy posztfasizmussal, amely a demokratikus kereteken belül működne? Vagy talán pontosabban a technofasizmus jelzője?

A szerző úgy zárja cikkét: miután az amerikaiak összevonták a fogalmakat, és analógiákat kerestek a világ más részein vagy a történelemben, úgy tűnik, elfogadják a trumpizmust „amerikai-amerikai” jelenségként. Az Umberto Eco által felidézett fasizmus-játszma még csak most kezdődött – írja Faure a liberális lapban.

Fotó: Brendan SMIALOWSKI / AFP