Jézus Putyinért és Zelenszkijért is meghalt – Böjte Csaba a Mandinernek

Amikor 2019-ben elindítottuk a nyomtatott hetilapot, ön volt az első címlapon, a győzelem jelét mutatta. Mi történt azóta? 
Van egy alapképlet az életemben: ahol lehet segíteni, jót tenni, tegyük meg, mindig tudatosítsuk magunkban, hogy mi is Krisztus-hordozók vagyunk. Ez az én életfilozófiám. Óriási dolog, hogy az Isten jónak lát velem egy asztalhoz ülni, hogy velünk, emberekkel akarja a világot tovább teremteni. Ez olyan méltóságot ad minden embernek, hogy ennél gyönyörűbb dolgot el sem tudok képzelni. Az előző harmincöt évben az volt a jelszavam: a szolgáló szeretet útján, Isten jelenlétében, jókedvvel. Ezt követtem és szeretném követni, amíg élek. Jó dolog jónak lenni, jót tenni, jókedvűnek lenni, és jó dolog Isten jelenlétében élni. 

Hogyan látja a dévai alapítvány helyzetét és általában az erdélyi magyarság sorsát? 
Nem hiszem, hogy lenne valamilyen mennyei forgatókönyv az erdélyi vagy Kárpát-medencei magyarság számára. A meccspályán vagyunk. Az ellenfél elég erős, de hogy kapunk gólt, vagy rúgunk, az tőlünk függ. Jézus egy helyen elmondja, kinek tekinti magát: vigasztalónak, bátorítónak. Mi is mindannyian Isten képére, hasonlatosságára születtünk, az a dolgunk, hogy egymást vigasztaljuk, bátorítsuk. Ha a csapat kap is egy-két gólt, a lelátón a szurkolók tovább drukkolnak. Az utóbbi harminc évben bizony súlyos gólokat kapott az erdélyi magyarság, pontokat veszített, körülbelül egymillió embert. Ez nagy lemorzsolódás, de a focis példánál maradva, ha a csapat elkeseredik, akkor még vagy hármat kap, ha viszont összeszedi magát, győzhet is. Én az utcáról fogadok be gyerekeket, olyanokat, akiken már az úthenger is keresztülment, az első dolgom mindig megnyugtatni őket és lelkesíteni: meg tudjátok csinálni! Nézzetek szembe magatokkal, Isten remekművei vagytok! Meg lehet fordítani a folyamatokat egy ember életében is és akár egy közösségében is. Rengeteg pozitív történetet tudok elmondani Erdélyből, ahol mélyről, nagy bajból sikerült talpra állniuk embereknek, közösségeknek. Nyolc olyan település van, ahol több a keresztelés, mint a temetés. Nemrég voltam Oroszhegyen, ez egy kis község Székelyudvarhely közelében, amely híres a szilva­pálinkájáról. Tudja, mit mondanak arrafelé, hogy melyik szilvából lesz lekvár? Abból, amelyik feladja az álmát. Mi ne legyünk lekvár, ne adjuk fel az álmainkat! 

Az MCC-vel Erdély-szerte az a tapasztalatunk, hogy hatalmas a lelkesedés a tudás, a közösség iránt. Éppen azokon a helyeken, ahol azt gondolnánk, hogy az embereknek a legtöbb okuk van az elkeseredésre, fantasztikus dolgok történnek, akár Kárpátalján is. Hogyan tudunk nekik segíteni? 
A remény éve van, Ferenc pápa hirdette meg. Ha körülnézünk, az emberek szépen vannak fel­öltözve, szép autóval járnak, szép házakban laknak, egy dologban van hiba: sok ember mintha elveszítette volna a reményt a holnapban, önmagában, a környezetében. Ezért nem vállalnak gyereket, családot; összepakolnak, és elmennek messzi idegenbe. Ferenc pápa bölcsen azt mondta, 2025 legyen a jó remény éve. 

És mivel lehet erősíteni? Például zarándoklattal. Ferenc pápa arra hívott, hogy „zarándokoljunk jó reménnyel”. 

A zarándoklat ősi dolog, azt is jelenti, hogy alámerülünk önmagunkba, a világba. Miközben megteszünk egy utat, maga az út a cél. 
Ennél több. Déván megjelent egy iskolabusz, a kultúra, a haladás szimbóluma. Mondtam, inkább csináljunk egy tornatermet. Bevallom, engem annak idején nem lelkesített, hogy többet tudjak tanulni, a foci jobban érdekelt. Meglett a busz, eltelt két-három év, és a gyerekek nem jöttek haza az iskolából. Kérdeztem, hol voltak. Elromlott az iskolabusz. „Két és fél kilométer, jaj, pap bácsi, az nagyon sok!” Felvetettem: „Nem akartok Vajdahunyad várába menni, ahol Kapisztrán Szent János misézett Hunyadi Jánosnak a nándorfehérvári csata előtt? Tartsunk mi is ott szentmisét.” Elintéztük. Mondtam nekik, gyerekek, ciki lenne, ha busszal mennénk. „De pap bácsi, Dévától Hunyadig az tizenhat kilométer!” Erre azt feleltem, én tudok egy rövidebb utat. Persze nem említettem, hogy az huszonnégy kilométer. Szombat reggel elindultunk zászlóval, mindennel. Úgy ültek a templomban, mint az angyalok. A mise végén azt mondtam: „Látjátok, gyerekek, többek vagytok, mint amit magatokból kinéztek. Azt gondoltátok, két és fél kilométer sok. A huszonöt sem volt olyan sok, ugye?” 

A falak nem körülöttünk vannak, hanem bennünk.

Szóba került Hunyadi János, Kapisztrán – ezek a történelemkönyv lapjaiból megelevenedő alakok most egy filmsorozat nyomán újra hősök lettek. Hogy látja, hatással van ez a környékbeliekre, akik ma is ott élnek, ahol egykor Szilágyi Erzsébet és Hunyadi Mátyás?
Biztos, hogy nálunk van kultusza Hunyadi Jánosnak. A bátorsága mellett azt is csodálom benne, hogy képes volt összefogni a térség lakóit: románok, magyarok, szerbek, mindenki magáénak érzi őt. 

Kevés ilyen politikus van, milyen jó lenne, ha ilyenek tudnánk lenni, és mernénk egymásban bízni! Az életet Istentől kaptuk, és Isten azt szeretné, hogy minden nép békében, szabadságban, a maga integritásában éljen. Én miért fogadok be árva gyerekeket? Mert meg vagyok győződve róla, Isten azt akarja, hogy minden embernek, aki erre a földre született, lehetősége legyen kibontakozni és növekedni. Ehhez Isten meg is adja az eszközöket. Ahogy a Hunyadiak is megkapták a maguk eszközeit, és győztek, így megmaradtunk. A küzdő ember mindig számíthat Istenre. 

ha nem adod fel. Ez megerősíti az ember hitét. 

Mi volt a legnehezebb helyzet az ön életében? 
Amikor Dévára kerültem, senki nem mondta, hogy csináljak árvaházat. Jöttek a gyerekek, enni adtam, befogadtam őket. Nyári vakációban egy koldus befogadása nem nagy szám. Tartottunk egy tábort, a végén mondtam, lehet hazamenni, de elkezdtek sírni, hogy miért nem csinálunk éves tábort. Elindultunk. 1992-t írtunk. Romániában nem volt egyházi iskola, állami monopólium volt a gyereknevelés. Nemcsak civil voltam a pályán, hanem katolikus pap is, és még magyarul is beszéltem. Déván öt százalék alatt volt a magyarság. A fogadóirodákban nem tettek volna rám nagy összegeket. Igazából én nem harcoltam, Jézus Krisztus a szeretet parancsát adta a kezembe. Jöttek a nehézségek: rendőrség, minden. „Takarítsa el a gyerekeket, nincs engedélye, még az épületben lakni sincs!” Államosított épület volt. Azt feleltem, nem én hoztam ide a gyerekeket, ők jöttek. Ha akarják, vigyék el, de ha este visszajönnek, én újra befogadom őket. „Üljünk le, igyunk meg egy kávét, beszélgessünk” – mondtam szeretettel, de határozottsággal. Jézustól ezt kéne megtanuljuk: az erőszakmentes harcot. Ő nem harcolt senkivel, de az útjáról egy centit sem tért el, se jobbra, se balra, tette a mennyei atya akaratát. 

És önnek is sikerült? 
A legnagyobb ellenségünk a polgármester volt, egy román ember. Mit lehet csinálni? Névnapja volt, menjünk, köszöntsük fel. Gyerekek, virág, ének, begyakoroltuk latinul, magyarul. Nézzétek, ő a város legjobb embere – mondtam. A város atyja, árvák gyámola, özvegyek vigasztalója. Ha nem lenne ilyen jó ember, meg sem választottuk volna, nem? Énekeljünk neki, adjunk virágot. A gyerekek énekeltek, néztek arra a nagy jó emberre. A lányok hoztak süteményt, kalácsot. Másnap hallottam, hogy marslakónak nevezett, de elküldte az összes ellenőrt, hogy nézzék meg, hogyan lehetne minket hivatalossá tenni. Így indultunk el. Ezzel az emberrel odáig jutottam, hogy minden választáson hozott két-három láda narancsot, banánt, hogy imádkozzunk a sikeréért. Ötször megválasztották polgármesternek, egy tiszta román embert. Engem meg Déván díszpolgárnak. Úgy győztem, hogy senkit nem győztem le, de elmondtam mindenkinek: önöknek is jó, ha kevesebb koldus van az utcán, ha fizetek a tejért, és odaadom a gyerekeknek. Mondjon egyvalakit, akinek rossz, amit csinálok! Nem tudtak mondani. Áttörés volt. Könnyen elhisszük, amit a gonosz lélek mond, hogy nem lehet, nem érdemes, úgyse sikerül. Erre nem érveket kell mondani, hanem tetteket. Ha fel tudtunk nevelni csaknem hétezer gyereket Erdélyben az utcáról, akkor nincs olyan, hogy lehetetlen. 

Egy beszélgetésben úgy fogalmazott, Istennek fáj, ami most Ukrajnában történik. Két éve a Mandinernek adott interjújában azt mondta: „Ha az embereket kérdeznénk, egészen biztos vagyok benne, hogy sokkal többen szavaznának az azonnali békére, mint a háború folytatására.” Azóta sincs béke. Hogyan lehet lelkileg kezelni azt a rengeteg veszélyt, ami körülvesz bennünket? 
Azt gondolom, a Jóisten jót akar. Menjünk vissza Ádámhoz és Évához: Isten azt szerette volna, hogy egy asztalnál üljön Isten és az ember, és együtt építsék a világot. Ádám és Éva úgy döntött, hogy saját utat választanak. De Isten nem adja fel. Virágvasárnapon Jézus bevonul, reális lehetőséget ad nekünk, hogy mellette döntsünk. Aztán jön nagypéntek. Döbbenetes, hogy a kereszten se adja fel Jézus: „Atyám, ezt most elkapkodták, de nem rosszak ezek a fiúk, fog ez menni.” Ezt kéne megtanuljuk: bármi történik az életünkben vagy a népünk és az emberiség életében, ne dobjuk be a törülközőt. Ha ő képes megtanítani bennünket a szeretet parancsára, akkor nekem is hinnem kell. Most volt Romániában a választás, kígyót-békát mondtak egymásra a felek, de nem halt meg senki, nem folyt vér. Az Egyesült Államokban is óriási tétje volt a választásnak, Lengyelországban is. A szeretet parancsából nőtt ki a párbeszédre való készség. Nem mondom, hogy elértük az Isten országát, de jó irányba megyünk. Azokat, akik elkeserednek, vigasztalni, bátorítani kell. Annyi bölcs szakember van, könyörgök, álljanak neki, és próbáljanak közvetíteni! Ha két gyerek összeverekszik, én sem azt mondom nekik, hogy te vagy a rossz, ő meg az angyal. Mindkettőt megpuszilom, és azt mondom: „Fussatok egy kört a kolostor körül, aztán gyertek vissza, és öleljétek meg egymást. Ha nem, még két kört.” A harmadik körnél már csak úgy ölelgetik egymást. 

Ez mind így van, csakhogy ma egyre messzebb kerülnek egymástól a szemben álló felek: ha szóba állsz a másikkal, vagy közös képen szerepeltek, az már bűn. Ha ezt nem tudjuk meghaladni, hogyan fogunk tudni eljutni oda, amiről ön beszél? 
Ha egy mondat maradna utánam a halálom után, boldog lennék: „Isten nem teremt selejtet.” Mindannyian Isten gyermekei vagyunk. Jézus Krisztus Putyinért is, Zelenszkijért is meghalt. Ha ő meghalt érte a kereszten, akkor nekem jogom van őt elítélni? Jézus Krisztus lát benne fantáziát. Gyönyörű történet, amikor Saul éjnek idején megy a damaszkuszi úton, hogy politikai, ideológiai alapon gyilkosságot szervezzen, és szembejön vele Jézus: „Saul, Saul, miért üldözöl engem?” „Ki vagy te?” „Az, akit te üldözöl.” Tudjuk, hogy ebből a Saulból Szent Pál lesz, a népek apostola, aki élete végén megírja a szeretet himnuszát. Ha Jézus likvidálta volna Szent Pált, mennyivel szegényebb lenne az egyház! A szeretethimnuszt megírhatta volna a Boldogságos Szűzanya is, de nem lenne ennyire ütős. Saul, akinek a kezéhez Szent István vére tapad, írja meg. Ezt kellene valahogy megtanulni. Mindig ezt mondom a kollégáimnak, 

A gyerek, a nép is olyan, mint egy folyó. Ha mutatsz neki egy jó medret, ott halad, hajót visz a hátán, malmot hajt, drága áldás. Ha nincs medre egy közösségnek, nincsenek eszmék, célok, akkor is folyni kell, de akkor árvíz pusztít, tör-zúz, mocsár lesz belőle, és mindenki messzire menekül tőle. Az elöljáróknak az lenne a dolguk, hogy medret teremtsenek a folyónak. 

Egyetértek: ha van egy erős, jól kiépített meder, akkor bele lehet terelni sok mindent. Ám sokszor azt látjuk, nincs meg ez a meder, a víz szétfolyik, sőt néha még a gátat is át­lyukasztják, hadd áradjon még jobban. 
Ha megnézzük a prófétákat, az Ószövetséget, magát Jézust, ők soha nem azt mondták, hogy ezzel vagy azzal van baj, hanem velünk. Ha a zsidó nép megtért volna, nem az egyiptomiakban kellett volna bízni, vagy azokkal harcolni, hanem a bűneikkel. Csaknem hétezer gyereket fogadtam be, de egyet se hozott árvíz, földrengés, háború. A tízparancsolat megszegése hozta a gyerekeinket. Ha a családok szépen élnének, megtartanák a parancsolatokat, a hűséget, az összefogást, én „munkanélküli” lennék, nem lenne árva gyerek. Nem a másikkal kell küzdeni, hanem magunkkal. A gyerekeknek is azt mondom: nem az a lényeg, hogy milyen volt az életed, a sorsod, állj neki tanulni, képezd magad, formálódj! Lehet, hogy kaptál két-három gólt, de a következőt te fogod rúgni. Ha úgy biciklizel, hogy hátranézel, nagyot fogsz esni. Előre kell nézni, a jövő előtted van. Ha ezt határozottan, hittel mondom, és ott állok mellettük, akkor évek alatt gyönyörű, terebélyes nagy emberré tudnak fejlődni. Ez kellene a társadalomban is: a jó példákat felmutatni, lelkesíteni. Aki nem dolgozik, nem elítélni kell, hogy rossz, lusta, hanem meg kell őt tanítani. 

Magyarország utóbbi időszakának egyik nagy sikere, hogy a foglalkoztatottság az EU élmezőnyébe emelkedett, a segélyből élők közül sokan megtanultak dolgozni, ez óriási változás. 
Hál’ Istennek, ebben van egy kis szerepem, hiszen megírtam a Szent István-tervet, és nagy örömömre Hende Csaba honvédelmi miniszter ki is adta. A jól végzett becsületes munka öröménél nincs nagyobb dolog, de erre meg kell tanítani az embereket, még ha pénzbe kerül is. A betűvetés is pénzbe kerül, ugyanígy. Azt mondták: „Csaba testvér feltalálta, hogy két forintból hogyan lehet egyet csinálni.” Eleinte nagy beruházás volt, de hány olyan család van, amely segélyért állt sorba, és adófizető állampolgár lett! Több tízezer ember került vissza a munka világába a közfoglalkoztatás által. Erről a sikerélményről többet kellene beszélnünk. Az utcagyerekekkel is ez a cél: hogy ne koldusok, börtöntöltelékek legyenek, hanem becsületes munkából élő állampolgárok a szülőföldjükön. Ugyanígy a másképp gondolkodók előtt is ki kéne nyitni a kapukat, hogy a 10-15 millió magyar egy irányba húzza a szekeret. Mert közösek a célok. Ne ujjal mutogassunk egymásra, ne törjünk pálcát egymás felett. Milyen jó lenne, ha XIV. Leó pápa meghirdetné az irgalom évét, hogy tudjunk egymásnak megbocsátani, és higgyük el, hogy a másik a testvérem, és együtt, közösen szebb lesz a holnap, mint ha egymás torkának esünk. 

Ha az ember a közösségi médiát követi, azt látja, hogy minden rossz: az egészségügy, az oktatás, az állam. Ezt sulykolják nap mint nap. Ha pozitív példákat mond az ember, az nem üti át az ingerküszöböt. 
Az újságírók szokták mondani, hogy csak a negatív hír jó. Azt hiszem, Rubens mondta, hogy a poklot könnyebb lefesteni, mint a mennyországot. Én ezt sosem hittem el. Az összes könyvemben, amit írtam, mindig pozitív dolgokat fogalmaztam meg. Mindig a jót láttam meg, mert az is ott volt. Büszke vagyok, hogy például az Ablak a végtelenre című könyvemből több mint százezer példány fogyott, a füveskönyvekből pedig több mint hatvanezer. Azt gondolom, hinni kell az igaz, a jó, a szép átütő erejében. Értékeket kell felmutatni, amelyek mellett lehet dönteni. Sem a háború, sem a bűn mellett nem akarok dönteni. A 15 millió magyar is a jó, az érték mellett szeretne dönteni, hogy a gyerekének, unokájának fenntartható világot hagyjon örökségül. 

De mit lehet tenni, ha mindenhonnan a sok negativitás ömlik ránk? 
Régen is így volt. A fasiszták is tömegeket vittek ki az utcára, és hol van most a fasizmus? Itt-ott még fellelhető, de nagyjából a történelem szemétdombján. A kommunisták is mekkora felvonulásokat, tömegeket mozgattak meg, de a vörös lobogó is elvásott. 

A próféták soha nem az ellenséggel foglalkoztak, hanem magukkal. Magunkat tegyük jobbá, átláthatóbbá, őszintébbé, tisztábbá, a többit pedig bízzuk a gondviselő Istenre. 

Az utóbbi hetek nagy témája volt a Pride Magyarországon. Mi a véleménye róla? 
A gyerekeknek mindig amellett érvelek, hogy miért jó olyan örömök után nyúlni, amelyeket Krisztus kínál fel nekünk. Jézus nem azt mondja, hogy legyél fakír, mondj le mindenről, hanem hogy az ő öröme a mi örömünk legyen. Nézzük meg, mik azok az örömök, amiket Isten felkínál nekünk. Erről külön könyvet is írtam, Az örömök útján címmel, benne a testi örömökről is. Isten megadta az embernek az életadás örömét. Látom, hogy mekkora öröm egy fiatalnak, ha gyermeket vállal. Ez olyan érték, öröm, amit Isten mindenkinek felkínál. A felvonulóknak bátran elmondom: nekem egy gyerekem sincs vér szerint, de úgy, mint Szent Józsefre, rám bízta őket a Jóisten. Amikor a hosszú, fárasztó tanév végén a templom tele van gyerekekkel, szép fehér ruhában, elcsendesedünk, megköszönjük a Mindenhatónak a mindennapit. Nézem a gyerekeket, és tudom, hogy azért ilyen szépek, ügyesek, mert küzdök, törődöm velük, mert az én gyerekeim. 

Én inkább sajnálom azt az embert, aki nem nyúl ezért az örömért. Nem elítélni kell senkit, hanem felszabadítani erre a tiszta, emberhez méltó, mindenkinek felkínált örömre. Mindenkit arra biztatok, hogy merjen az élet mellett dönteni, merje vállalni a mindennapi nehézségeket. Adná az Isten, hogy higgadtan, nyugodtan, minden ítélet és él nélkül tudjuk ezt elmondani! 

Csaba testvér a Mandiner olvasóközösségének egyik sztárja. Mit üzenne nekik? 
A jókedv, a derű ne hagyja el a magyar embert! Ez olyan, mintha a vitézkötés hozzátartozna az alapfelszerelésünkhöz. Mindig azt mondom a kollégáimnak: ha egy nap elmúlik anélkül, hogy egy székely bácsis viccet elmondanál, az tragédia. Én is elmondok egy viccet itt. Szent Péter bemegy Jézushoz, lecsapja a kulcsot: „Beadom a felmondást.” „Péter fiam, miért kaptad fel a vizet? Mi a baj?” „Aki akar, csinálja ezt, de nekem elég volt.” „Nem engedlek el, míg nem mondod el, mi a gond.” „Tudod, ott ülök a kapuban, nézem a törvényeket, szabályokat, előírásokat, aki nem oda való, nem engedem be, ilyen egyszerű. Hátul anyád az ablakon pedig mindenkit beenged, így nem lehet dolgozni!” Legyen meg az irgalom, a jóság, a jókedv bennünk a másikkal szemben, és ne mindig a szabályokat, regulációkat nézzük. Kicsi vagy, huncut vagy, de mégiscsak az enyém vagy.

Nyitókép: Földházi Árpád