A néphagyomány gyűjtője és házigazdája – Kelemen László a Mandinernek

2020. december 30. 13:50
„Világossá vált, hogy tennünk kell valamit, mert a hagyományos paraszti kultúrát el fogja söpörni a kommersz, a multivilág.” Kelemen László népzenész, az Utolsó Óra program vezetője, a Hagyományok Háza főigazgatójával a nyolcvanas évek erdélyi nehézségeiről, a népzene-mentésről és a Hagyományok Háza életéről beszélgettünk. Interjúnk a Fonó 25 sorozatban.

Jávorszky Béla Szilárd interjúja

 

Éveken át a táncházmozgalom erdélyi történetének egyik kulcszenekarában, a Bodzafában brácsázott, majd Magyarországra áttelepülve egészen az ezredfordulóig az Ökrös zenekarban húzta. Közel húsz esztendeje tölti be a Hagyományok Háza főigazgatói tisztségét, de legalább ennyire fontos, hogy a zeneszerző és népzenész Kelemen László (1960) vezette a Fonóban 1997 és 2001 között zajló Utolsó Óra programot, mely kétségkívül az elmúlt hetven év legnagyobb szabású népzenei gyűjtése volt.

Fonó 25
Idén ősszel ünnepli negyedszázados fennállását a népi kultúra városi továbbélésének, megőrzésének fellegvára, a Fonó Budai Zeneház. A Mandiner ebből az alkalomból exkluzív sorozatot közöl az intézmény szellemiségét képviselő kulturális szereplőkkel, akik maguk is a közös gyökereinkből táplálkozó magyar és külföldi népzene, a néptánc, az (etno)jazz és a világzenei irányzatok kiváló művelői. A Fonó 25 interjúsorozatot itt olvashatják.

***

Gyergyóditróban születtél, egy hagyományos székely faluközösségben. Mondhatni, hogy körbevett a népzene?

Mondhatni, hiszen az amúgy nagy kézügyességgel bíró – nekem például kőrisfából sílécet faragó – apám vagy nagyapám amatőr zenészként gyerektáncházakban és más fonós mulatságokon, így kukoricafosztásokon is muzsikált. Magam is nagyapám citeráját vettem elő négyéves koromban, aztán hétévesen átváltottam a hegedűre. És miközben a névnapjukon odahaza a családtagok nagyokat csujogattak, gyerekként próbáltam hegedűn lekövetni az általuk énekelt nótákat.

Ebből a székely faluból miként jutottál el a kolozsvári zeneakadémiáig?

Tízéves koromban a marosvásárhelyi Művészeti Iskola tanárai körbejárták a székely falvakat, tehetségesebb parasztgyerekek után kutatva. Többek között felfigyeltek rám is, elhívtak felvételizni, ahol megfeleltem. Az akkori román szisztémának megfelelően kétévente újra felvételiznünk kellett ahhoz, hogy továbbléphessünk. Emiatt viszont kellően magas volt az oktatás színvonala. Hogy mást ne mondjak, az európai hírű Csiky Boldizsár zeneszerző tanította az összhangzattant, a formatant és az ellentpontot. Rövid ideig bentlakásos diákként tanultam, de annyira borzalmas körülmények között, hogy anyámék kivettek, és béreltek nekem egy belvárosi szobát, ahol egészen az érettségiig laktam. Remek iskola volt, de népzenét egyáltalán nem tanultunk, az oktatás a különböző művészeti ágak mellett a klasszikus zenei műveltségre fókuszált.

Tinédzserként a populáris zene egyáltalán nem érintett meg?

Dehogynem. Ugyanúgy a Piramisra, az Omegára vagy az LGT-re buliztunk, mint a magyarországiak. Napközben viszont kizárólag klasszikus zenét tanultunk, délelőtti és délutáni órákkal, mellette napi négy óra gyakorlással. Tehát kemény kiképzést kaptunk. Bár az osztály az érettségi után szanaszét szaladt, számomra egyértelmű volt, hogy a kolozsvári G. Dima Zeneművészeti Főiskolán folytatom a tanulmányaimat. Ami azért is számított kivételesnek a családban, mert

faluhelyen akkoriban, aki egyszer meg tudta fogni a villa nyelét, annak már dolgoznia kellett.

Nagyapám mesélte, hogy ő annak idején úgy tanult, hogy kitette az istálló ablakába a tankönyvet, majd amikor hordta ki a ganéjt az állatok alól, minden körnél beleolvasott, és memorizálta azt, míg visszaért. Így tette le sikeresen az érettségit, ami a maga idejében arrafelé igazi ritkaságszámba ment.

A városi fiatalok táncházával mikor találkoztál?

Tizenhét lehettem, amikor a Romániai Magyar Televízió elindította a Kaláka című honismereti és népművészeti vetélkedő műsorsorozatát, amelynek keretében jórészt diákok kutatták fel és mutatták be szűkebb szülőföldjük szellemi és népművészeti hagyományait. A sorozat kolozsvári és marosvásárhelyi felvételén magam is ott voltam. Közben a Művészeti Iskolában két cigány osztálytársam a maga szórakoztatására elkezdett népzenét játszani, én pedig

ekkor csodálkoztam rá, hogy jé, ez a zenekultúra itt van a véremben.

Úgyhogy anyáméktól kaptam egy tizenhárom kilós orsós Unitra magnót, és a rokonok között gyűjteni kezdtem. Így fordult a figyelmem ismét a hagyományos népi kultúra felé.

Mi lett a felvételek sorsa?

A gyergyóiak nemrég elkérték, és feltették az egészet az internetre. Annak idején – Martin György hatására – a Zenetudományi Intézetbe leadtam, ma pedig már megvan a Hagyományok Házában is.

Az erdélyi népzenei revivalban oly fontos szerepet játszó Bodzafa együttesbe miként kerültél be?

Roppant egyszerűen: a kolozsvári zeneakadémián megismerkedtem a zenekar tagjaival, illetve későbbi sógorommal, Tötszegi András „Cucus”-sal, és mondták, nagy a baj, a kolozsvári táncházban hamarosan nem lesz brácsás, merthogy Kostyák Alpárnak az egyetem elvégzése után mennie kell. Akkoriban Romániában kötelező kihelyezési rendszer működött, nekem később szerencsém volt, mert a tanulmányi eredményeimnek köszönhetően az elsők között választhattam helyet a listáról, így kerültem Enyedre. Mondták, hogy hogy nekem kellene átvennem Alpár helyét.

Elvittek Kallós Zoli bácsihoz, aki a szobájából kihozott egy rettenetes állapotban lévő, brácsának kinéző tárgyat,

és a kezembe nyomta. Később a muzsikálásokból keresett pénzből persze vettem magamnak egy jobbat, de akkor nem volt más, azon próbáltam megtanulni Sebőék 1978-as, Táncházi muzsika című lemezéről a számokat. Szerencsére nekünk már a főiskolai felvételin négyszólamú diktálást kellett írnunk, így nem okozott problémát levenni a harmóniákat, csak hát azon a szokatlan hangolású három húron nehezen találtam az akkordokat. De nem sokra rá eljutottam az első és talán egyetlen gyimesi tánctáborba, ahol sokat tanultam. Ráadásul egy évig Alpár mellett játszhattam, csak az azt követő ősztől kellett átvennem a helyét. A Bodzafában akkoriban Papp István Gázsa volt a prímás, Szalay Zoltán a bőgős, de a zenekarban korábban és később sokan megfordultak, így Székely Levente, Sepsi Dezső vagy Könczei Árpád, az énekesünk pedig Panek Kati volt.

Az első erdélyi Táncháztalálkozón ott voltatok 1978-ban?

Nem, csak 1980-ban jutottunk el először. Az 1983-as budapesti Táncháztalálkozóra szintén kaptunk meghívást, de a román hatóságok nem engedtek ki. Viszont folyamatosan jártunk falura. Kolozsváron gyakorlatilag terített asztal vett körül: egyrészt a környező falvakból bejöttek a muzsikusok a kolozsvári táncházba, Fodor Sándor Netitől a palatkaiakon át Ádám István Icsánig, másrészt bármikor ki tudtunk ugrani hozzájuk. Együtt muzsikálhattam Csipás Ferivel, Maneszes Mártonnal vagy a Kodobáékkal. Mivel kevesebbet kértem a cigányoknál, Neti Sanyi megfogadott bálokba, lakodalmakra.

Az volt az igazi iskola, amikor egy háromnapos lakodalmat kellett végigmuzsikálni.

Akkor tényleg megtanultam, hogy A-dúr meg C-dúr. Meg azt is, amit nem tudtam.

A Bodzafa mikor szűnt meg?

A nyolcvanas évek közepén. Előbb Székely Levente költözött át Magyarországra, aztán Papp István Gázsát Sepsiszentgyörgyre hívták prímásnak, Panek Kati inkább a színészi pályát választotta, én pedig a zeneművészeti főiskola elvégzése után két évre Nagyenyedre kerültem, ahol mindent csináltam, amit lehetett: hangszert tanítottam, kórust vezettem, gyerekekkel foglalkoztam. Kallós Zoli bácsival például elmentünk gyűjteni a közeli Magyarbecére vagy Magyarlapádra. Aztán a legsötétebb Ceauşescu-időkben, 1986. október 21-én átléptem a határt. Névházasságot kötöttem, papíron egy magyarországi nő feleségül vett – én ezt így szoktam mondani –, majd évekig nála laktam albérletben. Rendszeresen kellett bejárnom ellenőrzésre a Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hivatalba. De

mégiscsak sokkal szabadabb világ vett körül, mint odahaza.

Miközben a hatóságok a nagyapám temetésére sem engedtek vissza. Később is román vízumot kellett kérnem a román útlevelembe, hogy hazamehessek. Micsoda nonszensz ez, nem?

Mihez tudtál nálunk kezdeni a kolozsvári diplomával?

Besétáltam a Vörösmarty téren a Zeneműkiadóhoz, ahová egyből felvettek klasszikus zenei szerkesztőnek. Remek iskola volt, olyan kollégákkal mint Fodor Ákos, Mező Imre, Orbán György vagy Zászkaliczky Tamás. Illusztris művészek jártak be hozzánk, sokat tanultam tőlük, többek között Kocsis Zoltánnak is szerkesztettem kottákat. Közben pedig ment a népzenélés. A magyarországi táncházasokkal mindig jó volt a kapcsolat, 1987 tavaszán Ökrös Csabi hívott az éppen alakuló zenekarába, mely az első években főként a Kodály Kamara Táncegyüttest kísérte, amellyel a rendszerváltozás környékén többször eljutottunk az Egyesült Államokba is. A végén már önálló zenekarként, saját programmal. A csúcspontot a Wolfgang Sawallisch vezényelte Philadelphiai Szimfonikusokkal közös koncert jelentette. Mondhatjuk, megtaláltuk a hangot – nem kis részben a kettős identitásomnak is köszönhetően, hiszen zeneszerzőként értettem, miről beszélnek a klasszikus zenészek, miközben a folklórban is tudtam, milyen folyamatok zajlanak. A muzsikálás mellett szerkesztettem és szerveztem a zenekar koncertjeit, közreadtam a lemezeit. Amúgy meg hadd ne meséljem, hogy a külföldi útjainkon milyen hátrányt jelentett a román útlevelem! A legédesebb sztori Nyugat-Berlinben történt, amikor Potsdamnál a keletnémet határőr egyszerűen nem engedett át. Másnap a Checkpoint Charlie-nál végül átjutottam,

de ez a bizonytalanság gyakorta ott lebegett felettünk.

A Fonóban a nyitás után a szerdai táncházat az Ökrös és a Tükrös együttes tartotta felváltva. Ekkor jutottál el ide először?

Vélhetően igen. Akkor amúgy már főállásban a Budapest Táncegyüttes zenei vezetője voltam, miután a Zeneműkiadót 1992-ben privatizálták – eladták a Ricordinak, ezzel lényegében hazavágták a magyar kottakiadást –, és szélnek eresztették a teljes szerkesztőséget. Persze vittem magammal Ökrös Csabit és Molnár Mikit is, de ezek a szabad madarak nehezen viselték a rendszeres munkát, idővel kiléptek. Úgyhogy hívtam a Németországból visszatelepült Gázsát és Árendás Petit – tőle hallottam amúgy először a Fonóról.

Miért tartottad fontosnak, hogy Utolsó Óra néven olyan átfogó népzenei gyűjtésbe fogj, amelyre Lajtha László negyvenes évekbeli útjai óta nem volt példa?

A kilencvenes évek elején

világossá vált, hogy tennünk kell valamit, mert a hagyományos paraszti kultúrát el fogja söpörni a kommersz, a multivilág.

Az 1930-as, 1940-es években született zenészgeneráció, amely még a maga teljességével vette át ezt a kultúrát, az ezredfordulóra ki fog halni, és látszott, hogy az utánuk jövők már nagyságrendekkel kevesebbet tudnak. Merthogy sok minden – rádió, televízió, hanglemezek – beszennyezte azt a bizonyos tiszta forrást, amiről Bartók beszélt. Innen jött az Utolsó Óra ötlete, amellyel különböző állami intézményeknél (Néprajzi Múzeum, Zenetudományi Intézet, Kulturális Minisztérium) házaltam, de sehol sem tudták anyagilag is támogatni. Így jutottam el Lukács Lujóhoz, a Fonó tulajdonosához, aki azonnal az ügy mellé állt, és ezzel ki is jelölte a Fonó helyét ezen a szcénában.

A kezdetektől abban gondolkodtál, hogy hétről hétre komplett zenekarokat hozzál Budapestre?

Persze, a mintát a harmincas évek Pátria-felvételei adták. Aktív gyűjtőként rendszeresen szembesültem a terepen dolgozás nehézségeivel: a korabeli útviszonyok miatt alig tudtunk eljutni egy-egy faluba, sokszor ránk sötétedett, mire megszerveztük a gyűjtést, máskor felvétel közben benézett a szomszédasszony egy tojásért, vagy épp a háziaknak akadt dolguk az istállóban. Szóval sokszor nem lehetett hatékony a helyszíni munka. Ezért inkább

felhoztuk a zenészeket, énekeseket Budapestre, és egy-egy hétre lényegében bezártuk őket a Fonóba.

Olyannyira, hogy az első években még a szállásuk is ott volt.

És itt tényleg hatékonyan zajlott a gyűjtés?

A felvételek igen, de Lujóval és a Fonó akkori igazgatóval, Zsidei Jánossal sokszor vérre menő vitáink voltak, hogy miként kell ezt a digitális gyűjtési rendszert kialakítani. Miközben a Lujó által biztosított pénz lényegében csak az audiofelvételekre volt elég. Szerencsére az akkoriban alakult Duna Televízió vezetője, Sára Sándor legalább heti egy délelőttre biztosított kamerát és stábot – hol Könczei Árpád, hol Sztanó Hédi jött ki egy operatőrrel –, így a gyűjtésről legalább maradhatott vizuális lenyomat. Plusz rávettem Kása Bélát, hogy ingyen és bérmentve fotózza végig a zenekarokat. A Fonóban a kezdetek óta takarító Marika néni pedig igazi háziasszonnyá nőtte ki magát, lényegében ő gondoskodott a zenészek kényelméről, ellátásáról.

Milyen szempontok szerint válogattatok a zenekarok repertoárjából?

Mindenféle megkötés nélkül vettük fel a zenét. És

állítom, hogy Románia legnagyobb népzenei gyűjteménye nálunk, Magyarországon található.

Nemcsak azért, mert a mai napig Bartók számít a legnagyobb román népzenegyűjtőnek, hanem azért is, mert az Utolsó Óra gyűjtéseiben rengeteg román anyag szerepel. A románok ezért egyszer még hálásak lesznek nekünk, de most még azzal vádolnak, hogy elloptuk a népzenéjüket. A szokásos kelet-európai vircsaft.

Az Utolsó Óra programban négy év alatt több mint 1200 órányi zenét rögzítettetek a Fonóban, összesen 112 zenekarral. Teljesnek érzed a képet?

A lehetőségekhez képest igen. Az Utolsó Óra szerintem azon kevés kulturális program egyike, amelyet pártállástól függetlenül valamennyi aktuális kulturális miniszter támogatott. Fontos megjegyeznem, hogy mi a hangszeres népzene gyűjtésére és rögzítésére koncentráltunk, miután a nagy elődök, Bartók Béla, Kodály Zoltán, Vikár Béla, Lajtha László, Martin György vagy Kallós Zoltán szépen feltérképezték a régió vokális népzenéjét. Táncházasként szakmai csapatommal jól ismertük a Kárpát-medencét, hiszen korábban Pávai István vagy én rengeteget gyűjtöttünk Erdélyben, Agócs Gergely a Felvidéken, Bodor Anikó ismerte a Délvidéket, Pál Lajosék Kárpátalját. Korábban az analóg nyersanyag mennyisége behatárolta, mennyit lehetett felvenni,

a digitális technológiának köszönhetően viszont szinte mindent rögzíteni tudtunk,

a beszélgetésektől az elrontott hangolásokon át a zenélésig, hisz minden apróságnak tűnő dolog fontos lehet a kutatók számára. Az Utolsó Óra program négy év alatt végül közel 54 millió forintba került, pedig mindenen spórolnunk kellett. A végére javarészt sikerült összeszedni rá a támogatást, de ehhez folyamatosan lobbizznunk kellett. Egy ilyen lobbizás közben lettem a Hagyományok Háza főigazgatója.

Az intézmény koncepciójának megálmodója, Sebő Ferenc a mai napig sérelmezi, hogy nem ő lett az. Milyen folyamatok zajlottak a háttérben?

A Hagyományok Háza koncepció még a Selyemgombolyító magánosítása körül fogalmazódott meg. Sebő Ferenc 1996-ban lett a Magyar Állami Népi Együttes művészeti vezetője, és elég széles körben konzultált a szakmával – velem is – arról, hogy az Állami tevékenységi körének bővítésével miként lehetne lényegében intézményesíteni a hagyományőrzést. Évekkel később az Utolsó Óra kapcsán jutottam el a Miniszterelnöki Hivatal politikai államtitkárához, az amúgy néprajzos Rockenbauer Zoltánhoz, aki mellesleg megkérdezte, hogy milyen más érdemi projektek vannak ezen a területen. Ekkor meséltem neki többek között pár mondatot a Hagyományok Háza koncepciójáról. Majd pár nap múlva vezetés közben a Déli Krónikában hallottam, hogy ő lett az új kulturális miniszter, és többek között a Hagyományok Házát szeretné megvalósítani. Bementem hozzá, megbeszéltük, hogy a tanácsadója leszek, utána megkerestem Sebő Ferit és Pávai Pistát, hogy dolgozzunk a megvalósításon. Én még akkor sem hittem, hogy nekem ebben főszerepem lenne. Valamiért nem haladt az ügy, majd amikor erre rákérdeztem, Rockenbauer kabinetfőnöke közölte, hogy Sebőben nem látják azt a szervezőkészséget és menedzserhajlamot, ami egy ilyen intézmény vezetéséhez kellene. Pávainak a tudományos munka fontosabb volt, így – miután ezt a lehetőséget a szakma nem hagyhatta ki – magamra vállaltam. Sebő persze megsértődött, de nem sokkal később megbékélt mellettem szakmai igazgatóként.

Gondolom, ezt a döntésedet azért nem bántad meg, hisz lassan húsz éve vezeted a Hagyományok Házát. Ha visszatekintesz erre a két évtizedre, elégedett vagy?

Nem ismerem ezt a fogalmat.

Az erdélyi létből adódóan mindig oda tettem be a lábam, ahol láttam egy kis rést.

Mindig úgy csináltam, ahogy lehetett. Az elmúlt lassan húsz évben többször akarták megszüntetni a Hagyományok Házát, kétszer – két különböző politikai kurzus alatt – egészen közel álltunk hozzá, de mindkétszer túlélte. Sőt, 2016-ban nemzeti intézmény lett. Felújítottuk a székházunkat, a Budai Vigadót, kiépíthettük a határon túli hálózatunkat, sőt, tavaly létrehoztuk az Erdély Hagyományok Háza Alapítványt. Reménykedem, hogy van még egy életem: idén töltöm be a hatvanat, 2021 novemberében lejár a megbízásom, és elhatároztam, hogy nem pályázok újra. Jöjjenek a fiatalok! Én pedig szeretnék hazatelepedni.

Fotók: Ficsor Márton
 

Összesen 9 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés