Lehet, hogy Erich von Däniken egy kókler volt, de bizonyítsa be valaki az ellenkezőjét!

„Miért teremtett volna ilyen hatalmas univerzumot, és adta volna csak nekünk?” – hangzik el a kérdés egy apáca szájából Steven Spielberg idén júniusra várható, A leleplezés napja című új filmjének előzetesében. Spielberg többször foglalkozott már a földönkívüli élet lehetőségével korábbi filmjeiben, és úgy tűnik, még mindig piszkálja a dolog. Nincs ezzel egyedül. A téma mindig aktuális, mindig napirenden van, azzal együtt, hogy mindeddig semmiféle konkrét bizonyíték nincs arra, hogy más égitesteken is van élet. (Most tekintsünk el attól, hogy a bizonyítékokat elhallgatják előlünk, a földönkívüliek régóta köztünk járnak, stb.) 

Magyarországon az ufó- és a földönkívüliek-reneszánsz a rendszerváltás környékén robbant be, az idősebbek még emlékezhetnek például Déri János Nulladik típusú találkozások című műsorára, amely 1990 őszén indult, és hatalmas sikere volt. Rémületes főcíme egy életre beleégett a retinámba. 

Jellemző a korra, hogy egy efféle műsor akkoriban simán mehetett a közszolgálati tévében, senkinek nem volt kifogása ellene. Még az ateista és materialista mérnökember apám is hűséges nézője volt. Az sem volt véletlen, hogy az X-akták című amerikai sorozat is nagyot ment nálunk 1995 és 2000 között (és persze mindenütt máshol is a világban). Déri János műsorában volt minden, mint a búcsúban. 

A néhány nappal ezelőtt elhunyt svájci Erich von Däniken volt az, aki Magyarországon megágyazott az ufóreneszánsznak, neki már 1988-ban jelent meg könyve magyarul, a rákövetkező években (nagyjából 2010-ig) pedig évente több is, bár igazán népszerűnek a kilencvenes években számított. Nála nem is a klasszikus ufótematika volt a fő csapásirány, hanem leginkább a paleoasztronautika, ami tömören úgy foglalható össze, hogy a történelem előtti időkben egy vagy több földönkívüli civilizáció ellátogatott a bolygónkra, és e látogatásokkal mintegy átlendítették az akkori primitív civilizációkat bizonyos nehézségeken. 

Däniken egész életében ezen pörgött, könyveket írt, kutatott, filmeket készített, előadott. Jómagam A jövő emlékei című könyvét olvastam tizenöt éves koromban, és nem túlzok, amikor azt mondom, hogy nagy hatással volt rám. Olyan húrokat pengetett meg bennem, az akkori mélabús kamaszban, amelyek aztán sokáig rezonáltak még. Nem mintha ufóhívővé váltam volna tőle. Nem váltam. Számomra soha nem volt kérdés, hogy a felfoghatatlan méretű világegyetemben máshol is lehet élet, ezt akkor is így gondoltam, ma is így gondolom. 

Persze semmire sem alapozhatom mindezt, nem is akarom, ez csupán egy sejtelem. Az, hogy mindeddig nem találtunk semmi effélét „odakint”, nem bizonyít semmit. 

Däniken szerint a találkozás évezredekkel ezelőtt megtörtént, de nem mi bukkantunk rájuk, hanem ők ránk. Lehet ezen mosolyogni, de bizonyítsa be valaki az ellenkezőjét. Ezek az elméletek talán éppen attól válhattak ennyire népszerűvé, hogy bizonyíthatatlanok, de egyúttal cáfolni sem lehet őket. Mert ugyan ki tudná hitelt érdemlően cáfolni, hogy mondjuk nyolcezer évvel ezelőtt idegen űrhajók jártak a Földön? Na ugye. Däniken több ezer éves ábrázolásokon látja bizonyítva elméletét, emlékszem például a könyvéből egy faragásra Közép-Amerikából, amely egy repülő járműnek tűnő valamin ülő lényt ábrázol, illetve egy olyanra is, amelyen szkafandernek látszó ruházatban álldogáló emberszerű lények láthatók. Hogy mit is ábrázolnak valójában ezek a faragványok, persze senki sem tudja. 

Nemrég Máltán, Gozzo szigetén jártam, ahol többek között egy több mint ötezer éves, megalitikus templom romjait is megtekintettem. A templomrom melletti múzeumban kicsiny szobrok és edénytöredékek vannak kiállítva, a magyarázó szövegekből pedig végső soron az derül ki, hogy semmi sem derül ki. Ugyanis a magyarázó szövegek esszenciája mégis csak az, hogy semmit sem tudunk azokról, akik ezt a templomot építették. 

A helyi hagyomány szerint a templomot óriások emelték egy Sansunna nevű óriásnő vezetésével, és ha akarjuk, ennél a pontnál máris Däniken univerzumában találhatjuk magunkat. Mert hát ezek az óriások nyugodtan lehettek egy technológiailag magasan fejlett földönkívüli civilizáció képviselői is, akik megmutatták a Gozzón élő akkori népeknek, hogyan kell ötventonnás kőtömböket szépen megfaragni és egymásra helyezni. Nem állítom, hogy így volt, csak úgy mondom. 

Dänikent a hivatalos tudomány természetesen mindvégig kóklernek tartotta, nem vették komolyan. Egy ravasz, élelmes figurának gondolták, aki korábban volt szakács és pincér, vezetett szállodát is, de egyszer csak rájött, mivel lehet igazán sok pénzt keresni. Ha hinni lehet az életrajzának, könyvei harminckét nyelven jelentek meg és hatvanhárommillió példányban fogytak mostanáig. Ezek szerint jól mehetett a bolt. 

Thomas Manntól is tudhatjuk, hogy mélységes mély a múltnak kútja. Aki közvetlenül e mondat után azért még rá is tesz egy lapáttal: ne mondjuk inkább feneketlennek? 

Amennyire meg tudom ítélni, a helyzet az, hogy bár a technológia robbanásszerű fejlődésének következményeként elég sok mindent tudunk már az emberiség és a Föld múltjáról, összességében mégis úgy tűnik, hogy alig valamit kapiskálunk, és ez az alig valami is sok szempontból homályos. Sok minden történhetett itt az utóbbi néhány millió évben, amiről fogalmunk sincs és soha nem is lesz fogalmunk. És persze mindez hatványozottan érvényes a világűrre, ahol aztán tényleg a sötétben tapogatózunk. 

Egyszóval lehetséges, hogy Erich von Däniken egy kókler volt, aki a rejtélyes, vonzó és cáfolhatatlan elméleteiből akart meggazdagodni, amin a tudomány csak mosolyogni tud, de ha például felnézünk a csillagos égre ezeken a mostani, dermesztően hideg téli éjszakákon, szerintem semmit sem tarthatunk lehetetlennek. 

Nyitókép: Shutterstock