Kedves Luna! Ez a himnuszos performansz nem jött át, nagyon nem, hiába is magyarázod

Okkal hívják egy nép himnuszát nemzeti imádságnak. Hiszen az jellemzően olyan mű, amely strófáiban olyan üzenetet hordoz a jelen és a jövő nemzedékének, amely támaszt jelent a mindennapokban, és évszázadokon át kijelöli a munkát, a küldetést egy ország lakóinak. Csak tudni kell olvasni sorai között.

Épp ezért 

Ez történt a karibi-magyar származású énekesnő, Ajsa Luna koncertjén is, aki ülve, cigarettázva énekelte – hamisan és valami alternatív dallammal – a magyar Himnuszt augusztus 20-án. Mivel nagyon nem ez a megszokott, és ráadásul épp az államalapítás ünnepén történt, érthető mód a fiatal rajongók is kifakadtak az énekesnő közösségi oldalain, s a jóérzésű sajtó, köztük a Mandiner is kicsit karcosabban számolt be az esetről.

Bevallom: amíg ez a performansz nem esett meg, azt sem tudtam, hogy ki Ajsa Luna. Meglehet, hogy harmincegynéhány évesen már megvan a magam stílusa, és az az előadói kör, akiket a Spotify-on is pörgetek, így a „művésznő” eddig kimaradt. Pedig némi „guglizással” még az is kiderült, hogy 2025-ben munkásságát Fonogram-díjjal ismerték el az év hazai modern pop-rock albuma/hangfelvétele kategóriában.

A történtek kapcsán két ok merült fel bennem magyarázatként. Az egyik a balliberális sajtó által is hangoztatott „művészi szabadság”, mely szerint érdemes kitörni a megszokott sémák közül, így Kölcsey Ferenc költeményét, melyet Erkel Ferenc zenésített meg, és a magyar nép zivataros századairól regél, nem kell mindig vigyázban állva, feszengve előadni. 

Aztán ott a másik lehetséges megoldás e tettre, ami valóban képes sokkolni: hogy a fiatal hölgy szeretett volna maga körül némi hírverést, hogy olyanok is megismerjék a nevét, mint én. Erre volt manapság példa Sisi esete is, aki nemrég arra „kérte” – Azahriah után szabadon – fideszes hallgatóit, hogy forduljanak klinikai szakpszichológushoz.

Azóta befutott a magyarázata, miután olyan több évtizedes szakmai múlttal bíró előadók és közéleti szereplők szólaltak meg az ügye miatt, mint Nagy Feró, Pataky Attila vagy Ókovács Szilveszter, hogy miért döntött e sajátos előadás mód mögött.

„Augusztus 20-a alkalmából némi rám jellemző spontaneitással, pusztán hazaszeretetből az egyik dalom (Aludj hófehérke) első verzéje helyett volt merszem elénekelni a Himnuszt. Mindössze azért, hogy közelebb legyek a közönségemhez (akik egyébként velem énekeltek), lecsücsültem a színpad szélére.

Majd azzal folytatta: „aki ismer és követ, az tudja, mennyire szentimentális téma nálam a hazaszeretet. Mondanom sem kell, hogy semmiféle rossz szándék nem vezérelt, sőt, a célom az volt, hogy felköszöntsem Magyarországot úgy, ahogyan ez a saját performanszomon belül autentikus”.

Kedves Luna! Ez nem sikerült! Nekem és sokaknak nagyon nem ez jött át! S kérlek, engedd meg, hogy megosszak veled pár személyes élményt a Himnuszunk kapcsán. Pár éve történt, hogy Erkel Ferenc és jómagam szülővárosában, Gyulán vettünk részt egy rendezvényen, talán épp augusztus 20-án. Éppen az ikonikus vár mellett baktattunk a szüleimmel, mikor felcsendült a Himnusz. Mi pedig megálltunk, kihúztuk magunkat, és végighallgattuk. Példánkat többen követték. Köztük volt olyan, aki a mellettünk elhaladóknak be is szólt finoman, hogy „nem hallod, hogy szól a Himnusz, állj már meg arra a pár percre”. 

De elmesélném Neked, hogy az idei tűzijáték során mit éltünk meg egy barátommal a Batthyány téren. Miután a fináléban az utolsó rakéta is felrobbant, és kíváncsian az égre emeltük a tekintetünket, keresve az ígért drónokat, megszólalt a Himnusz. A méltóságteljes dallamok alatt előbb egy több méter magas, kardot tartó angyal, majd a Szent Korona, és végül a kereszt rajzolódott ki a Duna felett.

Mivel a látvány magával ragadó és megható volt, ott volt a legtöbb jelenlévőben a késztetés, hogy így vagy úgy megörökítse. S tudod, mit hallottam sokaktól? 

Persze nehéz volt ellenállni, így jómagam is lefotóztam a záróakkordban a keresztet – közben magamban elnézést kértem az égiektől. Más is hasonlóan tett mellettem, és többektől hallottam, hogy ez „X Mi Atyánk! és X Üdvöz légy lesz!” Megjegyzem: hétköznapi, a látványtól megilletődött emberek voltak.

S ha már himnuszok, szólnék még egy nem hivatalos, de régi imádságról, a hozzám ugyancsak közel álló ősi székely himnuszról, amelynek már a dallama is szívhez szóló. Sosem felejtem, hogy pont egy nappal a covid-zárások előtt a Hősök terén ünnepeltük a székely szabadság napját. A rendezvény végén kialakult egy kis női kör, majd a székely himnusz után felcsendült tőlük az „Ó, én édes jó Istenem!” kezdetű ősi székely himnusz. Én is közéjük álltam, és ott a nagy bizonytalanság közepette énekeltünk. Mikor az utolsó sor, a „Hazajöttünk, megáldott a, Csíksomlyói Szűz Mária” elhangzott, méltóságteljes csend lett.

Kívánom, hogy mind neked, Luna, mind azoknak, akik szerint nem trendi már megadni a tiszteletet a Himnusznak, 

Ha hanyagul, mindenféle divatirányzatnak felülve eldobjuk azt, ami az identitásunk egy szeletét adja, akkor, ahogy Kölcsey írta, még jó darabig a „balsors” fog minket tépni. Pedig „meggbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt!”.

Nyitókép: Képernyőfotó