Töltsük fel a személyiségünket: a transzhumanisták biomasszából újranyomtatva győznék le a halált (VIDEÓ)

Meséltem már a prekoncepcióról? Arról a folyamatról, ahogy meglátsz egy színészt, egy jelenetet, egy előzetest, egy képet és már valamiféle élményt és hangulatot vagy koncepciót társítasz az adott műhöz, legyen az film, társasjáték vagy zene? Így jártam többek között Mickey 17 esetében, a koreai, Oscar-díjas rendező, Pong Dzsunho (Bong Joon Ho) új produkciójával is. No nem azért, mintha bármi előítéletem lenne az alkotóval szemben, elvégre már az Élősködők hozta hírnév előtt is olyan kiemelkedő szörnyfilmmel lepte meg a nemzetközi piacot, mint A gazdatest.

Toni Collette (Örökség, Hatodik érzék) jelenlétének pedig különösképp örültem. Prekoncepciómat leginkább a Mickey 17 koncepciója és kiindulási pontja váltotta ki, miszerint a Edward Ashton írta, magyarul is kapható regényt adaptáló mozifilm egy olyan jövőbe vezet, ahol az eldobhatónak nevezett egyének akárhányszor meghalhatnak, hiszen a tárhelyre feltöltött személyiségjegyeket és emlékeket újra és újra le lehet tölteni a biomasszából nyomtatott újabb másolatba.

Ez alapján pedig már láttam is lelki szemeimmel, ahogy egy igényes, tényleg vicces sci-fi-vígjáték alakul ki a sztoriból, mely alatt a transzhumanizmust éltető lobbi dicshimnusszal mutatja be a nézőnek, miért jó a test és lélek semmibe vétele. Nos, nagyobbat nem is tévedhettem volna.

Halálra ítélt többszörös

De kezdjük a kiindulópontnál. A jövőben a Föld készleteit feléltük, az emberiség egyetlen túlélési lehetősége a csillagok között rejlik, így a nagyban nem túl sikeres, de hívei között komoly befolyással bíró Kenneth Marshall – akit a baloldali média persze már most Trumppal azonosít –, avagy Mark Ruffalo, kolonizáló expedíciót indít a Niflheim bolygóra, ami kiváló menekülési útvonalnak tűnik a maffiának tartozó Mickey (Pattinson) számára. A gond az, hogy rengetegen jelentkeznek az útra, ezért Mickey bevállalja, hogy Eldobható lesz, ami annyit tesz,

Persze hamar rájön, hogy meghalni újranyomtatás mellett sem olyan jó móka, így amikor egy adminisztrációs hiba miatt újrakinyomtatott önmagával kerül szembe, érthető módon bepánikol. Erre jó oka van, mert az egyetlen szigorú szabály az eldobhatókkal szemben a többszörösök végleges törlése, amit a két Mickey közül egyik sem szeretne. A 17-es alany emellett azzal is tisztában van, amivel más nem: a Niflheim, bár csak jég és szikla, egyetlen, vérszomjas, őshonos lénye nemcsak nem is annyira vérszomjas, de még értelmes is – ezt a tudást pedig akár a javára is fordíthatja.

Mickey 17

Azt írtam a cikk elején, hogy nagyobbat nem is tévedhettem volna. Nos, a rossz hírek hozójaként most már elárulom, hogy tévedésem nem a prekoncepciómmal kapcsolatos. A Mickey 17 ugyanis világos állásfoglalást tesz, mikor azt mutatja be, hogy az eldobható-koncepcióval szembeni egyetlen morális aggályt „a vallásos hablatyolás” jelenti, miközben a lélekről nem vesz tudomást, a konzervatív karaktereket pedig önimádó, erőszakos, komplett idiótának állítja be. Pont mint a mai filmek többsége.

Tévedésem így nem a filozófiai és morális vonulatot érinti, hanem inkább az előadásmódot. Mert ugyan a rendezésbe, fényképezésbe technikailag nem tudok belekötni, sőt Pattinson is megtesz mindent, hogy karakterei különbözőek és hihetőek legyenek, a Colette és Ruffalo páros ripacskodva teljes idiótát alakít, és úgy általában erre a filmre is jellemző az, ami az elmúlt 10 év termésének nagyobb részére: szürreális karakterek szürreális párbeszédeivel és tetteivel szembesülhetünk, ami engem speciel minduntalan kirángat a hangulatból.

Részben ez is a baj manapság Hollywooddal. A mindenki magából indul ki alapra építkezve kevés a normális forgatókönyvíró és alkotó, aki pedig van (már ha nem az AI dolgozik a szakemberek helyett), az bedrogozva és elszállva hiszi azt, hogy az egész világ így működik. Pontosan ilyen apropóból, aki semmiben nem hisz, az a vallásosokat megvezetett birkáknak látja; a keresztény-konzervatív vezetőket mind egoista diktátoroknak; a doktrínákat pedig szimpla, logikátlan meséknek – nem csoda, ha ez kiegészítve a fehér férfiakkal és a test-lélek szentségével olyan irreális karaktereket és helyzeteket szül, amikben fuldokolva Hollywoodban ma már olyanoknak adnának 13 Oscart, mint az Emilia Pérez.

Redundáns gondolatok

Utálom ismételni magam, de sem a (videó)játék-, sem a filmipar nem könnyíti meg a dolgom. Mert nehéz azt mondani olyan filmekre, mint a Mickey 17, hogy rosszak. Hiszen technikailag nem azok, inkább „csak" a legfontosabbal, a mondanivalóval vagy épp annak hiányával van baj. Pong Dzsunho sci-fije például társadalmi szinten próbál valamit közvetíteni, csak nem igazán dolgozza ki és adja át üzenetét, a bugyuta karakterek és helyzetek a transzhumanista morális posvánnyal pedig még ezt a keveset is ugyanúgy elnyomják, mint a nagyjából egyetlen normálisabb, empatikusabb karaktert, a mellékszereplő Kai-t. Aki viszont legalább bi-leszbi, hogy az erkölcsi támasz semmiképpen se kerülhessen a megfelelő helyre.

Nyitókép: Intercom