Még ha a csatornában élsz is, nem érezhetsz haragot

Egyre inkább gyanús, ha a szakma kritikusai valamit hatalmas örömködéssel rajonganak körbe a filmfesztiválokon, amire így prekoncepció szintjén a számos díjra jelölt transz drogkartell-musical Emilia Pérez lehet a legjobb példa, de akár az indiai Minden, ami fénynek tűnik is ide sorolható. A Cannes-ban díjat nyert alkotás a Rotten Tomatoes oldalon lényegében 100 százalékon áll a kritikusoknál, miközben ódákat zengnek róla, miszerint

És egyébként a művészfilmes elemekkel is operáló dráma (?) képes érdekességet és figyelemfelkeltő témákat felmutatni, már csak idegen kultúrája és közege miatt is. A kezdetben monológokkal az egykori Bombay, 1995 óta újra Mumbai várost bemutató indiai mű azonban igen gyorsan letesz arról, hogy mélyebben elmerüljön az ottani élet és közösség titkaiban, és beéri lényegében annyival, hogy röviden bemutatja a helyi illúziónak számító népi konszenzust, amely annyiban merül ki, hogy „még ha a csatornában is élsz, nem érezhetsz haragot”.

Három élet

Prabha nővér (Kani Kusruti) a kórházban a megbízhatóság mintapéldája, aki hűségében is megingathatatlan, pedig Németországba költözött férje felől már egy teljes éve nem hallott. Az egyik orvos ugyan láthatóan közeledne hozzá, de Prabha a negatív jelek és a kapcsolati előzmények ellenére sem akarja venni a lapot. A nővel együtt élő, fiatalabb Anu nővér (Divya Prabha) az ő szöges ellentétje, hiszen nem szeretné, ha szülei ismeretlen kérőhöz adnák, ráadásul

Nem utolsó sorban pedig ott a konyhán dolgozó Parvaty (Chhaya Kadam), akit férje halálát követően ki akarnak lakoltatni a lakásából, és mivel a tulajdonjogról semmiféle hivatalos papírral nem rendelkezik, alternatívában sem reménykedhet. A három nő élete összekapcsolódik a történetben, amely a felmerülő kérdésekre végül nem ad érdemi választ, sőt igazából rengeteg szempontból a levegőben hagy érdekesnek tűnő momentumokat.

Nem minden arany, ami fénynek tűnik

Kis képzavarral élve. Mert bár az első óra az idegen kultúra, idegen helyszín és közeg miatt érdekesnek tűnik, a felületes bemutatáson kívül semmit nem tudunk meg. Az látszik, hogy a nyomor egészen más kategóriát képvisel, mint régiónkban, de Payal Kapadia rendező ezzel sem foglalkozik sokat, ahogy a három nő életéből is majdhogynem csak egy pillanatot tár a szemünk elé. Ezt pedig szerintem túlzás a barátság szemléletes bemutatásának beállítani.

Ami kérdésként felmerülhet, az az, hogy igazából kinek szól a Minden, ami fénynek tűnik? Mit imád rajta annyira a liberális szakma? Miért gondolták úgy Cannes-ban, hogy megérdemli a nagydíjat, ami hivatalosan a kiemelkedően tehetséges rendezésről, nagyfokú eredetiségről és útkereső szellemiségről szól? Mert bár az indiai alkotást rossznak sem mondanám, ezek egyike sem jellemző rá. 

Nyitókép: Mozinet