Nosferatu: nem egy Max Schreck, de azért megfagyasztja benned a vért

Nyitókép: UIP Duna, Universal, Nosferatu

Hiba lenne az gondolni, hogy csak azért, mert valami új, már esély sincs arra, hogy a régi nyomába érjen – vagy éppen csak azért, mert valami régi, mindenképpen elmaradott. Mindkettőre éppúgy találhatunk megerősítésre szolgáló példát, mint ellenpéldát, egy több mint 100 éves mestermű felújítása esetén pedig joggal szkeptikus a filmkedvelő. Márpedig az 1922-es, Friedrich Wilhelm Murnau rendezte Nosferatu mestermű, amely az európiai filmgyártás és a német expresszionizmus hírnevét egyszerre öregbítve horrorfilmként és önmagában némafilmként is egyaránt a filmtörténet ma is fontos darabja.

Mert nemcsak, hogy 102 esztendő elteltével is ugyanúgy újranézhetjük, sőt a magyar DVD-kiadás egyik csodájaként és az egykori Navigátor különleges, díszdobozos verziójának hála A vámpír árnyéka társaságában tehetjük ezt,  de ráadásul az élmény is ugyanaz maradt. Biztos akad, aki szerint ez ma már gagyi, azonban Max Schreck alakításában a Drakula-mítoszból átírt ősgonosz gróf még az árnyékával (vagyis leginkább pont azzal) is képes arra, hogy megfagyjon a vér a néző ereiben. És bár a direkt Drakula-adaptációk és az 1979-es remake (Klaus Kinski) után kérdésessé vált, hogy mennyire van helye egy újabb verziónak, a rendező kiléte a maradék kétkedést is eloszlatta.

A boszorkány és Orlok gróf esete

A történet, legalábbis annak alapja ugyanaz maradt, így Thomas Hutter (Nicholas Hoult) a nejét otthon hagyva siet Erdélybe, hogy üzletet kössön a költözni vágyó Orlok gróffal (a felismerhetetlenségig maszkírozott Bill Skarsgård), akinek még a neve is elég ahhoz, hogy a babonás helyiek rettegve bújjanak el otthonaikban. Babona? Ahogy azt később a külföldről jött professzor (Willem Dafoe) többször is hangsúlyozza, a gonoszt csak akkor vagyunk képesek legyőzni, ha hiszünk a létezésében. És ez egy elég fontos vonala az új feldolgozásnak,

A lepusztult romot uraló gonosz ráadásul villámgyorsan a teljes sötétség szélére taszítja a várost, ahol éppen ezért fog össze a Thomas távollétében egyre lázasabb önkívületbe zuhanó Ellent (Lily-Rose Depp) kezelő doktor (Ralph Ineson) és a már említett egykori professzor. Egyébiránt utóbbi az, aki tiszteletbeli Van Helsingként rájön a lakosságot pusztító ragály és a kiszemelt nőt delejező mágikus kapocs eredetére, hogy aztán egy tervet is kieszeljen a halhatatlannak tűnő gróf megfékezésére.

Nosferatu, az éjszaka fantomja

Mint említettem, úgy általában a klasszikus európai filmgyártás és a német expresszionizmus közel áll a szívemhez, így a 102 esztendős Nosferatu is, amit Robert Eggers filmjének érkezése miatt a napokban újra is néztem a rend kedvéért. Aztán rájöttem, hogy ez hiba volt. Mert a moziban ülve közel egy órán át újra és újra az jutott eszembe, hogy „jó-jó, de miért így oldották meg, és amúgy is jó az eredeti mind a mai napig". Aztán rájöttem, hogy akik beülnek majd a moziba, többségében még nem látták a Nosferatut, így nekik az mindegy, hogy milyen volt, a modern feldolgozás pedig többnyire kiválóan teljesít.

Az persze A boszorkány és A világítótorony után várható volt, hogy ez a modernizált történet durvább, sötétebb és talán még gonoszabb is lesz, éppen ezért azonban jobban be is illeszthető a halmazba. Igen, kérem, ez horrorfilm, nem más, nincs ámítás, és minden belefér, ami a csövön kifér. Mindenképpen komorabb, nyomasztóbb, ráadásul változtatásai közül sem mind válik a kárára. Tetszett például, hogy itt Orlok az eredeti, Max Schreck-féle gróf és a történelmi Vlad Tepes keveréke. Bár szerintem az 1922-es elképzelés jobban rezonált az ősi gonosz koncepciójára.

Az viszont nagyon feltűnő, hogy idővel mennyire felgyorsulnak az események, emiatt csodálkoztam is, hogy akkor viszont mivel töltik ki a több mint két órát – és azt gondoltam volna, hogy Guillermo del Toro sorozatához (The Strain, A kór) hasonlóan Eggers alkotása is azt mutatja be, hogy miképpen hat a striga a lakosságra. Ez azonban alig kap rivaldafényt, helyette inkább a Van Helsing-szerű professzor ügyködése kerül előtérbe. És itt jön az, ami kevésbé tetszett: maga a prof. és Ellen. Előbbi olyan, mintha Dafoe csak a Szegény párákból lépett volna át, avagy itt is egy zakkant tudós, aki folyton nagy beszédeket tart, ugyanazon a hangon, majd bekattan.

Utóbbi pedig szó szerint semmilyen. Se nem szép, se nem karakteres, se nem nőies, se nem érdekes. Sőt, a vele érkező friss szál is felesleges, mert lényegében semmit nem ad hozzá a történethez, kicsit logikátlan, nem mellesleg pedig a Mina Harker/Ellen karakter tisztaságát, a gróf számára vonzó romlatlanságát mocskolja be és törli el. Pontosan így nem szabad változtatni.

Nem egy romantikus film

Ettől függetlenül, ha az eredeti Nosferatu véleményem szerint nem lenne korszakalkotó mű vagy épp nem szeretném, Robert Eggers új változatát talán még meg is tapsolnám. Pazar képek és jelenetek egyaránt akadnak benne – Orlok árnyékát is sikerül méltósággal megidézni –, Ralph Ineson ezúttal is remek, sőt a Thomast alakító, a vámpírokkal különös kapcsolatot (Renfield) ápoló Houltot is bírom a világ legcukibb romantikus zombifilmje (Eleven testek) óta. Alapvetően tehát minden a helyén van, a 2024-es Nosferatu maximálisan működik.

Csak hát láttam az eredetit. Szeretem is. Így a remake minden pozitívuma mellett végül nem okozott számomra akkora katarzist, mert amúgy meg nem annyira más, nem annyival jobb, mint a klasszikus Nosferatu.