Magyar értékek mentése a Velencei-tónál

Bár a Velencei-tó kapcsán legújabban arról szólnak a hírek, hogy a súlyos országos aszályhelyzet miatt reális veszéllyé vált akár a kiszáradása is, némi örömre is akad azért ok a környéken. Hosszú évek előkészítő, tervező- és építőmunkája után átadták a velencei Meszleny-kastélyt, amelyet széles körű összefogással sikerült megmenteni az utókor számára. És nemcsak megmenteni, hanem – remélhetőleg sokakat vonzó – új funkcióval is ellátni: az egykori középnemesi família régi otthona mostantól Fischer Emil Múzeumként várja a látogatókat. 

A köztudatban ma már kevéssé jelen lévő, ám a múlt századfordulón annál ismertebb és jelentősebb porcelán- és kerámiagyáros népi szecessziós tárgyait felsorakoztató tárlat mellett évi három-négy időszaki kiállítást terveznek a Dekon építésziroda tervei alapján a Hating Group kivitelezésében megújult épületben. Amely – a méltatlan hozzátoldások eltüntetésével és akár jó szándékú vitákra is alkalmasan – a 20. század eleji állapotot tükrözi, a homlokzatra pedig visszakerült a Meszlenyek címere. 

Kossuth Lajos és a vízi vadászatok 

annak ellenére hogy Vas megyéből, a Szombathelytől alig tizenöt kilométerre lévő Meszlen községből származtatják magukat. Az első ismert ős, Péter 1410-ben Dalmácia és Horvátország kapitányaként tette ismertté a nevét, utódai a török háborúban elvesztett nemesi okmányokért az 1569-ben Miksa királytól kapott új címeres- és adománylevéllel kárpótolhatták magukat. A török kiűzése után kerültek Fejér megyébe, s egyre nagyobb gazdasági-közéleti befolyást szereztek; 1724-ben például a király engedélyezte Meszleny Jánosnak fél Gárdony és fél Velence megvásárlását – utóbbi benépesítése ez idő tájt indult el. A következő fordulópontot a 19. század első fele hozta el, amikor is Kossuth Lajos feleségül vette Meszlényi Teréziát, a nemzet ápolónőjeként számontartott Kossuth Zsuzsanna pedig Meszlényi Rudolf birtokos, ügyvéd, hírlapíró felesége lett – Rudolf 1848 telén, fiuk születése előtt néhány héttel hunyt el tüdőgyulladásban. 

Az egyre szerteágazóbb família több kastélyt, illetve birtokot is a magáénak mondhatott a környéken. Az első itteni központja a mai Hauszmann– Gschwindt-kastély helyén állt, az örökösök közötti megosztás kényszere azonban újabb területvásárlást és építkezést vont magával. Alkalmasabb helyet nem is találhattak volna a bővítésre, mint a tó keleti sarka fölé magasodó dombot, északi oldalán az akkor még bőséges vízhozamú Bágyom-érrel, amelynek kőhídján a Gárdonyt Velencével és Nyékkel összekötő út is haladt. 

„Az »L« alaprajzú kastély építésének pontos ideje nem ismert, az biztos, hogy az 1700-as évek második felében készült el az első, barokk épületrész, ami a patak vonalával párhuzamosan, a domb gerincén állt. Építtetője a család velencei harmadik generációjába tartozó Meszleny Antal (1748–1791) volt. Az 1800-as évek elején a kastély a barokk épületre merőleges, klasszicista szárnnyal bővült, Meszleny Ignác idejében. A romantikus angolparkkal övezett kastély a XIX. század második felében és a századfordulón élte virágkorát, az uralkodó kivételével szinte az egész akkori elit megfordult itt a Meszleny testvérek vízi vadászatain, de külföldi ornitológusokat is vendégül láttak” – írta Kárpáti Miklós A velencei Meszleny-kastély múltjáról – szóban és képben című összefoglaló cikkében, az időszakosan megjelenő Velencei-tó magazinban. 

Az utolsó óra utolsó percében 

Aztán – ahogyan az egyáltalán nem példa nélküli a világnak ezen a tájékán – a 20. század közepére nemcsak a tizennyolc szobás háznak és csodálatos környezetének áldozott le a csillaga, de a lakók is kénytelenek voltak örökre búcsút mondani a javaiknak. 1945-ig tudtak kitartani, de mivel a háborúban az épületet erődként, a parkot felvonulási területként használta mindkét fél, ez olyan súlyos károkat okozott, amelyek helyreállítására a birtokaitól a földosztás során megfosztott családnak esélye sem lehetett. Így kénytelen-kelletlen a kultuszminisztériumnak adták át a kezelési jogot, az eredeti megállapodás szerint helyreállítás fejében, meghatározott időre, üdülő létesítése céljából. 

Ezután nem sokkal viszont „kitört” az államosítás, és az előbb gyógypedagógiai intézetként, majd téeszkonyhaként üzemelő kastélyt mindenféle rátoldásokkal csúfították el – a homlokzat elé kiszolgáló épület került, oldalaira pedig újabb, a harmonikusságra, arányokra fittyet hányó pluszszárnyak –, a parkot feldarabolták, a maradék értékeket széthordták, a díszítéseket leverték, tönkretették. Végül, hogy teljesen legyen a pusztítás, 1984-ben a Fejér Megyei Vízművek tulajdonába, a rendszerváltozást követő félresikerült privatizáció során pedig magánkézbe került, ami megint csak nem fellendülést hozott, sőt. 2020-ra nemcsak a régi pompából nem maradt semmi, a fák közül alig kilátszó, beomlott tetejű és födémű kastély megközelítése egyenesen életveszélyessé vált. 

Hogy mégsem lett minden az enyészeté, az a Kárpát-medencei Művészeti Népfőiskola utolsó pillanatban való közbelépésének köszönhető. A szervezet 2019-ben jött létre a magyar művészeti, szellemi, valamint épített örökségek megőrzése és továbbadása céljából, ennek jegyében újították fel többek között a kápolnásnyéki Liszt Művészházat, a Csajághy Laura Színpadot vagy a csak tavaly kétezer diákot fogadó, programoknak helyet adó, élő térként is funkcionáló Vörösmarty Mihály Emlékházat. 

„A Meszleny-kastély teljes felújítása, beleértve az európai múzeumi sztenderdeknek is megfelelő kiállítási tér kialakítását, nettó 1,338 milliárd forintból valósult meg. Ebből 737 millió forintot pályázati keretből az állam finanszírozott, a fennmaradó összeget a népfőiskola saját forrásból fedezte. A fejlesztésnek még nincs vége, a kastélykertet és a pincerendszert is szeretnénk rendbe tenni, amit az angolpark rekonstrukciója követne” – mondta el L. Simon László, az épületben megnyitott Fischer Emil Múzeum ötletgazdája és az állandó tárlat egyik kurátora. 

ami így együtt a környék turizmusát is megpörgetheti. 

Az emlékek őre 

A kastély átalakulási folyamatába kapcsolódott be a Dekon építésziroda 2021-es koncepciója. Azt vizsgálták, hogy melyek azok a vizuálisan meghatározó, műemléki szempontból értékes részek, amelyek a megelőző értéktári kutatást, valamint a kastély és a park állapotrögzítő felmérését követően megtartásra vagy helyreállításra érdemesek, és milyen kiegészítések szükségesek a kortárs használathoz. 

A tervezést kezdettől fogva áthatotta a működtetés dilemmája: bár egyértelmű volt, hogy egy darab történelmet próbálnak megmenteni, az is szempont volt, hogy a kész épületet fenn is kell tartani. Elemzéseik során arra a felismerésre jutottak, hogy a fenntartáshoz nemcsak az épületet kell élettel megtölteni, hanem a környezetét, a parkot is, amely sokkal több lehetőséget kínál kortárs használatra. Így a kastélyépület maga megmaradhat az emlékek őrének. Ezért bent minimálisan szükséges kiegészítéssel visszaállították a barokk térsort, az egymásba nyíló helyiségek kiállítótérré váltak. A hetvenes években épült bővítést elbontották, így helyreállt a tó felőli legszebb nézet, a klasszicista főhomlokzat – vakolatdíszeinek csupán idézetével –, a bejáratot pedig a vasút irányából a leendő fogadóépület felőli portikuszos kocsiáthajtóból alakították ki. Az is látszott, hogy a kellően diverz használat és az üzemeltetési háttérhelyiségek funkcionális és téri kiegészítést kívánnak. Ezért a korábbi gazdasági épületek helyére egy új parki fogadóépületet is terveztek, kiegészítendő a rekonstruált kastély múzeumi működését, mely a későbbi ütemben megvalósuló ruhatárral és étteremmel, valamint a két épület által közrezárt belső udvarral válhat majd teljessé. 

hogy „a kastély megmentése mellett emléket állítsunk a magyar kerámiaművészet méltatlanul háttérbe szorult kiemelkedő alakjának, tudva, hogy 

A Herenden 1863-ban egy neves porcelánfestő és -gyártó dinasztia tagjaként született, 1937-ben ugyancsak Herenden elhunyt mester életműve és pesti kerámiagyárának egész tevékenysége a 19–20. század fordulójának azon ritka jelenségei közé tartozott, amelyek egyszerre voltak képesek hűek maradni a lokális gyökerekhez és sikerrel látszani a nemzetközi térben. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a magyar szecesszió népművészeti elemeket és népi életképeket is magába sűrítő ágának fő képviselőjeként fellépő Fischer-gyár porcelánjait több világkiállításon aranyéremmel díjazták; és a névadót is rengeteget állam kitüntette, sok más mellett a perzsa, a szerb és a román uralkodóház tagjai. 

„Fischer Emil szerepe a századforduló tájékán nemcsak az iparművészet, a magyar gazdaság fejlesztése terén is igen jelentős volt, ő találta ki és indította el például a budapesti vásárokat, amelyekből aztán a Budapesti nemzetközi vásár is kifejlődött. Gyárában világszínvonalú tervezőgárdára támaszkodhatott, az impozáns névsorban többek között Horti Pál, Körösfői-Kriesch Aladár, Nagy Sándor vagy Pálinkás Béla neve is felbukkan” – egészítette ki L. Simon László szavait Reznicsek Mátyás művészettörténész, a Fischer-monográfia szerzője, társkurátor. Felhívta a figyelmet a kiváló festőművész, bútor- és díszkerámia-tervező Pálinkás Béla tevékenységére, akinek a különleges munkáit – a népélet dekorációs elemként való alkalmazása a korban szenzációként hatott – valóban nagy élmény végre ilyen nagy számban, egymás mellett látni. És arra is, hogy ez a nagy ívű válogatás, amely a kezdetektől az 1929-ben bekövetkezett csődig követi végig Fischer Emil és gyára történetét, nem egyszerű főhajtás vagy nosztalgikus múltidézés a boldog békeidőkön merengve. Sokkal inkább egy hazai csúcsteljesítmény újrafelfedezése és -értelmezése – amely a Meszleny-kastéllyal együtt ismét közkinccsé válhat.

Nyitókép: Fischer Emil Múzeum