A múzeumban tényleg csak „porosodnak” a tárgyak?

Szeretjük a múzeumainkat. Tudjuk, hogy egy jó múzeum nagy idegenforgalmi vonzerőt jelent, s még a látszólag túlzó múzeumi befektetések is mindig megtérülnek. A múzeum (s vele együtt a múzeumlátogatás) soha nem megy ki a divatból, mert igazából nem is divat ez, hanem kulturális alaptevékenység. Ahogy olvasunk, moziba, színházba és koncertre járunk, úgy tartjuk fontosnak a múzeumlátogatást is.

Ha pedig véletlenül művészek vagyunk, titkos álmunk, hogy hagyatékunkat egy rólunk elnevezett múzeum őrizze meg az utókornak, s ha ez mégsem sikerülne, legalább a nagyobb közgyűjteményekbe eljussanak az alkotásaink. 

Ehhez képest azt tapasztaljuk, hogy a múzeumokkal kapcsolatos sztereotip vélemények szinte mind negatív tartalmúak. Ezek szerint a múzeumban „porosodnak” a tárgyak, s mivel a múzeumi gyűjtésnek, a meg­őrzésnek és a bemutatásnak mindnek van valami „mumifikáló” jellege, azt gondoljuk, hogy a múzeum tulajdonképpen a tárgyak temetője, elfekvője, ahonnan már nincs út vissza az életbe.

Hiszen az világos, hogy az oltárkép igazi kontextusa a templom, a freskóé az épület, amelynek falát díszíti, a köztéri szoboré pedig a tér vagy az utca. De vajon a lerombolt, átépített templomok oltár­képeinek, az elpusztult épületek szobrai­nak, megmaradt falképeinek mi lenne az eredeti kontextusa? Delacroix nagy szabadságképének, Monet vízililiomainak, Picasso Guernicájának vagy éppen Munkácsy Mihály Krisztus-trilógiájának mi az eredeti kontextusa? A kínai agyag­katonáknak most, a 21. században mi az eredeti kontextusa? És mi lenne az Izsó Miklós zseniális szoborvázlatai, a koronázási palást vagy királyi és főúri ékszerek esetében? Akárhogy nézzük, valójában a múzeum képes igazi kon­textust teremteni a műtárgyaknak és minden olyan tárgynak, amely vásárlás, adományozás vagy egyéb okokból adódó megőrzés miatt odakerült.