Sunyi csúsztatásokkal van tele a Háttér Társaság a Melegekért MCC-t kritizáló közleménye – és ez még nem minden

Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd

„A kormányhoz közel álló MCC szakmai értékelésnek álcázott hazug csúsztatásokkal próbálja kétségbe vonni a magyarok többsége által is elítélt LMBTQI-ellenes törvény miatt indított kötelezettségszegési eljárásban még meg sem született bírói ítéletet” – fakadt ki szombaton a Háttér Társaság a Melegekért érdekvédő szervezet.

Lehet valami karácsony előtti nagy hajtás arrafelé, mert

de erről majd később. A dolog egyébként azt mutatja, hogy a Háttér mindig beáll a legújabb és legszélsőségesebb ideológiai divatok mögé, hűségesen követve a brit Stonewall-t.

De előbb lássuk a Háttér MCC-vel kapcsolatos hisztijét.

A Háttér honlapján megjelent közlemény Rodrigo Ballester, a Mathias Corvinus Collegium Európai Tanulmányok Műhelyének vezetője által adott interjún háborodott fel, amelyben a szakértő a Magyar Nemzetnek nyilatkozva rámutatott: „A homoszexuális- és genderpropaganda iskolai tiltása miatt Magyarország ellen indított per kimenetele fogja eldönteni, hogy kötelezővé tehető-e a woke-ideológia az uniós tagállamokban.” Hozzátette: „A szivárványideológia dogmává vált az Európai Unióban (EU), ahol Magyarország elítélésével akarnak példát statuálni, mert a magyar kormány nem adja be a derekát.”

A Háttér Társaság szerint ugyanis a szóban forgó „eljárás alapját képező, az Európai Bizottság (EB) által az Európai Unió Bíróságához (EUB) benyújtott beadvány alapján ez nem egyszerűen rosszindulatú csúsztatás, hanem nyílt hazugság.”

Cikkükben így többek között megpróbálják megmagyarázni, miről is szól a brüsszeli kötelezettségszegési eljárás (és bár nem igazán sikerül – a szerk.), leszögezik, hogy az végülis szerintük „azért kiemelkedően fontos”, mert azzal „alkalmat kapott az EUB arra, hogy egyértelműen állást foglaljon az emberi jogokat – legyenek azok LMBTQI jogok vagy a menekültek jogai – szándékosan és szisztematikusan megsértő államokkal szembeni egységes fellépésről.”

A Háttér fő érve az, hogy: „Az EUSZ 2. cikkére hivatkozást nem a tagállami hatáskörök elvonása indokolja. Ez a rendelkezés írja elő az EU alapértékeinek, így az emberi méltóság, a szabadság, a demokrácia, az egyenlőség, a jogállamiság, valamint az emberi jogok tiszteletben tartásának kötelezettségét. A propagandatörvény – az EUB előtt novemberben tartott meghallgatáson elhangzottak alapján – súlyosan sérti ezeket az alapelveket, ezzel veszélyezteti azt a közös minimumot, amelyre az EU épül, és amelyet a csatlakozással minden tagállam elfogadott.”

Rejtett föderalizálás

Csak hát pont a Háttér ezen érvelése támasztja alá Rodrigo Ballester állításait. Nyilván Brüsszel nem azzal indokolta az eljárást, hogy el szeretne vonni tagállami hatásköröket. A föderalizációt támogató Háttér a Melegekért úgy tesz, mintha nem értené, mi zajlik az EU-ban, mind a Bizottság, mind az EU Bírósága részéről, pedig nagyon is értik és támogatják: a tagállami hatáskörök sunyi csökkentése indirekt módon, föderalista bírói aktivizmussal, az EU alapítói okiratainak kiterjesztő értelmezésével, pénzügyi fenyegetésekkel. A „szerződések utolsó őre” a 2004-2014 között hivatalban lévő Barroso-bizottság volt, azóta Jean-Claude Juncker és Ursula von der Leyen bizottságai föderalizálnak.

Mint júniusban írtam: Von der Leyen a Der Spiegelnek adott 2011-es interjújában határozottan föderalista nézeteiről tett tanúbizonyságot: kifejtette, hogy egy európai egyesült államokat részesít előnyben olyan szövetségi államok mintájára, mint Svájc, Németország vagy az Amerikai Egyesült Államok, és brüsszeli irányítás alatt képzelné el a pénzügyeket, az adó- és a gazdaságpolitikát. Vagyis a bizottság az ő felfogásában nemcsak geopolitikai, hanem egyértelműen politikai is volt, elszakadva az EU alapdokumentumai által szánt „szerződések őre” szereptől.

EU-s alapértékek és vitatott emberi jogok

A Háttér akkor is sunyi, amikor az EU-s alapértékekre hivatkozik. Azok ugyanis igen általánosan vannak megfogalmazva, és az EU rosszul teszi, amikor egyre konkrétabban és progresszívebben értelmezi azokat, az EU politikai egyben tartásának ugyanis épp az a záloga, hogy az eltérő értelmezések miatt nem beszélnek eme alapértékek konkrét értelmezéséről. 

Pont ez a vita lényege: a Háttér szerint hazánk szándékosan és szisztematikusan megsért bizonyos LMBTQ-jogokat (és, teszik hozzá, a menekültek jogait), miközben például a kormány meg a konzervatívok szerint nem sérülnek ilyen jogok, azoknak egy része ugyanis egyszerűen nem létezik, tehát megsérteni sem lehet. Pont eme jogok mibenlétéről zajlik a vita.

Májusban, Mérő Verának válaszolván az emberi jogi konszenzussal kapcsolatban jeleztem: a Halmai Gábor és Tóth Gábor Attila által szerkesztett, Sólyom László előszavával megjelent, osirises Emberi jogok egyetemi tankönyv 2008-ból az emberi méltóságról szóló második részben tárgyalja az élethez való jogot, és ehhez szorosan kapcsolódóan olyan kultúrharcos témákat, mint a halálbüntetés, az abortusz és az eutanázia. A bevezető szerint ugyanis minden más jogot az emberi méltósághoz és élethez való jogból vezetnek le.

Mint Tóth Gábor Attila írja: „ez a két jog elsősorban abban különbözik a többi alapvető jogtól, hogy az emberi személyiség egészét, az ember jogi státuszát védelmezi.” Igen ám, de a „két jognak ez a sajátossága magában hordozza azt a feloldhatatlan feszültséget, amely az emberi személyiség keltkezéséről, mibenlétéről és megszűnéséről vallott különféle felfogások között feszül.” Hozzáteszi:

A kötetben azt is megjegyzik: „mivel a keresztény és a kantiánus hagyomány az emberi méltósághoz való jog rivális alátámasztásai, azokból a határhelyzetekben eltérő következtetések adódnak”.

Sőt, azt is olvashatjuk, rögtön a legelején, hogy „emberi jogok tehát vannak, legalábbis olyan értelemben, hogy léteznek állami és nemzetközi jogi szabályok, amelyek elismerik a létüket, és igyekeznek biztosítani érvényesülésüket. Ugyanakkor az emberi jogok léte bizonytalan, hiszen nincs olyan, széleskörűen elfogadott teória, amely kétséget kizáróan igazolná az emberi jogok létezésének szükségszerűségét, vagyis azt, hogy ezek a jogosultságok kifejezett állami elismeréstől függetlenül is léteznének.”

Ha az EU túl konkrét, például progresszív értelmést fogad el, akkor kirekeszti konzervatívabb polgárait és nemzeteit.

A Vatikán idén márciusi deklarációja az emberi méltóságról (Dignitas infinita) például azzal indul:

„Minden emberi személy rendelkezik egy végtelen méltósággal, amely elidegeníthetetlenül a lényében rejlik, és amely minden körülményben, állapotban vagy helyzetben, amellyel az illető valaha is találkozik, és minden körülményen, állapoton vagy szituáción túl is érvényesül. Ez az elv, amely már pusztán az ész által is teljes mértékben felismerhető, az emberi személy elsőbbségének és az emberi jogok védelmének alapja. A Kinyilatkoztatás fényében az Egyház határozottan megismétli és megerősíti az Isten képére és hasonlatosságára teremtett és Jézus Krisztusban megváltott emberi személy ontológiai méltóságát.”

Ezek után viszont többek közt 

Részemről akárhogy is határoz az EU, ehhez e  deklarációhoz tartom magam, és ehhez minden jogom megvan.

Az EU-s közös minimumban nincsenek benne egyre szélesedő „LMBTQ-jogok”, ilyesmik csak kreatív-progresszív aktivista jogértelmezéssel szuszakolhatóak bele ebbe a közös minimumba. Emellett pedig igenis ennek szabályozása tagállami hatáskör, és ha az EU azt állítja, hogy nem az, mert hirtelen találtak valami eldugott LMBTQ-deklarációt, ami mostantól kezdve kötelező, bár nem ilyen kondíciókkal léptünk be a klubba, akkor 

A Háttér a Melegekért közleménye tehát valójában Rodrigo Ballestert igazolja, emellett pedig csúsztatásokkal van tele, és olyasmiket vesz adottnak, amiről kultúrharcos vita megy. Persze értem én, hogy ők azt szeretnék, ha az ő álláspontjukat erőltetné rá az EU a tagállamokra.

Transzfób Partizán?

Mióta nagyjából 2015-ben felpörgették az Egyesült Államokban a transzaktivizmust, elkeseredett küzdelem folyik a transzmozgalom és a régimódibb feministák között, akik szerint a transzmozgalom a feminizmus elárulása (igazuk is van). Ebben a vitában a Partizán, főleg annak a Háttér által kritizált Zsófilter műsora a feministák oldalára állt, és bár ritkán értek egyet a Partizánnal, ezt megsüvegelendőnek tartom.

A Háttér, kizárólag szélsőséges álláspontokat tudván képviselni, ezzel párhuzamosan „súlyos jogfosztásnak” nevezi azt, hogy hazánkban a transzok nem változtathatják meg nevüket és nemüket az irataikban. Ez hazugság: nincs itt semmiféle jogfosztás, mivel ilyen jog nem létezik. Tipikusan érzelmi manipulációs érveléssel úgy fogalmaznak: „a Partizán álláspontjához hasonló véleménye van a transz közösségről és mozgalomról (pl. Helen Joyce, a magyarul az MCC kiadásában megjelent Transzneműek című, a transz mozgalmat a gyermekekre és a teljes társadalomra veszélyes genderideológiaként értelmező könyv szerzője). A transznemű emberek nem valamilyen ideológiáért vagy többletjogokért, hanem a túlélésért küzdenek.” 

Helen Joyce könyve kiváló, örülünk, hogy a Háttér is ajánlja, még ha negatív reklámmal is. Az pedig már többször bebizonyosodott, hogy a transzideológia veszélyes a gyermekekre és a társadalomra, a transzmozgalom pedig undorítóan agresszív módon igyekszik ellehetetleníteni tudósokat (például Lisa Littmant vagy Kenneth Zuckert). A

 hogy lehet valaki a biológiai nemétől ellenkező nemű, sőt születhet így. Sokszor írtunk már erről, például arról, hogy Amerikában divatos belekényszeríteni a nemi identitászavar jeleit mutató gyermekeket egy transzidentitásba, holott 95 százalékuk kamaszkorára spontán módon kinőné azt.

A transzlobbi és az LMBTQ-szervezetek persze rendszerint a transznak mondott gyermekek öngyilkosságával fenyegetőznek. Az érzelmi manipulációval átitatott kérdés az, hogy „inkább egy halott fiút, vagy egy boldog lányt szeretnél?” Ennek alátámasztására egy 2014-es felmérést hoznak, ami szerint a transzneműek 41 százaléka már kísérelt meg öngyilkosságot – csakhogy a kutatásban nem vettek részt 18 év alattiak. A transznemű kamaszok között valóban magasabb az öngyilkossági kísérletek aránya, mint a korosztály átlaga, de ez is kamaszokról szól, és a megoldás egyáltalán nem biztos, hogy a nemi átalakítás (ami lényegében lehetetlen, pusztán felszínes beavatkozásra van lehetőség). 

Továbbá azért veszélyes a transzideológia, mert a korai nemváltás propagálásával olyan beavatkozásokról állítja, hogy nem problémásak, mint a hormonterápia és a pubertásgátlás, amelyek mind súlyos veszélyeket hordoznak magukban (például akadályozzák a normális csontsűrűség kifejlődését, fokozzák a csontritkulás esélyét, a szexuális funkciók elvesztését okozhatják, negatív hatással lehetnek az agyfejlődésre, és az IQ teljes kifejlődését is akadályozhatják, stb). Arról nem is beszélve, hogy 

(lásd Abigail Shrier Visszafordíthatatlan károk című, úgyszintén MCC-s kiadású munkáját).

A transzmozgalom álságos érvelése úgy szól, hogy egyrészt a megbánók csak egy szűk kisebbséget alkotnak (ezek szerint ők sem érvelhetnének azzal, hogy ők egy védelemre szoruló kisebbség), 2 százalék, holott a legtöbbjük eltűnik a rendszerből, tehát nem tudjuk a valódi arányszámot. Másrészt az is álságos érvelés, hogy azt mondják, hogy aki megbánta, az eleve nem volt transz, mert hát épp az az egyik probléma, hogy előre nem lehet tudni, hogy ki fogja megbánni. (Az antiesszencialista LMBTQ-mozgalom itt erőst esszencialista érvelésekbe csúszik bele. Esik szét az érdekalapú LMBTQ-koalíció.) 

Érdekelne, hogy mit gondol a Háttér arról, hogy az Egyesült Államokban 2019-2021 között 56 13-17 éves, nemi diszfóriás kamasz gyereken hajtottak végre nemiszerv-átműtést, például vaginoplasztikát, azaz mégiscsak műtenek át kiskorúakat tőlünk nyugatra, és hogy a transzpárti orvosok szerint nem szabadna életkori korlátoknak lennie a beavatkozásokat tekintve. Egy 2017-es kutatás úgy találta, hogy a transzpárti orvosokat tömörítő érdekvédelmi szervezettel, a WPATH-tal kapcsolatban álló sebészek számára „a kor csak egy szám”, és egyre több, vaginoplasztikára jelentkező gyermekről számolnak be. 

És ha már WPATH: érdekel a Háttér álláspontja arról, amit a The Economist nyáron hozott le, hogy tudniillik 

ami nem szerette volna, hogy az elképzeléseivel ellentétes eredmények szülessenek és kerüljenek napvilágra.