Kedves Mérő Vera, sosem lesz konszenzus az emberi méltóságról, sorry

Nyitókép: Mérő Vera Facebook-oldala

„Végülis mi az emberi méltóság? Ha senki sem kérdezi tőlem, akkor tudom; de ha meg akarnám magyarázni annak, aki megkérdezné, akkor nyilvánvalóan nem tudnám” – írja Szent Ágoston a Vallomásokban. Oké, valójában Ágoston az időről írja ezt, nem az emberi méltóságról, de ez jutott eszembe Mérő Vera legújabb, emberi méltósággal kapcsolatos küzdelmei kapcsán. 

Novák Katalin, valamint mindenki emberi méltóságát védelmezve. Majd anyák napi posztjában írta azt, hogy az emberi méltóság sérthetetlensége „univerzális igazság, amely nem képezheti vita tárgyát”, hozzátéve: „csakis az lehet egy mindenki számára élhető világ, ahol nem vitatkozunk egyetemes igazságokon.” Végül mikor erről vita kerekedett, egy újabb posztban így elmélkedett: „egy embert, a személyét tisztelni nem ugyanaz a tisztelet-fogalom, mint ugyanezen ember méltóságának tisztelete. Az egyiket ki kell érdemelni – bár én erre szívesebben használom a tekintélyt –, a másik jár mindenkinek, elidegeníthetetlen jogként.”

Erőst együttérzek Mérő Verával, mint az ember méltóságát egyetemes igazságként való katolikus. De lenne jó néhány megjegyzésem. Először az emberi méltóságról fogunk elmélkedni az alábbiakban, majd annak jelentéséről, s végül bemutatom, hogy az ügyben nincs konszenzus, és nem is valószínű, hogy lesz – ezt még az emberi jogi tankönyvek is elismerik. 

Az Európai Unió Alapvető Jogok Chartája leszögezi: „Az emberi méltóság sérthetetlen. Tiszteletben kell tartani és védelmezni kell.”

Az alapprobléma azonban ezzel az, hogy 

Kezdjük ott, hogy ha egyetemes (az emberiség egészére kiterjedő) konszenzus lenne az emberi méltóságról és mibenlétéről, akkor is megsértenénk azt, mivel esendőek vagyunk, nem érünk fel a saját eszményeinkig.

Folytassuk ott, hogy ha az emberi méltóság tényleg nem sérthető meg és tényleg nem idegeníthető el, akkor – s az ezzel kapcsolatos ontológiai-metafizikai érvelések tényleg így szólnak – sértegetéssel, megalázással és más inszinuációkkal sem lehet megsérteni, hiszen ezt jelenti az a kifejezés, hogy „sérthetetlen”, ahogy az is, hogy „elidegeníthetetlen”. És ez azt is jelenti, hogy eme emberi méltóságot a súlyos betegségek gyakran megalázónak érzett helyzetei sem sértik meg, mert metafizikailag ennyire hozzátartozik az emberhez, és akkor az eutanázia melletti egyik érvnek annyi (miszerint a súlyos, halálos betegségek olyan helyzeteket teremtenek, amelyek kikezdik az emberi méltóságot). Eszerint eme emberi méltóságot az sem sérti, ha vannak, akik nem ismerik el. Mindez nagyon jó hír az emberi méltóságnak, mert ezek szerint nem fog rajta az emberi esendőség, sem a konszenzushiány. Viszont ebből az is következik, hogy 

A másik lehetőség az, hogy az emberi méltóságot azért védjük ennyire, és azért mantrázzuk, hogy az sérthetetlen és elidegeníthetetlen, mert valójában megsérthető. Az „elidegeníthetetlen” fogalmát nem teljesen tudom értelmezni, és most nem fogom átnézni a jogászkönyveket az elidegeníthetetlenség szakjogi meghatározásáért, de vegyük úgy, hogy azt jelenti, hogy „nem vehető el”, azaz gyakorlatilag ugyanazt jelenti, mint a „megsérthetetlen”. 

Mindenesetre nekem úgy tűnik, hogy bizony az emberi méltóság megsérthető, ahogy nyomában a sokat emlegetett „elidegeníthetetlen emberi jogok” úgyszintén nem „elidegeníthetetlenek”. Valójában csak azt szeretnénk, ha nem lenne megsérthető az emberi méltóság, és megtagadhatóak az alapvető emberi jogaink. Sőt, az egyetemességük is csak igény a gyakorlatban.

Emberi méltóság tehát van, csak épp az a bajunk, hogy megsérthető. Ezen az sem változtat, ha kettészedjük az emberi méltóságot egy megsérthető és megsérthetetlen részre, és esetleg az elsőt átnevezzük tiszteletnek. Ugyanott vagyunk, hiszen azt szeretnénk, hogy ezt se sértsék meg.  Bár a dolgot lehet tovább árnyalni.

Nemrég a Vatikán kiadott egy deklarációt, a Dignitas infinitát az emberi méltóságról Ferenc pápa aláírásával, ami négyfelé osztja a fogalom tartalmát: megkülönbözteti az ember ontológiai, morális, társadalmi és egzisztenciális méltóságát. Ezek közül a legfontosabbnak az ontológiai méltóságot tartja, s leszögezi, hogy ez valóban megsérthetetlen (a szó valódi értelmében, nem csak igénybejelentésként). A morális méltóság arra utal, hogy az ember miként él szabadságával, és szemben az ontológiai méltósággal, valóban elveszthető. A társadalmi méltóságot az életkörülményekre vonatkoztatja a Hittani Kongregáció, leszögezve, hogy akiknek a minimális szükségletei sincsenek kielégítve, az nem tud az ontológiai méltóságának megfelelő módon élni, azaz méltóságon aluliak az életkörülményei.

A vatikáni deklaráció tehát megoldani látszik a sérthetetlenségi kérdést, bár a kételyeim nem oszlottak el teljesen. Mind a felosztás, mind a méltóságon aluliság fogalmának használata a megoldás felé mutat, de azt szerintem mégsem oldják meg, amit hétköznapi értelemben értünk az emberi méltóság megsértésén – csak átnevezik ezt, hogy filozófiailag koherens legyen a fejtegetés.

Nagyobb probléma, hogy a baloldalon úgy beszélnek „egyetemes igazságokról”, köztük ilyenként tételezett, egyben elidegeníthetetlen emberi jogokról, hogy az ezekről szóló egész vitát ők generálták. 

Az emberi méltóság és emberi jogok nyugati tana akár Ciceróig is visszavezethető, közvetlen gyökerei a kereszténységben vannak. De pár évszázaddal később jött a felvilágosodás, a természetjogi iskola mellé felzárkózott a haszonelvű és a kantiánus.

A mai korszellem kantiánus (a kantianizmus Németországban államvallás) és Kant határozta meg, mi a felvilágosodás, szóval menjünk vissza Kantig és a felvilágosodásig egy pillanatra. Kant kidolgozta a „transzcendentális személy” fogalmát, s kimondta, hogy a személyeket nem szabad eszközként, csak célként kezelni (ezzel mondjuk nem mondott újat – ezzel sem mondott újat). A felvilágosodás és politikai ideológiája, a liberalizmus kitalálta, hogy minden kétségbe vonható az addigi bizonyosságok közül, és racionálisan minden újra kell gondolni. Azóta kiderült, hogy racionálisan nem lehet tartós globális konszenzust teremteni, ehhez kevés az emberi ész.

és még sorolhatnánk. Eredetileg az emberi méltóságot és az ember jogokat „felfedezték”, csakhogy aztán jött a posztmodern, ami egyesek szerint szemben áll a felvilágosodással, szerintem azonban inkább annak kiteljesítése, radikalizált felvilágosodás. Nietzsche írta, hogy a felvilágosultak nem merték levonni elméleteik konzekvencáit – a posztmodernek megcsinálták hát helyettük. A posztmodern szerint nincs egyetemes (állandó) emberi természet, amiből az is következik (bár ezt a következtetést meg ők nem merik mindig levonni), hogy nincs egyetemes emberi méltóság és egyetemes emberi jogok sem.

Ha a felvilágosodás esszencialista volt és „felfedezte” a dolgokat, akkor a posztmodern antiesszencialista, és szerinte a dolgokat nem felfedezzük, hanem feltaláljuk. Itt van például Richard Rorty baloldali posztmodern filozófus, aki szerint az emberi jogok teljességgel emberi találmányok, és racionálisan nem igazolhatók, de azért hasznosak, úgyhogy megőrzésre méltók, és az érzelmi neveléssel lehet őket inkább magától értetődővé tenni (ez szinte már konzervatív érvelés). Csakhogy azzal, hogy a posztmodern emberi találmánynak mondja az emberi jogokat (és valószínűleg ide érti az emberi méltóságot is), azzal alaposan meggyengítette a talajt a tiszteletük alatt. Hiszen a kortárs véleményklíma hiába hangsúlyozza, hogy csak olyasminek akarunk engedelmeskedni, amihez beleegyezésünket adtuk, valójában az ember sokkal jobban tiszteli az olyan törvényt, amit egy felette álló, megfellebbezhetetlen tekintély hozott, pontosabban ilyentől tudja származtatni – és nem emberi alkotta tekintélyre gondolok, mint az ENSZ meg az EU meg az emberi jogi karták, hanem olyasmire, mint a természet vagy Isten (méregzöldeknek: Gaia, földanya). A saját magunk alkotta törvényeket sokkal kevésbé fogjuk betartani, mivel saját magunk könnyedén meg is változtathatjuk azokat.

Márpedig ha a korszellem kantiánus, akkor 

Néha persze mégis, amikor bizonyos dolgokat ilyesminek szeretne elismertetni, de ez egy elég erős önellentmondás. Persze értem én, mi rejtőzik emögött: mivel mindent megkérdőjeleztek, teremteni kell egy modus vivendit, s egy minimalista közös alapot, keretrendszert szolgáltatnának az emberi méltóságból levezetett emberi jogok. De hát a forradalom felfalja gyermekeit (és szüleit is), a felvilágosodás és a posztmodern mindent megkérdőjelező logikája felemészti azt is, amit eme irányzatok szeretnének sérthetetlenként meghagyni. Az említett vatikáni deklaráció az emberi jogokról azt is leszögezi, hogy a morális relativizmus a békés együttélés illúzióját teremti meg, de valójában a megosztottságok oka, és ebből fakad az emberi méltóság tagadása is.

Joseph Ratzinger, a későbbi XVI. Benedek pápa így fogalmazott: az emberi méltóség és az emberi jogok „érthetetlenek azon előfeltevés nélkül, hogy az ember mint ember, pusztán az ‘ember’ fajban való tagsága miatt alanya ilyen jogoknak, és hogy a léte olyan értékek és normák hordozója, amelyeket felfedezni kell – de nem feltalálni.”

Értem én, hogy a liberálisok a saját emberi jogi katalógusukat tekintik a legitim pluralizmus alapjának, a közös minimumnak.  Csak hát ez a valami, ügy, eszme, akármi kiszabadult a kontrolljuk alól, és ámokfutásba kezdett – ahogy Chesterton írja az Igazságot! (Orthodoxy!) című munkájában: az modern eszmék a középkori keresztény keretekből kiszabadult, s ezért elszabadult elképzelések, amelyeket így elszabadítva már nehéz kordában tartani. Hozzátehetjük: így önmagukra is veszélyesek. Azaz a liberális úgy gondolják, az emberi méltóság és az emberi jogok adják a legitim viták kereteit, csakhogy mások nem gondolják így, ezek nem alkotnak közös alapot különféle világnézetek, vallások és ideológiák számára, amelyek éppenhogy vitatják ezeket: 

Gondolhatnánk, hogy az emberi méltóság valami olyasféle esszenciális „mag”, amiről minden gyakorlati jogi megfontolás, emberi jogi elképzelés lefejthető, ezért legalább erről konszenzus van, de ez nincs így. A Halmai Gábor és Tóth Gábor Attila által szerkesztett, Sólyom László előszavával megjelent, osirises Emberi jogok egyetemi tankönyv 2008-ból az emberi méltóságról szóló második részben tárgyalja az élethez való jogot, és ehhez szorosan kapcsolódóan olyan kultúrharcos témákat, mint a halálbüntetés, az abortusz és az eutanázia. A bevezető szerint ugyanis minden más jogot az emberi méltósághoz és élethez való jogból vezetnek le. 

Mint Tóth Gábor Attila írja, „ez a két jog elsősorban abban különbözik a többi alapvető jogtól, hogy az emberi személyiség egészét, az ember jogi státuszát védelmezi.” Igen ám, de a „két jognak ez a sajátossága magában hordozza azt a feloldhatatlan feszültséget, amely az emberi személyiség keltkezéséről, mibenlétéről és megszűnéséről vallott különféle felfogások között feszül.” 

Hozzáteszi: „az emberi jogi gondolkodás egyik súlyos paradoxona, hogy úgy tűnik, a fenti dilemma nem oldható meg mindenki számára elfogadható módon sem természettudományos ismeretek, sem lelkiismereti és vallási meggyőződések, sem társadalmak többségi álláspontja alapján.”

És akkor még ide kell hoznunk egy gyakorlatibb, még valódibb problémát: hogy ha elfogadjuk is (magától értetődően, univerzális igazságként) az emberi méltóság létét (és miért ne tennénk így), és félretesszük a kérdést, hogy honnan származnak – Istentől, a természetből, stb –; és félretesszük azt a kérdést is, hogy felfedeztük vagy létrehoztuk őket, akkor még csak félmunkát végeztünk, hisz ezután jön a meghatározásuk: mit jelentenek valójában, és mit nem?

Az idézett tankönyv is megjegyzi például: 

Rögtön hozzáteszik, hogy ilyen határhelyzet például az abortusz és az eutanázia kérdése.

A kötetben azt is olvashatjuk, rögtön a legelején, hogy „emberi jogok tehát vannak, legalábbis olyan értelemben, hogy léteznek állami és nemzetközi jogi szabályok, amelyek elismerik a létüket, és igyekeznek biztosítani érvényesülésüket. Ugyanakkor az emberi jogok léte bizonytalan, hiszen nincs olyan, széleskörűen elfogadott teória, amely kétséget kizáróan igazolná az emberi jogok létezésének szükségszerűségét, vagyis azt, hogy ezek a jogosultságok kifejezett állami elismeréstől függetlenül is léteznének.”

S hogy a korszellem kantiánus, az is kiderül a kötetből, mivel már a legelején, a Bevezetés – Alapfogalmak nyitófejezet legelső oldalán idézi Kantot idézi (nem sokkal marad le mögötte John Locke).

Katolikus részről például a Dignitas infinita így kezdődik:

„Minden emberi személy rendelkezik egy végtelen méltósággal, amely elidegeníthetetlenül a lényében rejlik, és amely minden körülményben, állapotban vagy helyzetben, amellyel az illető valaha is találkozik, és minden körülményen, állapoton vagy szituáción túl is érvényesül. Ez az elv, amely már pusztán az ész által is teljes mértékben felismerhető, az emberi személy elsőbbségének és az emberi jogok védelmének alapja. A Kinyilatkoztatás fényében az Egyház határozottan megismétli és megerősíti az Isten képére és hasonlatosságára teremtett és Jézus Krisztusban megváltott emberi személy ontológiai méltóságát.”

Aztán az ENSZ emberi jogi nyilatkozatát amúgy lépten-nyomon dícsérő deklaráció kitér a migránsokra, a szegényekre, az embercsempészetre, a nemi erőszakra, a nők elleni erőszakra. Ezután pedig 

Ha jól sejtem, az egész dokumentumból csak az első két mondat az, amiről talán a Nyugaton belül egyetértés van. És az a helyzet, hogy a katolikusok számára az egyház tanítása előrébb való az ENSZ-énél, az emberi jogi bíróságokénál és minden másnál; s a keresztény tanítás feljebb való a keresztények számára minden evilági bíróságnál és nemzetközi megállapodásnál. Amúgy a liberálisoknak is előrébb való a liberalizmusuk, ezért küzdenek állandóan álláspontjuk érvényesítéséért a nemzetközi szervezetekben. A muzulmánokról mindezt mondani sem kell az iszlámmal kapcsolatban.

Lehet persze mutogatni a jogászok és a politikai alkuk által elfogadott megegyezésekre, definíciókra, emberi jogi tankönyvekre, de az a helyzet, hogy 

Nekem is van amúgy ilyen univerzális igényem az emberi méltósággal kapcsolatban, csak az nem liberális, hanem katolikus, de ugyanúgy egyetemes igény. A tartalma mondjuk nem azonos a liberális felfogáséval.

A gyakorlatban úgy lesz univerzális igényből egyetemes gyakorlat, hogy globális konszenzust teremtünk. A liberálisok azt hiszik, hogy az ő elképzelésük csak egy keretrendszer, amit ha mindenki elfogadna, akkor mindenki élhetne úgy, ahogy akar. Csak épp a liberális alapvetéseket kellene elfogadni. Csakhogy a vitáink valójában az alapvetésekig hatolnak, nem ugyanazt a választ adja a „mi az ember?” kérdésére egy liberális, egy woke vagy egy keresztény, esetleg egy hegeliánus tradicionalista. A liberalizmus pedig saját önképével szemben nem egy keretrendszer, hanem egy opció a sorban. Semmivel sem könnyebb vagy nehezebb liberális alapon egyetemes konszenzust teremteni, mint keresztény, muzulmán, konzervatív vagy (Isten ne adja!) woke alapon. Ráadásul a liberalizmus közös alapokra vonatkozó igénye ma már nem minimalista, hanem nagyon is kiterjesztő, s egyre szélesedik, hovatovább maximalista, más felfogások számára tehát egyre elfogadhatatlanabb.

Eközben a „mi az ember?” kérdésére legújabban már nem csak a baloldalon, hanem az LMBTQ-mozgalmon belül is vita van (LMB versus TQ), az emberi méltóságról való konszenzustól tehát inkább távolodunk, mintsem közelednénk felé.

Az emberi méltósággal kapcsolatos egyetemes igények és a valóság közt tehát Mérő Vera valószínűsíthető bánatára nagy a feszültség – együtt érzek vele, bár megegyezni nem biztos, hogy meg tudnánk. 

S a helyzet az, hogy amíg nincs globális egyetértés az emberi méltóság mibenlétét illetően, addig az emberi méltóság univerzális igazság-mivoltának igénye éppen ez – csak igény. Az esendő ember állapota már csak ilyen: mindenről vitatkozunk. És ez józan számítások szerint így lesz a világ végéig. Mindig vitázni fogunk az egyetemes igazságokról, azaz a világ Mérő Vera logikája szerint sosem lesz élhető mindenki számára.

Ez van. A kereszténységnek van erre megoldása: az eszkatologikus remény szempontjából az evilági nehézségek –például az emberi méltóságról szóló véleménykülönbségek is – elviselhetők. Nincs földi mennyország, mindig lesznek gondjaink-bajaink, mindig lesz szenvedés, mindig lesznek konfliktusok. Szóval a kereszténység kínál megoldást. A liberalizmus pedig nem.