Hány forint az érzelem? Íme a feminista szuperkapitalizmus!

Tudta, hogy senki nem fizeti „azt a 10–30 millió forintot, amibe egy gyerek felnevelése kerül egy kétszülős, átlagos jövedelmű magyar családban”? Beleértve persze az „érzelmi befektetést” is, ami „nem fordítható le a 2×2 józanságára”.

A két cikk (az egyik a házimunka, a másik a gyermeknevelés áráról) a WMN-en jelent meg, és mindkettő szimptomatikus.

És ugyan igaz, hogy a szeretetnek nincs ára, mindezt csak azért számolták ki, mert „segíthet perspektívába helyezni a dolgokat”, és mert „mégis izgalmas felvetés, hogy vajon a nap végén mennyi az annyi”.

Érdekes ez abban a tekintetben is, hogy egyébként

Most akkor számít, hogy mibe kerül vagy nem?

Mindenesetre nehéz volna belekötni az indoklásba, a felvetés izgalmas, a számok is izgalmasak. Nekem inkább az a fura, hogy a feministák megszállottan foglalkoznak a „láthatatlan munka” költségeinek kiszámolásával. A házimunka és a gyermeknevelés mellett

miszerint az idős emberek (szüleink) gondozásáért senki nem fizet, vagy ha igen, keveset.

Nem fogom kétségbe vonni a kiszámolt összegeket. Nem pénzről vitatkoznék. És azzal is egyetértek, hogy a férfiaknak is evidensen feladata a házimunka. Hogy ki hogy osztja ezt el, azt bízzuk a párokra. Ha tehát a házimunka költségeinek kiszámolása és közszemlére tétele a férfiak házimunkára fogását szolgálja, egyetértünk.

A gyermeknevelés mindkét szülőre vonatkozó költségeinek kiszámolása is izgalmas, és kérem szépen, 

Gyurkó Szilvia a WMN-en nemcsak azt kívánja kétségbeesetten bemutatni az olvasók számára, hogy mennyibe kerül a gyermekvállalás, hanem ezt szokás szerint az egyenlőség-narratíva szerint teszi, azaz hangsúlyozza, hogy „szinte összehasonlíthatatlan különbségekkel indulnak azok a gyerekek, akiknek a szülei képesek azt a 10–30 millió forintot elkölteni rájuk, amibe az iskolák elvégzéséig a nevelésük jó eséllyel kerülni fog, meg azok a gyerekek, akikre ennek az összegnek csak a töredéke jut”. Sőt: „sajnos Magyarország egyre inkább olyan hellyé válik, ahol ha minőségi szolgáltatást szeretnél (kiszámítható módon, és nem a véletlen szerencsének köszönhetően), akkor azt a magánszektorban fogod igénybe venni.”

A szegénységben élők száma az Eurostat szerint megfeleződött az Orbán-kormányok első tíz évében, 1,6 millióról 800 millióra. Egyre többen állnak munkába. És amúgy a saját tapasztalatom az, hogy az állami egészségügy és más állami szolgáltatások is egyre jobbak.

De csak hogy jelezzem: Amerikában például csak magánegészségügy van, nagyságrenddel drágább, mint a hazai. A biztosítások sokkal szerényebbek. Az állami újraeolosztás is jóval szerényebb, a jóléti állam sokkal kisebb.

Olyankor meg sokszor már késő. Kényszerek mindig vannak, nem lehet mindent megoldani az állami szférában, ingyen, ahogy azt a baloldalon elképzelik. Az meg, hogy egyre többen mennek magánba, a kényszerek mellett azt is mutatja, hogy egyre többen engedhetik meg maguknak, hogy magánba menjenek. Na mindegy, elkalandoztunk.

Még egyszer: értem, hogy miért izgalmas és relevációszerű ezeknek a költségeknek a kiszámolása. Valójában azonban valami mást sejtek eme mantra hátterében. Leginkább azért sejtek valami mást, mert folyamatosan emlegetik eme „kifizetetlen” költségeket, és mert 

Micsoda szörnyűség! Szóval amíg a fizikai munkát, ráfordított időt számoljuk ki, addig gondolatkísérletnek oké. De mikor érzelmeket akarunk pénzzé konvertálni, meg azt, hogy a gyermekvállalással kapcsolati-életmódbeli veszteségek érik a párt, az szerintem groteszk és perverz.

Mert nem vagyok biztos benne, hogy ha a férfiak mindenkinél vinnék a házimunka felét, ne folytatódnának az ilyesfajta kimutatások.

hogy a házimunka és a gyermeknevelés pluszenergiával jár, mégpedig sokkal, az idős szüleink gondozásáról nem is beszélve.

Az egyik cikk szerint „a gyerekkel kapcsolatos érzelmi, társadalmi költségeket a gyerek elsődleges gondozója (tehát az az ember, aki a legtöbbet foglalkozik a gyerek jóllétével) különösen nagy arányban fizeti meg. Magyarországon ez az ember jellemzően inkább az anya”.

Nem az apák tehetnek róla például, hogy az első két évben a gyereknek leginkább az anyjára van szüksége.

Gyurkó Szilvia persze megjegyzi, hogy „vannak az érzelmi és társadalmi költségek mellett azért léteznek érzelmi és társadalmi előnyök is, csakhogy ez nem egy nulla végösszegű játszma. A költségek és hasznok nem oltják ki egymást, hanem együtt léteznek”.

Sok mindent fel lehetne hozni. Hogy például amikor a nő otthon van, a férfi beleteszi a fizetését, és akár ő is panaszkodhatna. Hogy a gyerek később segít a szülőknek. Mind fizikai munkában, mind érzelmi támogatást nyújtva. Hogy mióta világ a világ, csomó mindenért nem jár pénz, például az egyéni és családi életünk menedzseléséért sem. 

Az egészből az jön le, hogy hiába mondják, hogy ez csak gondolatkísérlet meg ráébresztés akar lenni, valójában tényleg azt szeretnék, ha valakik valamiképpen kifizetnék eme költségeket. Csak azt nem veszik észre, hogy miközben nem szeretik a kapitalizmust, szidják a fogyasztói társadalmat, aközben 

Do ut des, adok hogy adj – ez a római szemlélet jön le ebből a cikkekből. Árulkodó, hogy azon is siránkoznak, hogy az érzelmeket nem lehet pénzben kiszámolni. Eleve az ötlet groteszk. Amikor meg az állam valamiképp bátorítaná és elismerné eme pluszerőfeszítéseket, akkor mindig az individualista érvelések jönnek, nevezetesen hogy ezzel büntetik azt, aki nem akar gyereket.

Idézném XVI. Benedek pápától a Deus caritas est enciklikát a keresztény szeretetről: szeretetre mindig, még a legigazságosabb társadalomban is szükség lesz. „Nincs olyan igazságos államrend, amely feleslegessé tenné a szeretet szolgálatát. Aki a szeretet meg akarja szüntetni, az arra törekszik, hogy az embert mint embert szüntesse meg. Vigasztalásra és segítségre szoruló szenvedés mindig lesz. (...)  A totális gondoskodó állam, mely mindent magához von, végezetül olyan bürokratikus intézménnyé válik, mely a lényegeset nem képes nyújtani, amire a szenvedő embernek – minden embernek – szüksége van: a szeretetteljes, személyes odafordulást. Nem mindent szabályozó és uraló államra van szükségünk, hanem olyan államra, amely a szubszidiaritás elvének megfelelően nagylelkűen elismeri és támogatja a különböző társadalmi erőkből született kezdeményezéseket, melyek összekapcsolják a spontaneitást a segítségre szoruló emberekhez való közelséggel. (...) 

azt a babonát, hogy az ember csak kenyérből él – ez olyan meggyőződés, amely lealacsonyítja az embert, és éppen sajátosan emberi mivoltát tagadja.”

Az a párkapcsolat, az a szülő-gyermek kapcsolat, amelyben állandóan a gondoskodás és az érzelmek árán, forintosításán gondolkodnak, régen rossz. Vannak dolgok az életben, amiket nem jó számszerűsíteni,

Van olyan munka, érzelem, befektetett energia, ami egyszerűen az élet velejárója, néha lelkesen csináljuk, néha szenvedünk miatta. Ha van bármilyen ára, akkor az a viszontsegítség, kölcsönösség, érzelmi támogatás, nem pedig a költségek méricskélése.

A feministák joggal elismerést akarnak kicsikarni a házimunkáért, a gyermeknevelésért, az idős szüleink gondozásáért, és nem veszik észre, hogy azzal, hogy megpróbálják azt forintra váltani, nemcsak egy valóban érdekes és láttató gondolatkísérletet hajtanak végre, hanem rideg, kapitalista szolgáltatássá degradálják a személyes emberi viszonyainkat. Azaz leállítják a WMN-logó szívdobbanását.