Európai Bizottság: a föderalizáció szolgálatában?

Nyitókép: Jean-Claude Juncker és Guy Verhofstadt 2019. október 22-én
Fotó: MTI/EPA/Patrick Seeger

Európai Bizottság – magyarul némileg rosszul cseng az unió végrehajtó szervének, úgymond kormányának a neve, hiszen valamelyest a kommunista központi bizottságra emlékeztet. Bár a testületnek a tagállami kormányokénál sokkal kisebb hatásköre van, állandóan szerepel a hírekben – mostanában leginkább Ursula von der Leyen elnök újraválasztási kampánya és furcsa ügyletei kapcsán. Mielőtt értékeljük hivatala teljesítményét, áttekintjük, hogy mik voltak a korábbi bizottsági időszakok legfontosabb jellemzői.

Eurofória és technokrácia

A bizottság jogelődeivel együtt 1951 óta működik, azóta pedig rengeteg változáson esett át. Az Európa építészének nevezett, legendás Jacques Delors francia politikushoz köthető bizottsági időszak előtt a Gaston Thorn vezette testület működése lényegében befagyott, mivel az Egyesült Királyság sokat vétózott. Végül Delors hozta alá az 1985-ös egyezséget Londonnal, amely kétharmadával csökkentette a britek hozzájárulását a közös költségekhez. Ekkoriban erős volt az euroszkepticizmus, sőt ahogy sokan nevezik, az „euroszklerózis”, amit azonban Delors-nak köszönhetően húsz év „eurofória” követett.

s ő az egyetlen, aki három ciklust szolgált végig 1985 és 1995 között. Vezetése alatt, 1993-ban lépett életbe a maastrichti szerződés. Delors a föderalisták egyik ikonja, mivel sokat tett a közös piac létrejöttéért, illetve nagyrészt neki köszönhető az Európai Unió mai formája, s megalapozta az euró bevezetését is.

Nemcsak az integráció elmélyítése, hanem az unió terjeszkedése is a nevéhez köthető. Hivatali ideje alatt csatlakozott Spanyolország, Portugália, Ausztria, Svédország és Finnország, akkoriban egyesült Németország, és megkezdődtek a közép-európaiak integrálásának előmunkálatai is. Létrejött a Régiók Európai Bizottsága, amely a lokális és regionális önkormányzatok vezetőinek gyűlése és direkt bekötése az EU-hoz. Ez egyrészt örvendetes, hiszen általa elismerést nyernek az állami szint alatti helyi közösségek, ám a föderális szinttel összefogva felhasználható a tagállami szint aláásására is. Szintén ekkor jött létre az Európai Befektetési Alap.

Az Európai Uniót szokás neoliberalizmussal gyanúsítani, valójában azonban Delors nem kedvelte Ronald Reagan amerikai elnök szabad-­
piaci kapitalizmusát, inkább a jóléti újraelosztás, a neomerkantilizmus és a közös piac hármasának kombinálása volt a célja.

A politikai stabilitást és „eurofóriát” hozó Delors­vezetést az Európai Bizottság történetének egyik legnagyobb fiaskója követte. London megvétózta az általa túlontúl föderalistának tartott Jean-Luc De­haene belga kormányfő bizottsági elnökségét. Ezután a luxemburgi miniszterelnöki pozícióból érkező Jacques Santer alakíthatta meg a testületet. A bizottságot kis többséggel szavazta meg az Európai Parlament, maga Santer pedig úgy nyilatkozott, hogy nem ő volt az elsődleges választás, de neki sem az elnökség volt az elsődleges terve. A testület 1999-ben kénytelen volt lemondani, miután tisztázatlan költségvetési ügyekben korrupciógyanú merült fel vele kapcsolatban, és az EP azzal fenyegette, hogy visszahívja.

A Santer-bizottság idején, 1997-ben fogadták el az amszterdami szerződést, és ekkor készítették elő a 2000-ben aláírt nizzai dokumentumot. Előbbiben a tagállamok megállapodtak abban, hogy bizonyos hatásköröket a nemzeti kormányoktól az Európai Parlamentre ruháznak át, beleértve a bevándorlással kapcsolatos jogalkotást, a polgári és büntetőjogok elfogadását, a közös kül- és biztonságpolitika végre­hajtását, valamint az új tagországok csatlakozása miatt hozandó intézményi változásokat. A szerződés bevezette az EU külpolitikai főképviselőjének intézményét, aki az Európai Tanács és az Európai Bizottság elnökével együtt „nevet és arcot” ad az EU-nak kifelé. A nizzai szerződés módosította az Európai Közösséget létrehozó, 1957-es római szerződést és az Európai Uniót létrehozó, 1992-es maastrichti szerződést. A testület dolgozott az euró bevezetésén, illetve kiterjesztette hatáskörét a munkanélküliségre és a közös agrárpolitikára. Santer híres mondása szerint az ő bizottsága „kevesebbet szeretne tenni, de azt jobban”. Úgy tűnik, ez sem jött be.

Az olasz kormányfői székből érkezett a tizedik, technokrata Európai Bizottság vezetője 1999-ben. Romano Prodié volt az utolsó testület, amelybe a nagyobb tagállamok két biztost küldtek, a 2004-es bővítés óta minden tagállam csak egy biztost delegálhat. Az amszterdami szerződés miatt ekkor is nőttek a testület hatáskörei, s Prodi volt az első, akit úgy hívtak, hogy „az Európai Unió miniszterelnöke”.

Ez a bizottság intézte a nizzai szerződés aláírását és végrehajtását, valamint tető alá hozta az európai alkotmányt, amely bevezette az „egyezményes döntéshozatali módszert”. Prodi 1999-ben bevezette az eurót, amely 2002-re az EU akkori tizenöt tagállama közül tizenkettőben készpénz formájában is közös valutává vált.

A szerződések utolsó őre és a valódi átpolitizálódás

Prodi mandátumának lejárta után sokan a liberális, föderalista Guy Verhofstadt bizottsági elnöki jelölését támogatták volna, de ezt megvétózta Olaszország, Lengyelország, Spanyolország és az Egyesült Királyság, mivel Verhofstadt ellenezte Isten nevének belefoglalását az európai alkotmányba, illetve mert nem támogatta az iraki háborút. Úgyszintén sikertelen volt a korábbi luxemburgi kormányfő, Jean-Claude Juncker néppárti jelölése.

Végül a zöldek által végsőkig ellenzett José Manuel Barroso volt portugál kormányfő két cikluson keresztül, 2004 és 2014 közt vezette a bizottságot. Eleinte a legkisebb közös nevezőnek tekintették őt. Ekkor történt meg, hogy az EP nem fogadta el Rocco Buttiglione olasz politikus igazságszolgáltatásért, szabadságért és biztonságért felelős biztosi jelölését a homoszexualitásról vallott keresztény nézetei miatt. Barroso az értékelések szerint sokkal inkább prezidenciális stílusban vezette a testületet, mint elődei. Hivatali idejében fogadták el többek között a szolgáltatások egységesítését segítő Bolkestein-irányelvet és a roamingszabályozást, a testület pedig gazdasági értelemben liberálisabb lett.

A Barroso-bizottságot sok kritika érte amiatt, hogy fokozottan átpolitizálódott: a biztosoknak elvileg elfogulatlannak kellene lenniük a hazájukkal kapcsolatban, és valamiféle összuniós érdeket kellene képviselniük, ám ekkoriban határozottabban nemzeti politikusként viselkedtek, és artikuláltabban támogatták saját országuk vezetőit.

2014-ben hivatalba lépett a korábban elkaszált Jean-Claude Juncker bizottsága, amely agresszív föderalizálásba kezdett. 

sőt inkább aktívan újraértelmezte őket. Juncker sokkal inkább felülről irányított, mint elődei, például kapuőr-pozíciót kreált magának a politikai kezdeményezések terén. A biztosokból felállított hat projektcsoportot: a digitális közös piacért, a „mélyebb és méltányosabb” gazdasági és monetáris unióért, a munkahelyek számának növeléséért és a gazdasági növekedésért, az ellenállóbb energiaunióért és a klímaváltozással kapcsolatos teendőkért, az EU befolyásosabb globális szereplővé válásáért, valamint a migráció közös kezeléséért felelős csoportot.

Geopolitika és zöldítés

A testület tizenharmadik vezetője Ursula von der Leyen korábbi német tárcavezető. 2019-es megválasztásakor „geopolitikai” bizottságot ígért, vagyis a testület az EU nevében nagyobb szerepet szánt magának az unió külpolitikájának alakításában, elsősorban a nemzetközi biztonságpolitika terén és főleg kereskedelempolitikai eszközökkel.

Von der Leyen a Der Spiegelnek adott 2011-es interjújában határozottan föderalista nézeteiről tett tanúbizonyságot: kifejtette, hogy egy európai egyesült államokat részesít előnyben olyan szövetségi államok mintájára, mint Svájc, Németország vagy az Amerikai Egyesült Államok, és brüsszeli irányítás alatt képzelné el a pénzügyeket, az adó- és a gazdaságpolitikát. Vagyis a bizottság az ő felfogásában nemcsak geopolitikai, hanem egyértelműen politikai is volt, elszakadva az EU alapdokumentumai által szánt „szerződések őre” szereptől. Von der Leyen támogatja egy uniós hadsereg létrehozását. A brexitet üres ígéretnek nevezte, s úgy fogalmazott, hogy az Egyesült Királyság EU-tagkét mindent megakadályozott, amin rajta volt az „Európa-címke”.

Emlékezetes, hogy a bizottság felálltakor sok kritikát kapott a görög biztos, Margaritisz Szhinasz portfóliója, az „európai életmód védelme”, amibe többek közt migrációs ügyek, biztonság­politika, kulturális ügyek, mobilitási és munkáltatási kérdések tartoztak. Baloldali politikusok és megmondóemberek undorítónak és fasisztának titulálták a portfóliót, s volt olyan német jogász, aki szerint az európai életmód védelmének ügye szemben áll a menekültek befogadásának politikájával és még az „európai értékekkel” is. A görög biztos válaszul azzal reagált: a portfólió célja „jobban védeni polgárainkat és határainkat, modernizálni menekültügyi rendszerünket, befektetni az európaiak képességeibe és szebb jövőt teremteni a fiataljainknak”. Von der Leyen hivatala a kritikára úgy reagált, hogy a tárca célja a határokon átnyúló fejlesztések és a terrorizmus elleni küzdelem koordinálása, valamint az értékek és a demokrácia védelme.

Von der Leyen kiemelt politikai célja és személyes ügye azonban nem ez, hanem a zöldügy lett. Igyekezett keresztülerőltetni az európai zöldmegállapodást, amely távol áll a „megállapodástól”: 

Elfogadták az európai klímatörvényt is, amely előírja, hogy az üvegházhatású gázok kibocsátásának 55 százalékkal alacsonyabbnak kell lennie 2030-ban, mint 1990-ben, 2050-re pedig el kell érni a zéró emissziót. Mindez szépen hangzik, ám az EU kibocsátása globálisan alig észrevehető, a felvázolt zöldpolitika pedig hátrányosan érinti az unió gazdaságát az agráriumtól az autóiparig. A holland gazdák lényegében ennek implementációja miatt tiltakoztak hosszú időn keresztül, végül pártot formálva, amely tagja lesz a most alakuló, Geert Wilders vezette kormánynak, és megjelenésük szerepet játszott Mark Rutte kormányfői posztról való távozásában.

A benzines gépkocsik kivezetése és az európai autóipar felülről erőltetett elektromos átállása is a zöldmegállapodás folyománya. 2023-ban egyébként Von der Leyen évértékelő beszédében – amely az amerikai elnök éves értékelő beszédének másolata – kifogásolta, hogy „a globális piacokat elárasztják az olcsóbb kínai elektromos autók, és ezek árát a hatalmas állami támogatások mesterségesen alacsonyan tartják”.

A Von der Leyen-bizottság idejére esett a koronavírus-­járvány, amelynek félrekezeléséért a mai napig sok kritikát kap a testület. Számos tagállam – köztük Magyarország – hamar és hatékonyan lépett fel, a bizottság azonban túl későn reagált a vakcinabeszerzés ügyében, s akkor is túl sok, 900 millió adag Pfizer- és BioNTech-oltóanyagot szerzett be, meglehetősen drágán, 35 milliárd euróért. Felmerült a túlárazás és a korrupció gyanúja is: 2021 áprilisában a The New York Times megírta, hogy Von der Leyen sms-eket váltott Albert Bourla Pfizer-vezérigazgatóval; a belga hatóságok vizsgálódnak, mégpedig közfeladatokba való beavatkozás, sms-ek megsemmisítése, korrupció és összeférhetetlenség miatt.

Ami az orosz–ukrán háborút illeti, a német politikus vezette bizottság mindig az oroszellenes szankciók mellett érvelt. Most pedig ott tartunk, hogy rendszeresen Európa háborús készültségének szükségességéről beszél.

Érdemes kitérni a 2010 óta regnáló magyar kormányok és az Európai Bizottság viszonyára is. Tény, hogy Barroso idején még többnyire csillapítani tudták az új médiatörvény, az idős bírák nyugdíjazása, az új alkotmány és az unortodox gazdaságpolitika keltette uniós aggodalmakat és konfliktusokat. A Juncker és a Von der Leyen vezette bizottság idején ez már egyre kevésbé sikerült, mivel a föderalizációt elősegíteni kívánó elnökök egyre inkább ellenséget láttak Orbán Viktorban. A miniszterelnök a liberális-föderalista EU-s elképzelések sikeres alternatíváját mutatta fel, konzervatív-szuverenista pozícióból helyrehozva és felpörgetve a magyar gazdaságot, tágítva a gazdasági-politikai mozgásteret – ráadásul mindezt úgy képviseli, hogy egymás után negyedik ciklusát tölti hivatalban.

Ahogy múlt heti számunkban írtuk: az Európai Parlament mindig enyhén baloldali többségű volt, de a június 9-ei választáson a várakozások szerint a jobboldali erők minden eddiginél nagyobb befolyásra tesznek majd szert. Ez megnyithatja az utat az előtt, hogy – akár Ursula von der Leyen marad az elnöke, akár nem – a bizottság legalább visszafogja magát, és újra közelebb kerülve eredeti felhatalmazásához alább adjon politikai ambícióiból, és maradjon a szerződések őre ahelyett, hogy jogi köntösbe öltöztetve politikai okokból túráztatja hazánkat.