40 év után Magyarországra jöttek, hogy 3 órában foglalják össze és mutassák be, mire képesek.
Nyitókép: Ethan Miller/Getty Images, valamint Dream Theater Facebook-oldala
Mi kell a jó zenéhez? Egy jó zenekarhoz? Persze, többek között tehetség. Kitartás. Jó ritmusérzék. Fantázia.
Olyan ötletek, amik nem teremnek minden bokorban. Ha valaki egy bizonyos hangszerrel szeretne foglalkozni, akkor azon valóban megtanuljon játszani. Olyan feldolgozások, amiket sokan szeretnek – vagy saját számok, amik sokak tetszését elnyerik. Az énekesnek pedig nem árt, ha jó a hangja. De mi van, ha még nem vagy már nem az? Nos, akkor legalább a zenészeknek kell nagyon jónak lenniük.
Márpedig a Dream Theaterben nagyon jó zenészek játszanak.
Ezt is ajánljuk a témában
Sok jó ember kis helyen is elfér, tartja a mondás, amit most már azzal is kiegészíthetünk, hogy ugyanazon a kis helyen akár több kult banda is megfér egymás és a jó emberek mellett.
Ha valaki kicsit is szereti a progresszív rockot vagy metalt, a Dream Theater lényegében 1989 óta megkerülhetetlen a műfajban. Az amerikai banda James LaBrie énekes belépése után a kilencvenes években csak úgy ontotta magából az olyan instant klasszikussá váló albumokat és EP-ket, mint az Images and Words, az Awake, a Falling into Infinity, az A Change of Seasons vagy a Metropolis Pt. 2, melyeken a 10 perces, hirtelen váltásokkal teli dalok egyáltalán nem voltak ritkák. A Dream Theater legalább annyira fontos úttörője a műfajnak, mint például a szintén amerikai Queensrÿche.
John Petrucci gitáros és Mike Portnoy dobos pedig zeneileg annyira egymásra talált a zenekarban, hogy sokáig úgy tűnhetett, ez a csoda örökké tart.
Aztán persze akadtak később gyengébb albumok és dalok, billentyűs-fronton történtek változások, sőt egy időre még Portnoy is távozott. Jómagam azt is furcsálltam, mikor egy időben a hivatalos klipekben szabadkőműves és illuminati jelképek kerültek elő. Az utóbbi években pedig rendre olyan hírek kaptak szárnyra, hogy James hangja sem az igazi már. De a 40 éves jubileumi koncert azért csak egy különleges alkalom, amire illik elmenni, ha már 3 órás showra készül a zenekar. Nemde?
Ezt is ajánljuk a témában
A Barba Negra október 18-án adott otthont a szimfonikus metal csapatnak, amely 28 év után is ugyanolyan profi, mint volt.
És bizony elég jó kis indítás, ha olyanokkal kezdünk, mint a Metropolis Pt. 1 és a The Mirror, amik így nagyjából minden idők legjobbjai közé tartoznak a műfajban. Az erős kezdést persze gyors visszaesés követheti, amire lélekben már fel is készültem. Pláne, hogy James LaBrie énekes valóban nem volt a toppon. Sok esetben elcsalt részeket, vagy éppen nem sikerült eltalálni egy-egy hangot. És persze azt is tudom, hogy 61 évesen azért már nem biztos, hogy minden ugyanúgy megy,
ráadásul nem mindenki lehet Russell Allen (Symphony X), de időnként azért tényleg olyan érzés támadt bennünk, mintha a frontember néha szó szerint küzdelmet folytatna azért, hogy legalább hasonló hangot produkáljon magából, mint amit az albumokon hallhattunk.
Legalábbis az elején, a régebbi daloknál. De itt a hangzás sem segített, mert egy-egy részen, ha nem ismertem volna a dallamokat, azt hihettem volna, hogy a csapat nem jól játszik, úgy összemosódott minden. Márpedig a Dream Theater nagyon jól játszik.
Ez a szünet után vált igazán egyértelművé, amikor az amerikai banda teljesen önmagára talált. A Night Terrornál az tűnt fel, hogy James hangja sokkal jobb, ezek a témák jobban mennek neki, mint a régi dalok. Aztán az igazi csoda a Vacant utáni Stream of Consciousness lett, ami az est egyik fénypontjává vált. Igazi progresszív, technikás muzsika, aminél igazán előjön a zenészek profizmusa. Innentől pedig már nem volt megállás. És ugyan lehetett volna ez is a 3 órás koncert legjobbja, de ezt a megtisztelő címet természetesen az 1992-es Pull Me Under vitte el.
Ami számomra az est legnagyobb tanulsága volt: a progresszív rockba vagy metalba nem muszáj az ének. Persze ezt eddig is tudtam/sejtettem, csak itt vált egyértelművé, ahogy a nagyszerű zenészeket hallgattuk.
Az amerikai progresszív rock/metal zenekar Budapesten lépett fel
És ezzel nem James LaBrie-t akarom bántani, de tényleg a technikás zene és váltások sora vitte azt a bizonyos prímet. Nem LaBrie. Nem is a teljesen felesleges és sokszor gagyi AI-generálta (?) animációk a háttérben, amiknél az As I Am alatt például valami borzalmas sárkány borította lángba a színpadot. Ezekre semmi szükség. A kivetítőn is inkább a körbe forgó billentyűst néztem volna. Vagy a húr-virtuóz Petrucci zsonglőrködését a gitáron. Vagy Portnoy Thor pörölyeként lecsapó ütőit. Mert ez az, ami ahhoz az élményhez és a zenéhez tartozik, amiért 2024 novemberének első estéjén ott voltunk a koncerten.
Egy profi progresszív zenekar profi zenészei, akik a végére csak elérték, hogy az utolsó dalokra minden bajunkat elfelejtsük.
Ezt is ajánljuk a témában
40 éve nyomják a show-t, de egy percig sem látszik úgy, hogy fáradnának – a kortalan Nick Cave a rossz magokkal olyan koncertet adott, hogy ha nem énekelünk, tátva maradt volna a szánk.
Platina lemezzel és a múlt árnyaival vagy éppen fénylő szikráival Ákos lett Ákos előzenekara, hogy végül egy angyalnak monumentumot állítva a Metropolis épüljön fel.
Három bomba robbant, de az európai pusztítók voltak a legkegyetlenebbek, mikor kivégezték a csoportokba verődött tömeget.
Bognár Szilvia a kortárs magyar folk egyik meghatározó énekesnőjévé vált, számos formációban játszott számos kiváló zenésszel. Legutóbbi albumának 2013-as megjelenése óta sok év telt el, így különösen örömteli, hogy idén új lemezzel jelentkezett.
Közel 40 év után visszavonul a magyar zenei élet egyik meghatározó alakja, a zenekarral pedig erről és a jelen felállásában utolsó, decemberi koncertről beszélgettünk.
Haladó eszmék a digitális létben látják a szép új világot, míg az igazi konzervatívok akár a középkori muzsikát és hangulatot is képesek megidézni. A Faun azonban még ennél is továbbmegy.
A hamarosan hivatalba lépő amerikai elnök a magas használati díjakat kifogásolja.
„Nálatok hazugság a fétis, elhitettek bármit, meg az ellenkezőjét is.”
