A Nyugat a sorsunk, de azon belül van szuverenitásunk – Csák János a Mandinernek

Csák János (1962) magyar közgazdász, üzletember; címzetes egyetemi tanár, Magyarország korábbi nagykövete az Egyesült Királyságban, a T-Mobile Magyarország és a MOL-csoport korábbi vezetője, a Maecenas Universitatis Corvini alapítvány volt kuratóriumi tagja, a Széll Kálmán Alapítvány alapítója.

***

Pálinkás József arról értekezett nemrég a HVG hasábjain, hogy az állami egyetemek alapítványi átalakítása a fideszes körök önátmentését és az állami felelősség elhárítását jelenti. Ön az alapítványi fenntartás támogatója, sőt a Corvinuson a részese is. Mi értelme ennek az átalakításnak?

Nagyon tisztelem a professzor urat, dolgoztunk is együtt a múltban. Az egyetemek átalakítása három célt szolgál: lehetővé tenni a hosszútávú tervezést, rugalmasabbá tenni a működést, és teljesítménymércét állítani. Az állami rendszerben

mert egyrészt a szenátusi tagok érdekeit nem sérthetik, hiszen azzal rontanák az újraválasztási esélyeiket. Másrészt az éves költségvetést a változó szakmai és politikai minisztériumi felelősökkel kell kitárgyalniuk. Így marad az élni és élni hagyni szemlélet. A rektortól az alkalmazottakig terjedő közalkalmazotti státusz nehezíti a jövőképes tudás- és készségkorpusznak megfelelő frissítést. A közbeszerzés lenne hivatott garantálni a jó gazda módjára gazdálkodást, de inkább béklyónak bizonyul.

S miért épp a Corvinus volt a kísérleti nyúl?

A Corvinus olyan volt, mint egy állatorvosi ló, és még szembe kellett nézni a társadalomtudományokra jellemző megosztottsággal is. Ez nem magyar probléma: Mitchell Langbert és Sean Stevens kutatása szerint az USA-ban a politika pártokhoz regisztráló professzorok aránya a szociológiában 27:1, a közgazdaságtanban 3:1, az antropológiában 42:1 a demokrata pártiak javára. A Corvinust harminc éve viták övezik, hogy ez egy posztszocialista káderképző vagy képes nyitni a neoklasszikus közgazdaságtan mellett például az új természetjogi alapú elméletek felé. Volt idő, amikor az egyetem léte is kérdésessé vált, pedig a gazdaság és a politika világa tele van egykori közgázos diákokkal. Olyan működési modellt kerestünk, amelyben a tehetséges és szorgalmas magyar és külföldi diákok a jó és a rossz között dönteni képes, a helyüket a világon bárhol megálló, felkészült szellemi, politikai és gazdasági vezetőkké válhatnak. 

Ezt erősítette, hogy a rektori konferencia ülésein folyamatosan felmerültek a működési nehézségek,

Az is látszott, hogy míg a bankipar, az energetika, a távközlés a szolgáltatási színvonalban megüti a jó nemzetközi szintet, addig az egyetemi világban elmaradt a léptékváltás. Elgondolkodtató, hogy a jövő alakítóinak képzőhelyein miért nem kezdődött ez el belülről, ahogyan az említett iparágakban történt. Volt tehát egy körvonalazatlan igény a változtatásra, csakhogy mindenki a fennálló rendszeren akart javítgatni. Az említett szektorok átalakítási tapasztalatai alapján ésszerűnek tűnt, hogy itt is a máshol bevált legjobb gyakorlatot érdemes átvenni a jó magyar hagyományokkal kiegészítve. Tiszta megoldást kerestünk: ez az alapítványi rendszer felelős kuratóriummal.

Mi volt a mérce?

A mércét a nemzetközi rangsorolásban és a hallgatók irányában való vonzerőben határoztunk meg. Olyan ez, mint az olimpia: más a vízilabda meg a kézilabda, a két csapatunk szurkol is egymásnak, de tudható, hogy melyik ér el jobb eredményt. Ezért fontos a modell kiterjesztése, hiszen tudományágtól függetlenül minden kuratórium azon méretik meg, hogy egyrészt az egyeteme önmagához képest jobban teljesít, másrészt, hogy a többi egyetemhez képest milyen ütemben javul a rangsorokban elfoglalt helye, hallgatói vonzereje. Mindenesetre nagyszerűnek tartom, hogy az egyetemi polgárok és az otthont adó városok magukénak érzik és vitáznak az egyetemük jövőjéről. Így alakulhat ki az egyetemeknél is elengedhetetlen testületi szellem és a szerves beágyazódás a környező életvilágba. 

Privatizációról van szó?

Nem, és számomra talányos, hogy egyesek hogyan értelmezhetik így. Eddig sem a szenátus vagy a rektor tulajdona volt az egyetem. A kuratórium testületként felelős az egyetem fejlődéséért, de a tagjainak nincs örökölhető tulajdona vagy pozíciója. A kurátorok a személyes és szakmai hitelességüket teszik kockára. Bármilyen lelkiismeretesen dolgoznak is, a megfelelő erőforrásokon múlik a lépték-ugrás sikere.

Az állam beleszólása csökken, de a vitákban mindenki azt mondja, hogy az állam eddig sem szólt bele az egyetemek életébe. 

A ranglisták összetevői mennyire objektívek?

A rangsorok tényeken és véleményeken alapulnak. A tények az oktatók képzettségére, az egy oktatóra jutó hallgatók számára, a végzettek fizetésére, kutatási teljesítményre terjed ki, míg a vélemények a szolgáltatások, a környezet minőségét, a megélhetési költségeket érintik. Az egyik nyomós tényező a kutatási teljesítmény, a minőségi és idézett publikáció. Ezt a vitát is le kell folytatni: az intézmény kutató vagy oktató egyetem akar-e lenni. Mindkét modell és a kombináció is lehetséges, de akkor e szerint kell az erőforrásokat allokálni. Vagy vegyük a puha adatokat: a környezet élhetősége előnyünk lehetne a turisztikai adatok alapján. Mégis számos, a mi városainknál kevésbé élhető hely megelőz minket, mert nem érvényesítjük a rangsorokban a városaink márkáját. A sztorit el is kell adni az értékelőknek. 

Az egyetem piaci intézmény?

Az egyetem szolgál: metafizikailag a nemzet mint kulturális és társadalomgazdasági entitás jövőképességét, gyakorlatilag a hallgatók családjait és a szakterületek fejlődését. Az egyetem ebből a szempontból piaci szereplő, a társadalmi mobilitás szempontjából viszont nem. A Corvinuson például a korábbinál több hallgató kap ösztöndíjat. Oda kell figyelnünk erre, különben úgy járhatunk, mint amerikai barátaink.

Fenntartották a privát világukat, az adóikon keresztül az országot, de közben kiszorultak a jövőt meghatározó intézményekből. Mi még nem tartunk itt, de azért az látható, hogy a kommunikációs térben egy másik percepció él: Bokros Lajos vagy Lengyel László a pénzügyek felkent szakértője, pedig az értékteremtés szempontjából szakmai teljesítményük messze elmarad mondjuk Matolcsy Györgyéhez vagy Varga Mihályéhoz képest. Az egyetem tehát piaci a szolgáltatás és teljesítmény tekintetében, de nem az a mobilitás szempontjából. 

Az amerikai egyetemeken viszont eluralkodott a kritikai elméletek szemlélete, a woke-baloldaliság. Márpedig ha a nyugati egyetemeken ez a meghatározó, akkor csak ilyen szemlélettel lehet külföldi folyóiratokban publikálni, és ehhez igazodva lehet ösztöndíjat kapni, s akkor a piaci érvényesüléshez, rangsorokon való előre jutáshoz is szükség lesz arra, hogy ehhez igazodjunk. Biztos jó ez így? Aki nem igazodik, annak okoz ez versenyhátrányt?

Ez sajnos így van. Aki kutatóként nem illeszkedik a főáramba, az hátrányt és megaláztatásokat szenvedhet. A modern, agresszív céhek, azaz védelmi szervezetek megértéséhez érdemes újraolvasni Malcolm Bradbury könyvét, A történelem bizalmasát. Ez a szemlélet a mesterszakig elér, bizonyos egyetemek eltanácsolnak jelentkezőket azzal, hogy náluk a hallgatót érdeklő társadalmi jelenség nem téma. Ez nem magyar unikum: a Notre Dame Egyetemen sok olyan oktató van, aki európai vagy az egykor apostoli Georgetown Egyetemről menekült,

Ön volt londoni nagykövet is. Egyszerre futott fel az utóbbi években a woke identitáspolitika, illetve a jobboldali „populista lázadás”. Korszakváltásról beszélünk, jön az új jobboldali vagy épp woke-baloldali korszak, vagy csak egyszeri eseményekről, a közélet normál folyásáról van szó?

Szerintem átmeneti korban vagyunk. A nyugati, azaz a mi politikai hagyományunk három pillérre épül, eltérő nemzeti sajátosságokkal. Az első az a természetjogi gyökerű alapvetés, hogy az emberi személy értelmes, megért érveket, és szabad, képes dönteni jó és rossz között. Az ember értelemre és szabadságra alapuló különlegességét szinte mindenki belátja, bár van, aki szerint ez az Isten képére teremtettségből fakad, és van, aki szerint az ember Istentől függetlenül különleges méltósággal bír. A hagyományunk második eleme az a belátás, hogy generációkon keresztül újra kell termelnünk a fennmaradásunkhoz szükséges feltételeket. Ez bizonyos ösztönzőket, haszonelvűséget kíván. Ennek mértékéről van vita, de a haszonelvet az emberek zöme elfogadja. A harmadik elem a társadalmi entitást megszervezése. Az amerikai alapító atyák például úgy fordították le az antik politikai filozófiát, hogy létrehozták a monarcha/elnök, az arisztokrácia/szenátus és a részvétel/képviselőház kombinációját, amely a bíróságokkal együtt a fékek és ellensúlyok rendszerét eredményezi. Meglátjuk, hogy ez a 232 éve létrejött, folyamatosan alakuló rendszer meddig állja a történelem kihívásait. Európában nem filozófiai-teológiai konstrukció, hanem a történelmi tapasztalatokon alapuló politikai rendszerek és alkotmányok léteznek. 

A modernitás ideája, hogy értelmi alapon minden alapelvet meg lehet és kell kérdőjelezni. A probléma az, hogy ha régiek tapasztalatát és bölcsességét nem kell figyelembe vennünk, akkor miért kellene következetesnek lennünk a tegnapi önmagunkhoz? Eddig úgy hittük, hogy a jellemesség intellektuális és morális következetességet jelent. Ez az alapja a társadalmi entitások érdemre és tekintélyre épülő hierarchiarendszerének. A következetesség feladásával azonban elvetjük azt is, hogy az ember értelmes lény. Ez viszont megnyitja az utat a nyers erőszak előtt, hiszen nem kell magyarázatot adnom a tetteimre, nem vagyok mércéhez köthető. Ezzel felszámolódik az emberi méltóság, az embert meg lehet ölni, amikor még csak az anyaméhben van, vagy túl öregnek ítéltetik, vagy elő lehet állítani mesterségesen, vagy át lehet alakítani ki tudja mivé.  

Pesszimista?

A magam részéről reményteli vagyok, mert erős bevonási hagyományainkra támaszkodhatunk: ilyen például a szavazati jog, a létfontosságú javakhoz való hozzáférés kiterjesztése. Amerikában különösen erős ez a bevonási hagyomány, vegyük csak a rabszolgafelszabadító polgárháborút, vagy a feketéket sújtó megkülönböztetések megszüntetéséért indított polgárjogi mozgalmat. Minden eredménynek ára van: a polgárháborúban az akkori 31,5 milliós USA lakosságának több mint 2 százaléka, 700 ezer ember vesztette életét. Ezzel szemben persze létezik a kizárás hagyománya is, elég csak a francia vagy a bolsevik forradalmakra, vagy a nácik terrorhullámaira gondolnunk a nemesek, a papok, a vagyonosok ellen. Most éppen a fehér hetero, netán keresztény férfiak vannak a soron.

A modernek mostani átalakítási lendületét még egy veszélyes új vonás jellemzi. Rájöttek, hogy mégiscsak kell valamilyen hagyomány, ezért nekiálltak átalakítani a múltat is. Az USA-ban például a New York Times 1619-mozgalma és a szobordöntések is az új múlt előállításának jelei, sokan már az újraalapítás kifejezéssel próbálkoznak.

Reménykeltőnek tartom, hogy a kizárás végül sehol sem bizonyult sikeresnek, az emberek hosszú távon nem tűrik, hogy az egyéni felelősség kimutatása nélkül valamilyen tulajdonságuk alapján bűnösnek nyilvánítsanak és emberi méltóságuktól megfosszanak embereket. A kizárók pedig rendszerint felszámolják önmagukat, egy idő után egymást is kizárják vagy elteszik láb alól. Látható, hogy ha mondjuk a woke-hívek némelyike nem politikailag korrektnek ítélt hangot üt meg, vagy kibeszél a kórusból, akkor azt az „igaz” ultraforradalmárok intézik el, mint Robespierre Dantont. Tulajdonképpen ebben következetesek.

Akkor miért reménykedik, ha ilyen tendenciákat lát?

Azért vagyok mégis reménykedő, mert annak ellenére, hogy a modern demokratikus politizálás automatikusan az érvek élesedésével és a szélsőségek felerősödésével jár, a politikai közösség fenntartásához mégiscsak kell bizonyos összetartozás-érzet, ami bevonást kíván. Gyenge emberek viszont nem képesek közösséget összetartani, márpedig a pszichológia szerint, aki kizárni akar, az tulajdonképpen a saját gyengeségét leplezi, ideig-óráig. Úgy vélem tehát, hogy az átmeneti korszak még hosszan elnyúlik.

és nemigen lesznek szabályok. Azokat a vezetőket pedig még nem látni, akik akkora súllyal bírnak, hogy a jelenleg beállt frontokat jelentősen el tudnák mozdítani. Ha viszont marad a woke-hatalom és -befolyás, szövetkezve a ballib technokráciával, akkor egyre többen lesznek, akik úgy érzik, hogy nem hallatszik a hangjuk és nincs képviseletük. Ezek a David Goodhart-féle „valahol”-ok, Charles Murray-nél azok, akiknek nem jó az irányítószámuk, illetve azok a kékgallérosok és a fehérgallérosok alsó rétege, akik Trumpra szavaztak. A gazdasági alapok és a képviselet elvesztése a reménytelenül lecsúszók közé, az underclassba sodorhatja az embereket, ami a szélsőségeknek kedvez. 

Elhelyezhető ebben a képletben a magyar miniszterelnök is?

Magyarországot tekintve Orbán Viktor teljesítménye kivételes, de a világban még nem látom azokat a vezetőket, akik korszakalkotó áttörést hoznának. Ezért mondja a miniszterelnök, hogy bárcsak lenne már egy-két ország Európában, ahol a vezetők észreveszik, hogy mi is történik. És akkor még nem beszéltünk a szükséges munkáról, amit az élet különböző szféráiban el kell végezni, csak hogy visszautaljak a globális akadémiai világban, vagy a nyilvánosság és a zseniális nyelvpolitikai leleménnyel „közösséginek” nevezett médiában fennálló erőviszonyokról. Ezt nem tudják politikai vezetők elvégezni a gyerekeik és unokáik egészséges testi, lelki és szellemi fejlődését szem előtt tartó emberek helyett. Hétköznapi tettekre van szükség, mert nagyon igaz, amit Reagan elnök mondott: „A szabadság mindig csak egy nemzedékre van a megszűnéstől. A gyerekeink nem öröklik, mint valami tulajdonságot. Harcolni kell érte, meg kell védeni, és át kell adni nekik, hogy aztán ők is így tegyenek a következő nemzedékkel.” Ez tehát azt jelenti, hogy erősödő proxy-háborúkra kell számítanunk: amikor valamelyik amerikai közéleti személy Magyarországot előnytelen összefüggésben említi,

De lesznek partizánakciók is: a balos elismertség érdekében szimbolikusan bele kell rúgni Orbánba vagy Magyarországba. Gondoljuk csak meg, az USA-nak mindössze 10 államában él 9 milliónál több ember, 42-ben ez alatti a lélekszám. Mi lenne ott, ha egy „kis” állam kormányzója elkezdene kibeszélni a főáramból? Ezt a kérdést teszik fel az amerikai és európai partizánok maguknak. Ami igazán aggasztó, hogy ez kapóra jön a geopolitikailag minket versenytársnak és ezért gyengítendőnek tekintő nemzetállamoknak vagy üzleti érdekköröknek. Nincs más utunk, mint követni Madách Istenének parancsát: Ember küzdj és bízva bízzál!

Mi más úton járunk, mint Nyugat-Európa, vagy csak le vagyunk maradva ugyanazon az úton?

Szerintem nincs másik út, a Nyugat a sorsunk. Az észjárásunkban van az évezredes történelmünkből és geopolitikai pozíciónkból fakadó némi keleti tér- és időérzékelés, de nem tudunk és nem is érdemes kilépni a nyugati kontextusból és sorsközösségből. Szép a Kert-Magyarország elképzelése, de Németh László sem ment el gazdálkodónak. Vannak persze, akik elmentek, de kevesen. Szerintem nem tudunk más úton járni, mint amit a minden embert jellemző igazságérzet és biztonságvágy diktál itt nyugaton. Anyagi-szellemi értelemben

ha termelünk gondolatokat, ha sikeresen fenntartjuk népességünket és politikai-kulturális közösségünket, akkor precedenst teremtünk, és még mások is kedvet kaphatnak. Ezért vagyunk veszélyesek, ezért vívják nálunk a proxy-háborúkat.

A mai nyugati popkulturális utalásháló nem a jobboldalnak kedvez, mintha hátrányban lennénk a zeitgeisthez, a korszellemhez képest, legalábbis annak egyik domináns részével szemben. A párhuzamos struktúrák építése viszont magában hordozza a gettósodás veszélyét. A mi narratívánk direkt működik, a baloldalé fű alatt, a háttérben. Mit tehetünk?

Mi a magunk világában meg vagyunk győződve arról, hogy az a szó, hogy érdem, jelent valamit: kialakítja a tekintélyek rendszerét, a hierarchiát, egészen olyan ősi dolgokig, hogy ki köszön kinek előre. Emberképünk nem a potyautast, hanem a családot helyezi a középpontba: azzal számolunk, hogy ez mindenki számára vonzó, és az érdemek révén kívánnak boldogulni. Vannak azonban, akik a tekintélyek, hierarchiák, érdemek világát le akarják rombolni.

És az ő szemükben mi nem következetes, hanem merev; nem kiteljesedést kínáló, hanem másokat korlátozó társaság vagyunk.  A normalitásnak a mai világban két intézmény a végvára: egyrészt az alkotmányok, mert azok módosításához minősített többség kell, másrészt a titkosszolgálatok, hiszen ezeknek nincs mérlegelési lehetőségük, gondoskodniuk kell a biztonságról, vagyis, hogy senkit ne robbantsanak fel az utcán. Ilyen magasra teszem a lécet, amikor azt mondom, hogy nem elég saját körben észt osztani, hanem a privát világunkon túl is minden új és régi csatornán erősítenünk kell az emberek bensőjében meglévő normális elképzelést az egyenlőségről, az igazságosságról és érdemről. Reagan imént idézett mondása nagyon érvényes, ha figyelembe vesszük, hogy például a mai huszonévesek sem tudják, hogy a tizenévesek kiféle-miféle influenszereket követnek.

A baloldal általában nem tartja szociálisan elég érzékenynek a jobboldalt, és az osztogató skandináv modelleket ajánlja figyelmünkbe, miközben amúgy itthon is jóléti állam van, szociális rendszerrel, maximum kicsit meritokratikusabb felfogásban. Mi sül ki az érdemalapúság és a szociális érzékenység együtteséből?

Feltétlenül szükséges a leszakadó rétegek felzárkóztatása; elsősorban azoké, akikben van akarat és képesség, hogy aztán ők segíthessenek másoknak. Nagyon helyes az is, hogy emellett egy kormány a gyerekeket vállaló dolgozó családokat, magyarán a jövőt a vállukon viselő polgárokat is támogatja. Azt is helyesnek tartom, hogy a kormány visszatért a természetjogi szabadságfelfogáshoz, amely szerint csak azt tedd másnak, amit szeretnél, hogy veled is tegyenek. Ez sokkal átfogóbb, mint a felvilágosulás szabadságeszméje, miszerint addig ér az én szabadságom, amíg nem sértem a tiedet. Utóbbi ugyanis nem számol az emberi természettel, hogy az erőfölényben lévő fél általában hajlamos úgy tekinti, hogy a másik szabadsága nem sérül. Ha valaki eltakarja a kilátásomat, és szerinte ez engem nem korlátoz, de nincs pénzem bíróságra, akkor csak a jóindulatára számíthatok. Ugyanez igaz a nagy rendszerekre, például a gazdaság világára, a kapitalizmusra is. A felvilágosodás kapitalizmusában gyakorlatilag nincs korlát, a haszonelv mindent felülír. Ha azonban a kapitalizmust a befektetés és hozam logikájaként értjük, akkor minden emberi tevékenységünket értelmezhetjük ezzel a logikával. Tehát a szeretteim számára jobb életkörülmények teremtése céljából hozam reményében időt fektetek a tanulásba, dolgozom, gazdálkodok. Ez mindig is így volt.

A monopóliumépítés vagy a piaci kizárások más formái korlátozzák az emberi szabadságot és a képességek kibontakoztatását. Az innovációt mindig verseny hozza létre, a verseny pedig a vállalkozó kedvűeket vonzza, akik között persze lesznek gátlástalan versenyzők is. Itt van szükség arra, hogy az állam biztosítsa a tisztességes munkáért tisztességes bér és haszon elvének érvényesülését. 

Mit kezdjünk az áldozati kultúrával?

Áldozati lélekkel nem érdemes leélni egy életet. Aki áldozatnak, vesztesnek érzi magát, az hogyan akar influenszer lenni, hatni akárkire? „Figyelj, elmondom neked, hogy mi van, és ha elfogadod, követsz, akkor te is lehetsz áldozat!” Nem éppen vonzó ajánlat. Inkább a miniszterelnök felszabadult reményteliségét ajánlom mindenkinek. Az út, az igazság és az élet nem változik, még akkor sem, ha a kizökkent időben néha úgy érezzük is. Így lehet elviselni a beszólásokat. Sokkal fontosabb teendőink vannak annál, mint hogy hagyjuk az energiánkat elszivattyúzni. Az ógörög energeia kifejezés annyit tesz: jelenlét. 

Az ellenzék szerint Orbán csak leszakadó rétegeket teremtett. 

Ez nem igaz. A lakosság megtakarítása és fogyasztása emelkedett, az eladósodottsága pedig csökkent 2010 óta. Akik ezt tagadják, azok nem törekednek tárgyilagosságra, hanem a Michel Foucault-féle taktikát követik,

az „elnyomó”, valójában csak nem az ő álláspontjukat képviselő hatalom megsemmisítése. Az általuk elképzelt társadalomban nem számítanak a tények, sőt, mint arról korábban beszéltünk a saját véleményük sem. Foucault saját szavaival élve: „ne kérdezd, ki vagyok, és ne kérd, hogy maradjak az, aki vagyok”. A társadalom számukra nem generációkon átívelő rendszer, hanem alkalmi kapcsolatok hálója, ahol „senki és semmi nem számít, kiszabadulsz az arcod, múltad, identitásod börtönéből”  – legalábbis ezt írta 1975-ben a kaliforniai Death Valleyben (a Halál völgye) a francia gondolkodó.

Azaz téves az a modern felfogás, miszerint csak a gondolat a fontos, a személy pedig, aki mondja, nem számít – holott épp az illető személye az, ami hitelesíti vagy hitelteleníti a gondolatot?

Így van, a gondolat és az azt kimondó hitelessége együtt számít. Ebbe belefér, hogy mindannyian esendők vagyunk és olykor elkövetünk hibákat. A Foucault-féle szélsőséges logikában van még egy csavar, hiszen például szerintük egy fehér hetero férfi mégsem szabadulhat ki a múltja börtönéből. 

Mit vár 2022-től?

Azt várom, hogy győz a Fidesz. Bár a többi párt a hatalom megragadása érdekében összeáll, de a tagadáson túl nincs olyan társadalomgazdasági, nemzetpolitikai vagy kulturális értelemben vett közös elképzelésük, amely a választók többségének támogatását bírná. De ennek ellenére a következő egy év a Fidesz számára a saját hibái és a vetélytársak agresszivitása miatt botrányokkal terhes vesszőfutás lesz. Lesznek lejáratások és fenyegetések,

– olyannyira, hogy szalonképtelennek beállítva a választó még a saját elmúlt tíz évének tényeiről is hajlandó legyen megfeledkezni. Fontos, hogy azok döntsenek az itt élők sorsáról, akik itt élnek a Kárpát-medencei sorsközösségben, ezért meg kell akadályozni az akár keleti, akár nyugati beavatkozást a magyar választásokba. Szerintem most vagyunk olyan anyagi, szellemi és lelki állapotban, hogy a következő tíz évet ne áldozatként, hanem a küzdelmet élvezve tovább építsük életvilágunkat és javítsuk Magyarország relatív helyzetét a világban. 

Fotók: Földházi Árpád